(milyen a kőszegi szüret )

Én nem tudom, hogy Kőszeg kiheverte-e már azt a több mint emberöltőnyi időt, amikor a világtól elzárva vegetált. Rendőrhatósági engedély kellett már ahhoz is, hogy valaki a város területére lépjen. Környezetének legszebb részei, természeti csodái pedig megközelíthetetlenek voltak. Az Írott-kő lábánál, a Hermann-forrás közelében és a Hétforrásnál álltak a határőrség létesítményei, antennaerdő magasodott a tölgyesek fölé. Itt-ott a bokrok alján géppisztolyos fiúk hasaltak, de már a városba vezető utcákon is járőrök tartották fel a közlekedést, a legelszántabb turisták legfeljebb a Királyvölgyig és a Szabó-hegyig juthattak el. A város tetszhalottá vált, szokásait feledte, magába zárkózott, turistaforgalma elenyészett, kitűnő borait csak a „bennszülöttek” ismerték. Hajdani intézményei, köztük az iskola a határon, elsorvadtak.
1948-ig Kőszeg viruló település volt, svábok és magyarok közös szokásoknak hódolva éltek, minden vasárnap fúvószenekar játszott a főtéren, az emberek nem húzódtak be házaikba, és szívesen látták az idegent. Legnevezetesebb kirándulóhelyei gondozottak voltak, mindenütt rend és tisztaság uralkodott, az évszázados hagyományok ereje tartott össze mindent. Ezt semmisítette meg a szocialista rendszer paranoiája. Hatéves koromtól tizenhárom éves koromig éltem itt, aztán – szerencsémre a bajban – diákként a Dunántúl másik, hasonlóan kedves kisvárosába, Pápára kerültem, de Kőszeg emléke egy pillanatra sem távozott a szívemből.
1970-ben, amikor feleségemmel először jártam Kőszegen, még zaklattak bennünket a határőrök, megzavarva azt a békét, amely mindig körülvesz itt gyermekségem aranykorát idézve. Akkor nagyon lepusztult volt a város. Helyzete olyannyira reménytelennek látszott, hogy a hetvenes évek közepén egy helyi gazda felajánlotta, hogy ingyen nekem adja a szőlőjét. Persze nem fogadtam el. Az idő tájt kihalt és hanyatló volt itt minden. A nyolcvanas években ugyan renoválták a belváros műemlék épületeit, és az „idegenek” könynyebben eljuthattak ide, s a közeli osztrák települések lakói is egyre nagyobb érdeklődést mutattak Kőszeg iránt. De az idegenforgalom meg sem közelítette azt a szintet, ami egy ilyen gyönyörű helynek természetszerűleg kijár. A nosztalgia, amelyben Svájcban élő testvéremmel, Ágotával osztozunk, mindkettőnket arra bírt, hogy ebben a városban játszódó regényt írjunk. Ő franciául, én magyarul. Az övé, A nagy szüret világsiker lett, az enyém (Oidipusz körbejár) a Kádár-kor végén tisztes közönybe fúlt.
Vonzalmam átragadt lányomra és nagyobbik unokámra, Ambrusra is. Úgyhogy tavaly és ez év őszén is együtt keltünk útra, hogy „megmásszuk” a Kálváriát. Ambrus tavaly a tizenegyedik stációig bírta, az idén felment és lejött önerőből. (Szerencsémre még én is.) Odalent a városban pedig csodálatos népünnepély zajlott, gyermekkorom szüreti mulatságait messze meghaladva. Az idei kőszegi szüretet a nemzetközi fúvósfesztivállal együtt rendezték. Mi semmit sem tudtunk az egészről, míg oda nem értünk. Nincs gyakorlatom a népszámlálásban, de legalább tízezer ember (a fele osztrák) érkezett Kőszegre ebből az alkalomból. Pezsgett a város. Derű és vidámság uralkodott mindenütt. A belvárosban számos színpad állt, a Várkörön hatalmas sátor, körülötte lacikonyhák, pecsenyesütők, vidámpark, a főutcán, a Széchenyi téren ezernyi árus kőszegi vörösborral, musttal, sült gesztenyével, népművészeti tárgyakkal – és hihetetlen emberözönnel. Minden utca tele volt emberrel, a fúvósok bevonulása a Tour de France-ra emlékeztetett. Telis-tele volt élettel és életörömmel a város. Ilyet gyermekkoromban sem láttam, pedig akkor még autóversenyt is rendeztek a vár kanyargós útjain.
Hogy most már feledni lehet-e a harminc halott esztendőt, én nem tudom…