Tudja maga, milyen volt a forradalom ötödik évfordulója Los Angelesben?
– Milyen volt?
– Sírtak az amerikaiak, egészen odavoltak. A nagyszínházban óriási tömeg, politikusok, fejesek és rengeteg magyar… Maga nem ismeri a két híres operistát, Tatár Gyurit és Patócs Katót? Ők táncoltak a lyukas zászlóval.
Elővesz egy albumot.
– Ugyanilyet küldtem Kennedynek. A titkárságról visszaírtak a prezident kézjegyével, köszönték a felvételeket, gratuláltak. Aztán Kennedy betette a múzeumba.
Almási grófnak hívják az árusok a bolhapiacon, ahol kipakolja rézkarcait. Áll a rámás képek mögött, mosolyog. A műterem: elegáns budai lakás, képek a széken, a falon, a díványon, fotóalbumok a polcon, az íróasztalon. A zsúfolt rendben Almási László, nyolcvanhárom évesen, melegítőben. Csuklóján aranylánc csillan.
– Itthon nagyon jómódú ember voltam, tudja? Saját üzletet tartottam a Király utcában. A forradalomban az volt a tervem, hogy szép képeket csinálok.
*
Megy az ember orra előtt a balhé, és csak azt nézi, honnét jön a fény, hol van a központi karakter, hova kell állni…
Nagy, fekete albumot vesz le a polcról, az asztalra dobja, puffan. Lapozunk.
– Maguk, fiatalok azt hiszik, mindent tudnak a forradalomról. Nem tudnak szart se. Tudja, mi a vicc? Mi se tudtunk semmit. Látja, ez volt a legnagyobb komikus, Salamon Béla. Kirakták a műsora címét, így hangzott: Kijavítjuk a történelmet. Amikor a műsort kitalálták, eszükbe se jutott a forradalom. Az csak közbejött. Nézze, itt a plakát a Kamara Varieté homlokzatán, gyülekeznek alatta a felkelők. Mit tanult maga forradalomról?
– Azt, hogy ellenforradalom volt.
– Na látja. Pedig ilyen a világon nem történt, hogy egy ilyen pici nép ekkora hatalom ellen… Eleinte jó volt a hangulat. Itt egy kép, a Kossuth Lajos és a Múzeum körút sarkáról. „A forradalom tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk a hadiárvák javára.” Kint volt ez a bőrönd, az emberek dobálták a pénzt, senkinek nem jutott eszébe elvinni, csak a végén jött a vöröskeresztes, vitte az árváknak. Látja, mi áll itt a villamosra festve?
– Mindszenty.
– Látszik, hogy korongecsettel kenték rá. Itt van a szétlőtt Kilián laktanya. Na, ezt egy tank tetején állva fényképeztem a Sztálin-szobornál, amit az emberek vertek széjjel, mindenki vitt haza egy darabot. Ez meg az akasztás.
Sötétszürke arcú gyerekember lóg a lámpavason. Körülötte vidám tömeg. „Így jár minden ávós” – hirdeti a halott nyakában a tábla.
– Látta az egészet?
– Nem tudok végignézni ilyen izéket, tudja? Itt a rádió ostroma. Ez egy portré apámról. Majd elmondok róla egy sztorit, csak szóljon, ne felejtsem el!
Az államosítás után Almási a Párisi utcában lakott, éjszakáit többnyire a Moulin Rouge-ben töltötte. Galambos Erzsi, Halmai Imre, Kálmán György asztaltársagához tartozott. A korabeli sztárok kint voltak Király utcai kirakatában. Egyszer bement Onódy Lajoshoz, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatójához.
– Igazgató úr, lefényképeztem a Moulin műsorát, itt vannak a képek, gyönyörűek. Szeretném őket kitenni a szállodákban, éttermekben. Nem kérek pénzt, csak a nevem legyen rajtuk.
– Óriási ötlet, Almásikám – felelte Onódy. – De nem kell ingyen; menjen oda Gizikéhez, föl van véve.
Almási gróf azt mondja, innentől „kezébe kerültek” a pesti és nagyvárosi szállodák, sőt a tihanyi Inturiszttól kezdve az egész Balaton.
– Megcsinálta a szerencséjét.
– Meg. Engem érdekel a pénz, tudja? De arra már nincs szükségem, amit magának elmesélek, hát, ha nem fizet, elmondom ingyen. Nem fizet?
– Nem.
– Nagyon megváltozott a világ… Látja, azt sem tudom, hogy ez a Magyar Nemzet jobboldali vagy baloldali. De nem is érdekel. Csak az embereket sajnálom. Pedig ők az okai, tudja? Egy vállalkozó barátomat New Yorkban megkérdeztem: Imre, ha az oroszok kimennek, visszamész Magyarországra? Nem én, felelte. Csak ha a magyarok is kimennek…
Béke szálló, az étterem ablakából a Duna-part.
A Gellért egy szobája, a Szabadság-szobor átdereng a függönyön.
– Ez a kunszt, nézze csak, Leicával dolgoztam. Na, nézze, áll ez a melós a tankon, beszél az emberekhez. Ekkor még úgy nézett ki, minden jó lesz, a katonák átállnak hozzánk, az oroszok elmennek szépen.
– A sztori az apjáról…
– Ja? Kálmán Gyurika, a színész volt a legjobb barátom. Láttam majdnem mindenben. Sosem felejtem el, Marton Endre rendezte Az ember tragédiáját, Lucifer volt Kálmán Gyuri. Hát, kérem, ragyogó Lucifer volt! Marton észrevette, hogy az egész történelemben, amelyet a darab megmutat, Lucifer a főszereplő. Gyuri apja akkor kapott szélütést, nem tudott beszélni. Ezért szerepelt mindig a rádióban Gyuri: tudta, hogy az apja otthon ül, és hallgatja. Az én apám és az ő apja barátok voltak. A Lónyay utcában lakott az öreg Kálmán, és egyszer felvittem oda édesapámat. Nem tudott mást mondani a Gyuri apja, csak azt, hogy na, de más-más hangsúllyal. Mélyen, ha szomorú volt, magas hangon, ha örült. Tudta kérdezve is, dühösen is mondani, de mindig csak ezt. Na, na! Így beszélgetett. Amikor lejöttünk a lépcsőn, apám azt mondta: soha többé nem nézi meg a legjobb barátját ilyen állapotban. Pedig valahogy szép volt az egész, gyönyörű. Szerintem a dolgokat meg kell mutatni, tudja?
Ötvenhétben a Duna szálló igazgatója hozta össze Almásit egy McKornick nevű amerikaival, aki forradalmi képeket akart venni. Almási eladta a fotókat, s azt kérte az amerikaitól, tegye le a pénzt a nevére a bécsi követségen. S azt kérte még, itthon ne mutogassa a képeket, vagy ha igen, az arcokat ragassza le. Már kezdték az embereket elvinni, fejbe lőni, felakasztani. De Almási élt, mint hal a vízben. Ott ebédelt, ahol akart, a Duna szállótól a Kárpátiáig.
Aztán egyszer csak bement a boltjába egy kis ember, bemutatkozott: Olasznak hívták.
– Almási úr – mondta –, szeretném látni a forradalmi képeket.
– A micsodákat?
– Nézze, nem most jöttem a falvédőről…
Almási következetesen tette a hülyét, így a kis ember elment. Később azonban rendszeresen bejárt az üzletbe, beszélgetni. S egyszer így szólt:
– Nézze, már majdnem barátok vagyunk. Ne butáskodjon, adja ide azokat a képeket!
– Olasz úr, már mondtam, hogy fogalmam sincs… – tessékelte ki Almási, s közben arra gondolt: ezek bejönnek holnap, adnak két pofont a tanulólánynak, aki segített laborálni, és ő majd úgyis elmond mindent.
Másnap átment a határon gyalog. Bécsben fölvette a pénzt a követségen. Németországban a Szabad Európa vásárolt tőle egy albumot, amelynek az árából vett egy Opel Captaint. Aztán, pár év múlva, elment Amerikába.
– Nézze, ez a kommunizmus baromság, az emberek nem egyenlők. Az egyik szorgalmas, a másik lusta disznó. Az egyik tehetséges, a másik nem. Lehet, hogy a kapitalizmus se jó, de nekem jó volt negyven évig, tudja? Önálló művész voltam. Amikor nem kellett a fotó, csináltam rézkarcot. Ha nem kellett a fekete-fehér rézkarc, kiszíneztem. A színezett rézkarcot imádják az amerikaiak. Fogalmam sincs, miért.
Almási László legjobb barátja, Halmi Róbert, akivel együtt tanulta a fotográfiát, a Hallmark tévécsatorna tulajdonosa New Yorkban. Hozzá is elszegődött.
– Ez az ember csinál negyven-ötven filmet egy évben. Nézze, ez a kép az első filmje forgatásán készült Kenyában, itt vagyok a stábbal.
Tizenöt éve Almási a feleségével meglátogatta Halmit. A Hallmark tulajdonosa elővett egy üveg méregdrága bort, azzal, hogy Coppola küldte. Almási azt mondja, életében nem ivott olyan pocsék löttyöt, ráadásul egy pohárnyi fejbe is vágta. Akkor eszébe jutott Kenya. Ott, az Egyenlítőn, hétezer láb magasan bármennyit ihat az ember, nem árt. Soha nincs meleg, se hideg: örök a tavasz. Azt mondta, nem akar úgy meghalni, hogy még egyszer Kenyába el ne jusson. Erre Halmi elküldte őket Nairobiba, a kis házába pihenni. Almási állítja, ezek voltak élete legboldogabb hetei.
– Miért jött végül haza?
– Mert az üzlet Amerikában is kezdett rosszul menni. Ma már nem lehet jól eladni egy Beverly Hills-i házat, akkor viszont kaptam érte pár százezer dollárt. Mutassak még képeket?
– Mutasson!
– Puskás Öcsi, Szabó Gyula, Gábor Zsazsa. Ezt Bécsben csináltam Puskásról, amikor Östreicher Emil, a Real Madrid igazgatója százezer dolláros csekket adott neki. Nézze, hogy örül! Látja, itt a villamossínen megy át egy férfi, jóvágású kabátban az Országház előtt, hátán géppisztollyal. Mikor visszajöttem Magyarországra, egyszer csak megláttam ez a képet. Képzelheti: akkor tették be a pacemakert, jövök haza a kórházból, ülök a villamoson, és látom a fotómat kinagyítva a Parlamentnél!
Mikor megtudta, hogy állami kiállításokon használják a képeit, felment a Miniszterelnöki Hivatalba.
– A titkárságon nagyon örvendtek, hogy megismerhetik az igazi artisztot. Mondtam, kéne a pénz. Kérdeztem, ki az intézője ennek az egésznek, azt felelték, hogy az a szakállas, na, segítsen már, Horn…
– Gábor?
– Ja. Hát az sosem ért rá velem beszélni, úgyhogy nem kaptam semmit.
Almási tizenhárom éves volt, mikor anyja meghalt. Apja a Kálvin téri Fenyves áruház üzletvezetője volt, aztán mikor jött a „zsidó hecc”, ahogy nevezi, lefokozták portásnak: neki kellett megmotoznia az alkalmazottakat a bejáratnál. Az öregnek a gettóba kellett költözni, őt meg elvitték munkaszolgálatra. Szolnokon dolgozott a teherpályaudvaron. Ott volt, amikor az amerikaiak bombázni kezdtek.
– Röpködtek a vagonok! Beijedtem, elszaladtam. Egyszer csak jön szembe az utcán egy gyönyörű katonatiszt. Azt kérdi: Mi van, fiam, otthagytad a századodat? Jelentem, igen. Életemben nem kaptam akkora pofont, még harmadnap is csengett a fülem. Na, azt mondja, örülj ennek a pofonnak, és eredj vissza! Ahogy megfordultam, látom, hogy tele van az árok hullával.
Almási visszament a század maradékához, s elindították Németország felé. A székesfehérvári állomáson hallja, hogy üvölt a megafon: Magyarok, tegyétek le a fegyvert, vége a háborúnak! Átszállt a pesti vonatra, de aztán Kelenföldön látta, hogy még tart a cirkusz: egy csomó nyilas karszalagos van az utcán. Elkapták, bevagonírozták megint. Ausztriában érték utol a vonatot az oroszok, így szabadult ki. Almási azt mondja, Halmiék már korábban kitértek, az apácák bújtatták őket, amikor jöttek a nyilasok.
– A lányom lelkesedik a zsidóságáért. Egyszer azt mondta nekem: Dedi, te nem is vagy zsidó! Aztán elköltözött Izraelbe. Meglátogattam, beültünk egy autóbuszba, azzal mentünk ki a településre, ahol lakott. Gyönyörű hely, narancsligetekkel, tudja? Kinyitom a hallban a televíziót, és látom: ugyanilyen autóbuszra fölszállt egy arab, és felrobbantotta, mindenki meghalt. Mondom: Képes voltál ilyen autóbuszba beültetni, mikor a taxi húsz dollárért kihozott volna? Kész, elmegyek. Itt meg lehet halni. Akartam én zsidó lenni? Akart a fene. Nem ér ez nekem ennyit. Úgy érzem, hogy magyarnak születtem, és nekem ez fontos, tudja?
Almási gróf most valódi kastélyban lakik. Halmi örökölte az elvált felesége után az épületet, s mert egyelőre nehéz eladni, megkérte őket: költözzenek be, így legalább nem hordják szét az emberek. Ott él az öreg fényképész a feleségével és két nagy komondorral. Szép hely, gyönyörű tó, park. S az egészet magas kőfal veszi körül.
– Maga biztos nem ismeri azt, hogy Hanyas vagy? Huszonnyolcas? Szilágyi György írta. Felejthetetlen. Nekem szpesöli azért, mert Kálmán Gyuri adta elő. Hallgassa meg egyszer! Arról szól, ahogy a mi generációnk látja ezt az egész marhaságot, tudja? Ilyenek vannak benne: mi félszavakból megértjük egymást. Meg: nekünk cigarettát dobáltak a németek a vagonokból. Nekünk cigarettát dobáltak az oroszok a vagonokból. Nekünk ellopták az ifjúságunkat. Mi, hölgyeim és uraim, kedves elvtársak, csoda, hogy még az eszünknél vagyunk. Ránk sortüzet adtak. Bennünk nem ért véget a háború. Bennünk soha nem ér véget a háború, így mondta a Kálmán Gyuri, és ültünk Amerikában, és hallgattuk, és rendesen csorgott a könny a szemünkből, tudja? Aztán azt mondja, minket lelőttek, nekünk kivágták a szívünket, és beletették a pártkönyvünket. Mi most iszogatunk, diskurálunk, de az agyunkban dübörögnek a repülőgépmotorok. De az a lényeg, ahogy befejezi: a nyomunkban vannak a fiaink, a drága fiaink. Ők fognak egyszer eltemetni minket, az utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk énekelnek. És velünk énekelnek? Kérdezi a végén Szilágyi, illetve Kálmán Gyuri. Aczél abban pillanatban felhívta Gyurit, és így szólt: Művész Úr! Gyuri tudta, hogy baj van, mert Aczél addig úgy szólította, hogy Gyurika. Most meg: Művész Úr! Hogyan értette maga a végét? Azt felelte neki a Gyuri: Ahogy maga. Attól a perctől Aczél nem szerette őt. De mindegy. Mert a dolgokat meg kell mutatni, tudja? Mi tényleg énekeltünk mindenfélét. Azt meg tényleg a rosseb se sejti, hogy az utánunk jövők mit fognak énekelni. Tudja?
