A Kossuth Lajos Tudományegyetem ösztöndíjasa, F. Csaba 1973 tavaszán a jénai egyetem diákklubjában ismerte meg Sabinét. A lány akkor már két éve a hírhedt Stasi, a bel- és külföldi elhárítást végző titkosszolgálat alkalmazásában állt. Fedésben. (F. Csaba valós személy, története is valós, a név azonban álnév, mivel a történet szereplője még él.) Sabine nyilvánosan a filozófia szakot végezte, ez idő alatt titokban azokat a belső tanfolyamokat, amelyeket a Stasi fiatal, nagyon intelligens és kényesebb feladatok ellátására is alkalmas kádereinek kiképzésére tartott. Megismerkedésük nem a vakvéletlennek volt köszönhető. Sabine megbízatást hajtott végre. F. Csaba széles kapcsolatrendszerét ítélte olyannak a Stasi, amelyen keresztül a leghatékonyabban lehetne megszervezni a Jénában tanuló magyar ösztöndíjasok megfigyelését. 1973-ban még működött az 1968-ban elindított, új gazdasági mechanizmusnak nevezett reformkísérlet, amely miatt nemcsak a budapesti kormány vált gyanússá az NDK pártvezetése számára, hanem a magyar egyetemisták is, akikben a Stasi fellazító elemeket látott. Nem minden ok nélkül.
F. Csaba is ilyen fellazító elemnek számított, aki nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy nyíltan hangoztassa kedvenc elméletét: az NDK tulajdonképpen „bolhacirkusz”, jelentéktelen pörsenés, olyan hamvába holt kísérlet, amely el fog tűnni a történelem süllyesztőjében. Ma már tudjuk, nem sokat tévedett. Akkor azonban, a Brezsnyev-doktrína leghatékonyabb időszakában, amikor a kommunizmus örökkévalóságában csak igen kevesen nem hittek, ezek a renitens megnyilvánulások főbenjáró bűnnek számítottak.
A megfigyeltetési akció eleinte jól haladt, később túlment önnön határain. Közbejött egy olyan körülmény, amelyre a Stasi-főnökök nem számítottak. Sabine és F. Csaba egymásba szerettek. Sabine az 1973-as év nyarát Debrecenben töltötte, s a nagyerdei kollégiumi szobában, amelyben az egész nyarat átdekkolták, komolyan szóba került magyarországi áttelepülése is. A Stasinak lépnie kellett. Nemcsak azon okból, hogy egy szerelmes titkos ügynök nem titkos ügynök többé, hanem azért is, mert Sabinéval komoly terveik voltak. A lányt csábító külseje, empátiakészsége és nem utolsósorban átlagon felüli kapcsolatteremtő képessége miatt a bonyolultabb és veszélyesebb feladatok ellátására, tehát nyugat-európai munkára szánták. Nem is lenne titkosszolgálat a titkosszolgálat, ha váratlan helyzetekre nem lenne forgatókönyve. A viszonyt parancsban állították le. Sabinénak „szakító levelet” kellett produkálnia.
*
„Kedves Csaba! […] Ez idő tájt nem tudok Hozzád utazni. Sok a munka. Heidinek segítek, megy a kórházba, 10 nap múlva várják a babát. A lakásuk gyönyörű, szépen berendezték: csinos bútorok, hűtőszekrény, automata mosógép, minden, mi szem-szájnak ingere. Csaba, legalább annyira jó, mint amennyire lehetetlen, hogy elmenjek innen. Szomorú, de igaz. Te pedig onnan nem jöhetsz ide! Pontosan tudod, mit jelent ez a két pont mindkettőnk számára! Szörnyű. Csókollak, Sabine. Írj!”
A mások élete. A címet egy nemrég Pesten nagy sikerrel játszott német film viselte, amely az állami mindenhatóság legvégső határának problémáit boncolgatta. A forgatókönyvet a rendező, Florian Henckel von Donnersmarck a Stasi módszereiből és az NDK-beli elégtelen emberi jogi viszonyokból merített, a fentihez hasonló valós élethelyzet alapján írta. De mi is volt ez a fura pártállam, amely ennyire durván avatkozott be polgárainak életébe? Mik voltak keletkezésének történelmi körülményei, milyen szerepet játszott – ha egyáltalán játszott – a bipoláris egyensúlyra épített európai rend fenntartásában? Mennyiben felelt meg fennállásának negyven éve alatt folytatott politikai gyakorlata az NDK-s társadalom szociológiai és társadalom-lélektani állapotának, az állampolgárok igényeinek, elvárásainak? Vajon csupán „leképeződésnek” tekintendő, amely az áltudományos mendemonda szerint azt jelenti, hogy minden társadalom olyan politikai rendszer zsarnoksága alatt senyved, amilyet megérdemel? Az NDK politikai gyökerei minimum Bismarckig nyúlnak vissza, de hogy létrejött, arra az 1945 utáni állapotok adnak magyarázatot: a szovjetek Németország leverésével alaposan „túlnyerték” magukat. A korábban Európa által rettegett és megvetett vörös Szovjetunió hirtelen ott termett Európa közepén.
Az NDK mint a modern kori európai történelem egyik legkülönösebb államalakulata tipikus hidegháborús termék. A Szovjetunió a potsdami konferencián megállapodott helyzetet nem tartotta véglegesnek, terjeszkedő politikájában nyíltan hirdette, hogy az Atlanti-óceánig akar menni, sőt tovább. A kontinens feletti orosz uralom vágyának Nagy Katalin cárnő óta éltek a hagyományai. 1945-ben Németország négy megszállási övezetre oszlott, s a keleti, szovjet részt szovjet megszállási övezetnek hívták. Mint ahogy a többit nyugaton angolnak, amerikainak, franciának.
A potsdami rendelkezések a megszállt Németországot – az emberi katasztrófa elhárítása érdekében – egységes gazdasági területnek tekintették. A baj forrása az lett, hogy a potsdami pontokban foglaltakat nem hajtották végre. 1946-tól kezdődően a megszállási övezetek közötti együttműködés akadozott, nagy ellátási problémák keletkeztek. Ezzel párhuzamosan Kelet és Nyugat között rivalizálás kezdődött, véglegessé vált a felosztott Európa bipolarizálódása. A tulajdonképpeni nagy szakítást a nyugati zónában a gazdaság fellendítése érdekében bevezetett 1948-as valutareform, majd az azt követő berlini blokád okozta, amikor a szovjetek a nyugati valutára áttért Nyugat-Berlint katonai erővel körülzárták, s a város ellátása majd egy éven át légi úton történt. A nyugati szövetségesek nem akármilyen logisztikai teljesítményt nyújtottak: a 195 ezer teherszállító járat 1,5 millió tonna élelmiszert vitt be a körülzárt Nyugat-Berlinbe, de ugyancsak légi úton érkezett a szén, az olaj, az építőanyag.
Közben a két zóna államjogilag és közigazgatásilag is kezdett különválni. 1949. május 23-án kihirdették a Németországi Szövetségi Köztársaság névre keresztelt nyugati hármas zóna alaptörvényét, augusztusban megtartották a Bundestag-választásokat. Az eseményekkel párhuzamosan a keleti oldalon májusban a 2. Német Néptanács életre hívta az ideiglenes népi kamarát, amely a későbbiekben a keleti zóna parlamentjeként működött. Ekkoriban jött létre az NDK alkotmánya is, majd azzal az aktussal, hogy azt 1949. október 7-én elfogadták, megalakult maga az NDK. Az államelnök a szovjetek embere, az egykori moszkvai emigráns, Wilhelm Pieck lett, a miniszterelnök Otto Grotewohl.
Az új államalakulatnak mindjárt az elején nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. Mindenekelőtt a nyugati rész vágtató gazdasági fejlődésével s az arra épített életszínvonal-robbanással, amelyet a világ „német gazdasági csoda” néven emlegetett. Az NDK képtelen volt kezelni a nyugati csoda generálta válságot, tömegek hagyták el a keleti zónát, s a kormány arra kényszerült, hogy lezárja a menekülési útvonalakat. A keletnémetek saját országuk és kormányuk foglyaivá váltak. Az 1953. júniusi berlini válságot még csak uralni tudták a szovjet tankok segítsége révén, de azután az NDK története is a kisebb-nagyobb válságok kezelésével lett volna egyenlő, mint ahogy az a szovjet tábor egyéb országaiban, a lengyeleknél és Magyarországon is történt. A szovjetek ezt a könnyelműséget nem engedhették meg maguknak. Az NDK-ban temetői nyugalomnak kellett lennie.
Felvetődik a kérdés, miért. A válasz egyszerű: katonai szempontok miatt. Magyarország és az 1955-ben semlegessé vált Ausztria az oroszok számára csak egy geostratégiai övezet, amelyet esetleg még ott is lehet hagyni (1956-ban Moszkvában komolyan felmerült ez a lehetőség), a Germán- és Lengyel-alföld azonban mindig is az orosz haderők európai vonulásának színteréül szolgált. Az oroszból szovjetté vált katonai gondolkodás képtelen volt szakítani ezzel a sztereotípiával, de éssszerű okokból sem lehetett azt negligálni. Summa summarum: az NDK-ra nagyon nagy szüksége volt az oroszoknak. A hatvan éve létrehozott ország sarkköve lett az európai kontinens bipoláris egyensúlyának.
Orwelli rémálom
Az úgynevezett GSBT, vagyis a németországi szovjet megszálló hadseregcsoport a háború végén 1,5 millió katonából állt. Ezt a haderőt 1947-re 350 ezerre csökkentették, majd ismét felemelték 600 ezerre, ezután újra 380 ezer lett, amely létszám nagyjából meg is maradt 1994-ig, a szovjet erők végleges kivonásáig. 1954 márciusától nevüket GSSD-re változtatták, ez jelzésértékűnek számított azáltal, hogy a címből a „megszálló” szó kimaradt. Az NDK társadalma számára a névváltozás mégsem hatott megnyugtatóan, hiszen a fegyverzet rohamléptekben fejlődött, az állandó szovjet egyenruhás utcai jelenlét gyakran vezetett nyílt konfliktusokhoz a civil lakossággal. Míg Magyarországon igyekeztek a csapatokat a polgári lakosságtól elszigetelni, a kaszárnyákat a falvak és városok szélére elhelyezni, addig az NDK-ban a 220 ezer családtag, köztük 90 ezer gyerek, lényegében „a nép között élt”. A lakosságnak sok mindent el kellett tűrnie a részegen randalírozó szovjet tisztek viselkedése miatt.
Ezerkilencszázkilencvenegyben az NDK-ban 276 helységben állt szovjet laktanya, volt 47 repülőtér és 116 gyakorlótér, 4200 modern páncélos, 3600 löveg, 690 repülőgép, 95 ezer szállító jármű és 670 ezer tonna muníció. Katonai szakértők szerint utóbbi háromszor elég lett volna a nyugat-európai országok elpusztításához. S ami a legveszélyesebb: 180 különféle rakétarendszer, természetesen nukleáris robbanófejekkel. Ilyen hatalmas arzenál fenntartása katonailag is nagy szakértelmet igényelt, de elsősorban politikailag nem volt gyerekjáték üzemben tartása.
Az NDK politikai elitjére végig nagy nyomás nehezedett, s nagyrészt ez magyarázza a rezsim mindentől eltérő, mégis visszataszító jellegét. Hiszen a Szovjetunióban a tömegek „kezelése” nem okozott különösebb problémát, minekutána a cári rezsim despotikus és brutális módszereit mind a sztálini, mind a brezsnyevi irányítási modell magától értetődően vette át, sőt fejlesztette. Az NDK-ban a durva hang nem ment, finomabb, rafináltabb technikákat kellett kitalálni.
Az NDK politikai rendszere azért volt visszataszító polgárai és a külföld előtt, mert majdnem minden, ami a negyven év alatt történt, szöges ellentétben állt a német kultúra Európához kötődő humanista hagyományaival. Igaz ugyan, hogy a nemzetiszocializmus sötét évei alatt ezek a humanista normák szüneteltek, de aztán a világ mégis a régi német hagyományokkal vetette egybe azt, ami német földön 1949-et követően történt. És ebben az összehasonlításban az NDK minden szempontból megbukott.
Pontosan az nem valósult meg, amit már a fiatal Goethe is hirdetett Torquato Tasso című drámájában, hogy meg kell szabadulni velünk született agresszív ösztöneinktől, a humanista ember csak úgy tudja megteremteni a rendet és a fegyelmet, ha legyőzi önmagát. Az NDK párt- és állami apparátusa az európai machiavellizmust vegyítette a Szovjetunióból átvett sztálini brutalitással. Sem az egyiknek, sem a másiknak nem volt köze sem Goethéhez, sem a többiekhez: Hermann Hesséhez, Thomas Mannhoz. Hermann Hesse híres költeménye a háborúból visszatért és meghasonlott német katonáról, akit a „szégyen nyom bele a sárba”, alig idézett, margóra szorított gyöngyszeme volt a német lírának. „De mi remélünk. Keblünkben izzik még a sejtelem a szeretet csodájáról.” Az NDK-t valójában már sok kortárs is úgy látta, mint egy szeretettelen és cinikus politikai elit kormányozta nagy katonai gyakorlóteret, ahol az emberi kezdeményezések el vannak nyomva, s egy szürke elit szürkeségbe próbálja kényszeríteni az egész társadalmat.
A George Orwell 1984 című regényében leírtakat – szerencsére – eddig egyetlen diktatúrának sem sikerült maradéktalanul megvalósítania. Nem kizárt azonban, hogy bizonyos szempontból éppen az NDK jutott el arra a szintre, amely legközelebb állt az orwelli rémálomhoz. Kik gyakorolják a hatalmat? Orwell szürke emberekről beszél, rovarszerű, kifürkészhetetlen arcú, gyorsan hízásnak induló emberekről, akik igen gyakoriak a különféle minisztériumokban. „Úgy látszik, ez a fajta tenyészik legjobban a párt uralma alatt” – írja Orwell. Az 1984 lapjain emberek ezreit ölik meg, Orwell fantáziaképe szerint „elgőzösítik” őket. Kiket nem gőzösítenek el? „Parsonst […], a hápogó hangú, szem nélküli alakot sohasem fogják elgőzösíteni. A kis rovarszerű embereket, akik olyan sebesen rohangálnak a minisztérium folyosólabirintusában, sohasem fogják elgőzösíteni.”
Wilhelm Pieck, az NDK első államelnöke a moszkvai emigráció sötét éveiben megúszta a tisztogatásokat, utóda, Walter Ulbricht úgyszintén. Az NDK első vezető garnitúrájában – az egy Willi Stoph kivételével – mindenki ehhez a rejtőzködő, minden körülmények között életben maradó, szürke típushoz tartozott. Ami aztán a kontraszelekció miatt egészen az 1989-es bukásig meghatározó trendje lett a vezető káderek kiválasztásának. A járási titkárokkal bezárólag vagy még azoknál is tovább. A doktriner marxista NDK-s pártapparatcsikokat bornírtságuk, szűklátókörűségük és szolgalelkűségük miatt még a szocialista táboron belül is legenda övezte. Az Orwell által kitalált fantáziaszervezet, a gondolatrendőrség, amely az emberek fejébe is belelát, a Stasi révén tulajdonképpen majdnem meg is valósult a diktatúra éveiben. Sabine és F. Csaba esete ártatlan románc azokhoz az atrocitásokhoz képest, amelyeket az állampolgárok ellen elkövettek: családtagok családon belüli kémkedésre kényszerítése, túl aktív evangélikus papok depressziót keltő gyógyszerekkel való mérgezése, lebukott nők szexuális szolgáltatásra kényszerítése, kínvallatás…
A kommunista uralomnak ez a kevésbé nyíltan, de mélyen brutális formája – bár korántsem felelt meg az állampolgárok vágyainak – mégis a legmegfelelőbb, speciálisan az NDK-ra alkalmazható módszernek bizonyult. Három biztos pilléren nyugodott. Az első a szovjet hadsereg jelenléte, a második a minden és mindenki felett ellenőrzést gyakorló gondolatrendőrség, a harmadik a német társadalom alapvetően kispolgári jellege. A negyedik látszólag nem nagyon illik az előző háromhoz, de a társadalom működésében rejtőző mélyebb folyamatok miatt mégis ide sorolandó: a német szociálpolitika egy évszázadra visszanyúló kétes hagyománya.
Kékgalléros partnerek
Az utóbbi Bismarcknál kezdődött. Az ultrakonzervatív gondolkodású kancellár – hogy kiragadja a baloldal kezéből a kezdeményezést – maga építette fel az állami gondoskodás rendszerét. A hagyományt a náci rezsim is ápolta. A „felsőbbrendű faj” számára fürdőszobás munkáslakások épültek, megszűnt a munkanélküliség, viszonylagos árubőséget értek el közgazdasági eszközökkel, óvodák és bölcsődék tucatjai nyíltak meg Berlin külvárosi negyedeiben. A náci rezsim is nagyrészt ezeknek az intézkedéseknek köszönhette kezdeti népszerűségét a harmincas évek második felében. A háború után mindkét német állam nekilátott az átfogó szociálpolitika megvalósításához. Az NSZK, amely igénybe vette a Marshall-segélyt, jobban, az NDK, amelynek Sztálin nem engedte azt igénybe venni, nem olyan jól. Mindamellett a keletnémet szociálpolitika így is sokkal jobb volt, mint a szocialista táboron belül bárhol. Negyven éven át 1,05 márkába került a sör, 5 pfennigbe a zsömle. Azok a fiatalok, akik összeházasodtak, szinte azonnal kaptak lakást. Nevetségesen olcsó menetjegyek, s minden alapvető áruból bőség. Pontosan kiszámítva, hogy mennyi kell. Sabine – aki 1973 nyarán alaposan körülnézett Magyarországon – fent idézett levelében kapcsolatuk igen érzékeny pontjára tapintott: itt van minden, Magyarországon már csak egy kevés állami ajándék van, az se mindenkinek, a társadalom ott már gazdagokra és szegényekre kezd oszlani. Döntését, melyre egyébként főnökei kényszerítették, ez az utóbbi körülmény ugyancsak megkönnyítette.
A Szovjetunió katonai érdeke azt kívánta, hogy a társadalom minél kevésbé legyen kitéve földindulásszerű strukturális változásoknak. A cél eléréséhez a kispolgárságban, illetve annak majdnem szinonimájában, a kékgalléros munkásságban találták meg a legmegfelelőbb partnert. Amelyik, ha nem is annyira, mint NSZK-s rétegtársa, de anyagilag gyarapodni akar, ugyanakkor életvitelében és attitűdjében nem akar középosztálybelivé fejlődni. Problémamentes, könnyen kezelhető, politikailag könnyen szürkíthető mamutréteg. Moszkvában jól tudták, hogy a kispolgárság, amely az NDK-s társadalom gerincét alkotta, kevéssel is beéri. Ha az államvezetés azt kéri, éljen szürkén, készségesen elszürkül, csak kapja meg azt, ami szerény életviteléhez, szerény gyarapodásához szükséges.
Az eredményes manipulációhoz még egy fontos körülmény is hozzájárult: a keletnémet társadalmat – ne felejtsük el: a szocializmus porosz földön épült! – a fensőbbségnek való engedelmesség kényszere, a parancsteljesítés több évszázados szokása is féken tartotta. A mézesmadzag elhúzásával az NDK társadalma a negyven év alatt engedelmes tömegtársadalommá vált, ahol a bezártságból az élet szinte elviselhetetlen szürkesége származott. Az egyetlen színt – Honeckerék legnagyobb bánatára – a nyugati tévéadások jelentették. Az esti sötétség leple alatt a lakótelepi erkélyeken az antennák nyugat felé fordultak, s egy tudathasadásos társadalom a tévén, ezen az óriási kukkeren keresztül meredten nézte, hogy odaát hogyan csillog egy jobb világ.
A bajok – miként Magyarországon is – az 1981-től kezdve folyamatosan, főleg bajorországi bankoktól felvett kölcsönökkel kezdődtek. 1989-re elmélyült a gazdasági válság, amely az NDK gyors összeomlásához vezetett.
Október 7-én még nagyszabású ünnepségeket rendeztek a negyvenéves évforduló tiszteletére. Az Erich Honecker vezette NSZEP sokáig ellenállt a peresztrojkának, a Gorbacsov vezette reformpolitikának. A bukáshoz maga Gorbacsov adta meg a kegyelemdöfést. Az október 7-i berlini nagygyűlésen – állítólag rögtönözve – mondta el szállóigévé vált mondatát: „Aki késlekedik, azt megbünteti az élet.”
A bomlás felgyorsult. Október 18-án Honecker már politikai hulla volt, s az új vezető, Egon Krenz sem tudott mit kezdeni a feltörő népmozgalommal. Kiderült, hogy a társadalom stabilitása csak addig áll fenn, amíg azt a vezetés szociálpolitikájával dotálni tudja. Az 1960-as évekig hibernáltan élő NDK-s generáció utódai azóta felnőttek, s más világot akartak. Milliós tömegtüntetések vitték előre az ügyet a nagyobb városokban, menekült az országból, aki csak tudott. Az 1961 óta fennálló berlini falat a nép lerombolta. 1990 tavaszán megindultak a megszálló hatalmak és a két német állam közötti úgynevezett 4+2-tárgyalások, augusztus 31-én aláírták a két német állam egyesülését kimondó szerződést, október 3-án utoljára összeült az NDK parlamentje, majd az NDK-s himnusz hangjai mellett bevonták az ország emblémás lobogóját.
Éjfélkor érvénybe lépett a német egység.
A Csajka utasa
F. Csabára az 1973-as szakítás sokkoló hatással volt. Pszichiátriai és némi gyógyszeres kezeléssel másfél évig is eltartott, amíg teljes értékű harcosként tudott ismét bekapcsolódni a germanisztikába. Kudarc ide vagy oda, az NDK-hoz a későbbiekben is ezer szál kötötte. 1989 októberének elején, akkori százhalombattai munkaadójának kérésére, tolmácsként működött közre a negyvenéves jubileum ünnepségein Schwedtben. A brandenburgi városka Százhalombatta testvérvárosa volt vagy harminc évig. F. Csaba az ideig soha „barátiatlanabb” baráti találkozót még nem látott. Szemrehányások özöne a fogadásokon, sőt néha a plénum előtt is: elhajló, revizionista, szószegő Magyarország, áruló Németh Miklós, szemforgató Horn és Pozsgay. Miközben már megtörtént a soproni páneurópai piknik, s a követségek tele voltak NDK-s menekültekkel, az erőmű köré épült brandenburgi iparváros vezetése saját polgárai ellenére ünnepelte a jubileumot, ugyanazzal a cinizmussal, ahogy ez az egész NDK-ban is történt.
Visszaúton, október 6-án, az NDK legnagyobb légikikötőjét, a Schönefeldi repülőteret ostromállapotban találta. A hatalmas várócsarnok zsúfolásig telt meg a menekülőkkel. Plédek, matracok, hálózsákok leterítve mindenütt, a mellékhelyiségek már épphogy csak működtek, a büfé képtelen volt ellátni a mintegy ötezer embert. Többgyerekes családok, minden család egy leterített pléden élt már napok óta, repülőjegyre vagy egyszerűen csak beszállókártyára várva. Időnként a városból hozzátartozók érkeztek kenyérrel és szalámival, a kis csoportok ilyenkor mohón ettek, a szomszédos plédeken élők is kaptak a szalámiból. A menekülés kényszerétől hajtva összeverődött tömegben egyik drámai konfliktus robbant ki a másik után. A csekkolásnál zavar támadt. Az egyik családban a legkisebb gyereket át akarták csempészni a kapun. Nem volt repülőjegye. Az üres kenyereskosárral álldogáló nagybácsira hárult volna az a kellemes feladat, hogy a gyereket visszavigye a városba. F. Csaba elhatározta, hogy valahogy átjátssza a saját jegyét a gyerek nevére. „Majd csak hazakeveredek valahogy” – gondolta.
Az ügylet majdnem létrejött, amikor két bőrdzsekis férfi és egy nő jelent meg. Udvariasan felszólították, kövesse őket az épület előtti parkolóba. A csarnokban világítás sem volt már, félhomály uralkodott. F. Csaba nem tudta levenni a szemét a háttérben sétálgató csinos, bőrdzsekis nőről. Testmozgás, alkat, hajszín, s amikor megszólalt, még a hangja is… Minden a régóta dédelgetett bizarr vágyképet ébresztette fel benne. A véletlen találkozásét. Mit nem adott volna érte, ha a bőrdzsekis nő Sabine. Hiszen tizenhat év alatt annyi minden változik. Kint a parkoló nappali fényében azonban már biztossá vált, nem ő az. Csak egy hasonló. Pontosabban – csak egy ugyanolyan. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Sabine hiányában ennek az idegen nőnek magyarázza el, mi lett belőle. Hogy milyen téveszme kényszere alatt döntött amellett, hogy a rovarszerűek, a rövid lábúak, a kifürkészhetetlen arcúak szektájához csatlakozik. Elmondta volna, hogy menynyire kétes az önfeláldozás egy torz állameszme szolgálatában. „Für das sozialistische Vaterland”? Itt, a bomlás apokalipszisében a nő talán még meg is értette volna. De nem volt rá lehetőség. Néhány másodperc gondolkodás után szó nélkül visszament az épületbe. Az egyik bőrdzsekis férfi megérezhette a helyzet fonákságát, s csak ennyit mondott: „Az elvtárs az előbb odafent nagyon pártszerűtlenül viselkedett. Kérem, ne menjen vissza többet a csarnokba, a géphez majd a VIP-es folyosón visszük ki.”
Volt még két óra az indulásig. A friss élmény hatása, valamint a téblábolás kényszere miatt elindult a repülőtér kerítése mellett a teherporta magas vaskapujának irányában. Alighogy odaért, a kapu hirtelen megnyílt. Az októberi párába burkolódzott beton felett hirtelen áttört a nap. A betonon kocsisor közeledett, mintegy harminc, napfényben csillogó tetejű Csajka, Mercedes, elegáns, fekete Volga. A kapun kiérve a kocsisor mozgása lelassult, sőt egy fél percre le is állt – meg kellett várni, amíg a parkolóban várakozó kísérő motorosok felfejlődnek a menet élére. Tőle karnyújtásnyira, az egyik Csajkában, a jobb hátsó ülésen egy elegáns, kopasz úr lehúzta az ablakot, s barátságosan integetett a parkolóban álló embereknek. Gorbacsov volt.
F. Csaba csak néhány héttel később, a világpolitikai jelentőségű események lezajlása után jött rá, hogy azon a ködös berlini délutánon valami olyasmi történt vele, amelyet egy átlagember egy emberöltő alatt általában csak egyszer élhet át: szembejött vele a történelem.
