Reformdüh szimulálása helyett új önkormányzati törvényt!

Barna János, a Nógrád Megyei Közgyűlés alelnöke elemzésének a legfőbb erénye és néhány tévesztése egy tőről fakad: élő megyei tapasztalatokat általánosít, ám a megyevédelem (tőle elvárható) hevében a kormány minden hibáját, károkozását annak állítólagos reformdühéből vezeti le (A megyeellenes reformdüh károkozásai, Magyar Nemzet, október 9.). Álláspontjának lényegével egyet kell értenem, hiszen a mindenkori kormány óriási túlhatalmat érvényesít mindegyik önkormányzati szinttel szemben, s a nyomást elsősorban a költségvetési megszorítások közvetítik. Ezt azonban többnyire nem reformdüh, inkább a központi kormányzati túlhatalom arroganciája motiválja. Nálunk húsz éve minden egyes önkormányzat működése a kormány-parlament alkotta országos hatalmi centrum pénzügyi kegyétől függ, mert a helyi, területi feladatok ellátása kötelező, de a minimálisan szükséges pénz szinte sohasem garantált, csak adható… Aztán többnyire nem adják, mert megtehetik: az önkormányzati törvény nem védi az önkormányzatokat. 1990-ben is látható volt, hogy ezt a törvényt egy rossz kompromiszszum szülte, az Antall–Tölgyessy-(MDF–SZDSZ-) paktum egyik legkárosabb következménye. Mindkét nagy párt kényszerűségből fogadta el, és az önkormányzati autonómiák életképességével törődtek a legkevesebbet. (Akkor kevesen vettük a bátorságot – nem szavaztuk meg a kétharmados törvényt, többet nem tehettünk.)
Azóta semmi nem változott érdemben, a rossz alaptörvény életben van, s egyre több kárt okoz. Tehát a reformdüh mindig színlelt és álságos, hol az EU-nak, hol az önkormányzatoknak szimulál a kormányzati túlhatalom reformszándékot. A polgári nemzeti oldal óvatos konzervatizmusa valamivel magyarázhatóbb: patriarchális kormányzati jóindulattal is védhetőnek, erősíthetőnek vélik a gyengébb helyi hatalmat, főképp a települési önkormányzatokat. Antall is, Orbán is arányaiban többet szánt az önkormányzatiságra a központi költségvetésből, mint a Horn-éra, ám az abszolút mélypontot a Gyurcsány-kurzus hozta el. Mára szinte elképzelhetetlenné vált, hogy akár a legminimálisabb reformkompromisszumot is megkösse egymással a kormány és az ellenzék önkormányzati ügyekben. Én a legfőbb akadályt hosszú ideje a „neoliberális” koncepció önellentmondásában és kétszínűségében látom: az önkormányzatiságot kizárólag a drága és költséges államhatalom gyengítésére, felszámolására kívánja eszközként felhasználni. Eszerint gyengüljön tovább az állam, de a társadalmi autonómiák mégse erősödjenek: a felszabaduló állami pénzeket, hatásköröket nem az önkormányzati közösségeknek kell adni. A pénzek, a hatáskörök maradjanak a gazdag magántőkének, a nagyvállalatok kezében, a társadalom többsége pedig éljen meg, ahogy tud, „önerőből”… Ha mégsem tud, akár ki is halhat… Itt is érvényes Kóka János „örökbecsű” tézise: a mocsár lecsapolásakor sem kérdezik meg a békákat.
A megyével mit lehet ilyen helyzetben kezdeni? Történelmi folytonossági érvekkel én vitapartnerem helyében nem állnék elő, mert a megye szerepe egy évezred alatt sokszor és gyökeresen megváltozott – ezt mindketten jól tudjuk. A megye a kiváltságos nemesi kisebbség önkormányzata volt – mindig a nép többsége, s néha a központi hatalom ellen. De a polgári és a szocialista megye sem volt demokratikus képződmény. Kizárólag az államtól és a pártközpontoktól függött. Ma is ez a megye legfőbb problémája! Emellett kellene kezelnie a helyi társadalmak gondjainak ráeső részét, ehhez ma mind a pénze, mind a hatalma hiányzik. Átfogó reformra tehát szükség lenne, csakhogy a reformhoz a kormánynak mind az ellenzékével, mind a helyi társadalmakkal egyetértésre kellene jutnia. A gyurcsányista neoliberális kormányok épp az ellenkezőjét teszik. Például regionális területfejlesztési és közigazgatási reformmal próbálkoznak, közben figyelmen kívül hagyják a helyi érdekeket, az alkotmányt, a törvényeket. Ennél még a semmittevés is többet érne!
Másik alapkérdés a megye és a megyei jogú városok viszonyának rendbetétele. Életidegen állapot, hogy a megyei jogú nagyvárosoknak települési vonzáskörzetük sincs, és a megyéhez sem tartoznak. Közjogi értelemben például Zala megyében Zalaegerszeg és Nagykanizsa önálló zárványnak számít. (Ez nem kisebb abszurdum, mint Lőcse és Szepes vármegye viszonya volt.)
A reformot egyszerre kétfelől kell elkezdeni. A helyben élőknek legfontosabb a települési önkormányzatok életben tartása, ez a kistérségek, a városi vonzáskörzetek önkormányzati-közigazgatási megszervezése nélkül nem fog menni. A helyi önszerveződést támogatnia kellene a megyéknek és az új törvényhozásnak. Egyidejűleg lenne jó korlátozni a kormányzati közigazgatás abszolút túlsúlyát; a seprést, az újragondolást „a központi közigazgatás háza táján kellene elvégezni”.
Egy magyar reformot mindig a magyar társadalom érdekében kell megcsinálni, ezért az EU ilyen-olyan elveire érdemben nem is hivatkozom. A társadalmi, önkormányzati érdekek törvényes újraszabályozására viszont 2010-től komoly lehetőség adódik: eltűnnek a paktumpártok, akár új alkotmányozó többség is keletkezhet. Elsősorban a polgári-nemzeti oldal felelőssége lesz, mennyire veszi figyelembe a jelenlegi szisztéma tarthatatlanságát, és reformdühök szimulálása helyett csinál-e új önkormányzati törvényt, valódi reformot.

A szerző főiskolai docens
(Általános Vállalkozási Főiskola)