Titoktalanító

Ő volt az egyetlen külföldi, aki Romániában kutatási engedélyt kapott az egykori Securitate irattárában. Munkájának eredménye sokkolta az erdélyi magyar közvéleményt. Magyarországon is kutatott, és azt mondja, itt nem elég bátrak az újságírók, a Kádár-rendszer mélyreható feltárására pedig nincs tömegigény. Az Olaszországban született történész úgy látja, hazánkban több területen elmaradt a rendszerváltás.

Hogyan kerül kapcsolatba Kelet-Európával egy fiatal olasz kutató?
– Sok nem kelet-európai úgy kerül kapcsolatba ezzel a régióval, hogy valamilyen családi kötődéssel rendelkezik. Én sem vagyok kivétel: édesanyám magyar, a családom egy része itt él, egyéves korom óta minden nyaramat Budapesten töltöm. Élő kapcsolatom volt ezzel a világgal, beszéltem a nyelvet, voltak háttérismereteim. Nem mondom, hogy ez volt a legfontosabb érv, amiért a bolognai egyetem bölcsészkarán ezt a területet választottam, de kétségkívül ez is közrejátszott a döntésemben.
– Az egyetemre 1996-ban került be, akkor már elmúlt a Nyugat érdeklődése a volt szocialista államok iránt, és nyoma sem maradt a hurráoptimizmusnak.
– Amikor elkezdtem gondolkodni a diplomamunkámon, akkor volt a kelet-európai rendszerváltások tízéves évfordulója. Viszonylag nyugodt időszak volt itt is: túl vagyunk a nehezén, a NATO-tagság után jön az EU is, sínen vagyunk, gondolták az érintettek. Amikor én kezdtem foglalkozni a térséggel – ha egyáltalán érdekelt valakit ez a téma –, az etnikai problémák álltak a figyelem középpontjában. Egy mostani kutató nyilván gazdasági elemzésekbe fogna – minden évtized megtermeli a maga témáit, a kutatónak alkalmazkodnia kell ehhez.
– Olyan kérdéseket feszeget, amelyeket még a helyi kutatók sem mindig mernek feltenni. Romániában például nem gyanakodtak, amikor egy fiatal olasz bekopogtatott az egykori Securitate anyagát őrző levéltárba?
– Nem éreztem gyanakvást. Lelkes voltam, mert akkor kezdtem el a doktorit, és minél többet akartam látni és tapasztalni. Bejártam a központi bukaresti archívumokba, a Maros megyei levéltárban feltártam a tartományi pártbizottság anyagait, és utána jöttek az állambiztonsági iratok, amelyek engem is sokkoltak. Ugyanakkor ellen kellett állnom annak a kísértésnek, hogy csak ez utóbbiról szóljon a kutatás. A többség–kisebbség viszonyát nem lehet kizárólag a Securitate szemüvegén át vizsgálni. Anélkül persze nem lehet megérteni, de nem ez adja az egészet. Át kellett olvasni az igen egyhangú korabeli újságokat, hogy megértsem, milyen világban éltek akkor az emberek.
– Ha jól tudom, külföldiként komoly összeget kellett fizetnie a kutatási engedélyért.
– Románia akkor még nem volt tagja az uniónak, ezért a külföldi kutatóktól jelentős pénzt, négyhavi ottani átlagfizetés összegét kérték el euróban, miközben a helyieknek ennek a töredékét kellett fizetniük. Kíváncsi pályakezdő voltam, egyetemi ösztöndíjjal is rendelkeztem, ezért ki tudtam fizetni, de én voltam az egyedüli külföldi, aki ezt megtette. Kollégáim méltatlannak érezték a megkülönböztetést, ezért azok sem fizették ki, akik különben megtehették volna. Szerencsém volt azzal is, hogy találtam olyan román kutatókat, akik bevezettek ebbe a világba, megismertettek ezeknek az iratoknak a rendszerével és belső logikájával.
– Voltak álmatlan éjszakái amiatt, amit ezekben az iratokban talált?
– Igen, főleg az elején. Legkorábban a romániai ötvenhatos perek anyagait kezdtem tanulmányozni, ami megdöbbentett. Kényelmes világból érkeztem huszonöt éves fiatalként, aztán belecsöppentem a borzalomba. Az iratokat olvasva személyes ismerősömmé váltak olyan emberek, akiket semmiségekért ítéltek halálra, fiatalok, akiket agyonvertek a kihallgatásokon, szóval rengeteg olyan dolog, ami addig számomra csak a filmekben létezett. Egy idő után aztán megszokja az ember a borzalmakat, talán cinikusabbá is válik tőlük.
– Írt egy könyvet Sztálin a székelyeknél címmel, és ebben találtam egy sokkoló számot: az ötvenes években a Magyar Autonóm Tartományban a szekusok hetven százaléka magyar volt. Ezek szerint az erdélyi magyar elit is kitermelte a maga gazembereit, nem volt szükség román elnyomásra.
– Könnyű volt mindent a románokra hárítani – kisebbségben élőknél ez jól ismert védekezési technika, ezzel erősíti magát a közösség. E könyvben azt próbáltam bemutatni, hogy abban az időben a magyar lakosság jelentős mértékben irányíthatta a sorsát – magyarok voltak az ügyészek, bírók, párttitkárok, szóval a helyi hatalom gyakorlói, és nem csak Bukarestből érkezett minden rossz. Persze ők lojálisak voltak a központhoz, és nem azért, mert megfélemlítették őket, hanem azért, mert hittek abban az eszmében. Ez aztán a hetvenes-nyolcvanas évekre megváltozott, sok jó elvtársnak is csalódnia kellett, amikor a Ceausescu-diktatúra kimutatta a foga fehérét.
– Egyik felfedezése sokkolta az erdélyi magyar közvéleményt. Számított arra, hogy ilyen hatása lesz az ügynek?
– Szilágyi Domokos ügyén másfél évet gondolkodtam. Folyamatosan gyűjtöttem az adatokat, és mindig azt kerestem, hol a bizonyíték arra, hogy mégsem igaz, nem ő volt ügynök. Utána értelmezni próbáltam, miért is tehette ezt, és mi lett a következménye a jelentéseinek. Ma már a legavatottabb Szilágyi-szakértő sem tudja eldönteni, hogy ennek a ténynek milyen köze lehetett a költő 1976-os öngyilkosságához.
– Belelátott a magyarországi iratokba is: elképzelhető, hogy itt is lapulnak a szekrényekben olyan csontvázak, amelyek hasonló hatással lesznek a közéletre?
– Csontvázak itt is vannak, de én nem így közelíteném meg a kérdést. Szerintem az a lényeg, mi hasznosabb egy társadalom számára ahhoz, hogy megismerje önmagát. Úgy látom, Magyarországon nem az a központi kérdés, hogy ki volt a besúgó – amikor egy filmrendezőről kiderült, sokan kiálltak mellette, aláírásokat gyűjtöttek, nyílt levelet fogalmaztak. Számomra döbbenetes élmény volt, tudomásul kellett vennem, hogy ez a kérdés nem éri el a magyar társadalom ingerküszöbét. Tudomásul véve a tényeket fontos volna arra koncentrálni, hogyan működött itt ez a puha diktatúra, miért és ki osztotta Magyarországra a „pénzmosoda” szerepet a Varsói Szerződés országai közül. Érdekes volna kutatni, hogyan élhetett itt évekig a hírhedt terrorista, Carlos, de az is izgalmas kérdés, hogy lehetett sikeres a kádári politika az egyházak tekintetében, és miért sikerült beépíteni a szinte teljes felső papságot. Ne felejtsük el, hogy itt olyan diktatúra volt, amely széles érdekközösségen alapult. Nem nevezném puha diktatúrának, mert az én értelmezésemben egy rendszer keménységét nem azzal kell mérni, hány embert vernek agyba-főbe az utcán. Egy hatalom akkor a legsikeresebb, ha erre már nincs is szükség, mert mindenki pontosan tudja, meddig mehet el, mikor kell csöndben lennie. A Rákosi-rendszer borzalmai miatt hajlamosabbak vagyunk úgy tekinteni az azt követő korra, mint egy majdnem Kánaánra, de ez egyáltalán nem igaz. Amíg az emberekben nem tudatosul, hogy Magyarországon nagyon súlyos dolog történt a rendszerváltást megelőző utolsó évtizedekben, addig hiába várjuk a megtisztulást.
– Jól értem, hogy ön szerint a múlt feltárása nem csak ügynökkérdés?
– Az ügynökök viszonylag kevesen vannak, és nem fogják bevallani saját tetteiket. Sokkal fontosabb lenne megkérdezni a tartótisztjeiket, főleg a szigorúan titkos állományúakat – nagyon soknak ismerjük a nevét, fokozatát, tevékenységét – és azokat, akik az ügynökök beszervezésére parancsot adtak. Ezt senki sem tette meg, ezért adódik a kérdés: mitől félünk, és jogos-e ez a félelem? Még mindig mozgósíthatják a kapcsolataikat? Konvertálták a tudásukat a mába, és most is van hatalmuk, netán ma is a szakmában maradtak? Ha mindezeket nem vagyunk képesek tisztázni, akkor ki kell lépni ebből a körből, és a Kádár-korszak mára gyakorolt hatását kell vizsgálnunk. Ehhez meg kell értenünk, hogyan működött az a rendszer, csak azután tudunk túllépni rajta.
– Érdekli egyáltalán ma ez a kérdés az embereket?
– Kelet-Európában hihetetlen generációs szakadékok vannak. Míg a harmincas-negyvenes korosztályt és az annál idősebbeket foglalkoztatja ez a kérdés, a fiatalok néha azt sem tudják, miről beszélünk. Egyre nehezebb a dolguk a történelemtanároknak és a történészeknek. A lényeget nagyon nehéz átadni annak, akinek nincs erről saját tapasztalata.
– Önt soha nem fenyegették meg a kutatásai miatt?
– Jól hangzana, ha azt mondhatnám, hogy igen, de nem volt erre példa. Mindig volt bennem önkontroll – ha másképp kezelem a kényesebb ügyeket, sokkal nagyobb botrányokat lehetett volna kirobbantani. Én önreflexív típus vagyok, az érdekel, hogyan működött a rendszer, és sokkal kevésbé az, hogy mit csináltak ebben egyes emberek.
– Mit tapasztalt nálunk, itt is gond nélkül nyílnak meg ön előtt a levéltárak?
– Kivételes állapot ez – egy nyugati kutatónak nem adatik meg, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekről ilyen adatokkal dolgozhasson, hiszen azokban az országokban, ahonnan érkezik, elképzelhetetlen, hogy hozzáférhetővé teszik a közelmúlt titkosszolgálati-rendőrségi aktáit. Magyarországon sokan panaszkodnak arra, hogy bizonyos dolgokat még nem lehet kutatni. Részben jogos ez a panasz, de én azt gondolom, hogy döbbenetes mennyiségű és minőségű adathoz lehet hozzáférni, és azt tapasztalom, hogy sokkal több a kutatnivaló, mint a kutató. Sok a forrás, de kevés az erő, az energia és talán a tudás is ahhoz, hogy ezeket feldolgozzuk.
– Talán az újságírók segíthetnének a kutatóknak ebben a munkában, de éppen öntől olvastam egy elgondolkodtató mondatot arról, hogy Magyarországon a sajtónak nincs elég kurázsija vagy kíváncsisága ahhoz, hogy a közelmúlt történéseinek a végére járjon.
– Magyarországon a sajtó jóval óvatosabb és elnézőbb a pártállami múlt iránt, mint máshol a környező országokban. Magyar újságíró még nem lopott ki iratokat a levéltárból, miközben Lengyelországban sok tízezer nevet rakott fel a világhálóra egy zsurnaliszta a kutatásai alapján. Ennek van egy alapos oka: elmaradt a rendszerváltás ezen a területen, hiszen nagyjából ugyanazok a lapok, ugyanazok az újságírók és ugyanazok a baráti közösségek működnek és dolgoznak, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Van persze egy elkülönült réteg, egy friss hang, éspedig az internetes portáloké – ez máshol nem ennyire erős –, de őket itt nem veszik annyira komolyan sem a politikusok, sem a közvélemény. Az is furcsa, hogy Magyarországon megteheti egy politikus, hogy figyelmen kívül hagy bizonyos sajtóorgánumokat, és egyszerűen nem nyilatkozik nekik. Ilyen gesztussal más országokban örökre kiírná magát a közgondolkodásból, mert ott a sajtóorgánumok szolidárisak egymással, és ilyen támadás után azonnal összezárnak.
– Húsz éve történt a rendszerváltás, de még mindig Kelet- és Nyugat-Európáról beszélünk.
– Ez nekem is furcsa, ódzkodom is ezektől a kifejezésektől. De nincs mit tenni, a fejekben még mindig létezik a berlini fal és a vasfüggöny, és azt sem szabad elhallgatni, hogy gazdasági értelemben sem sikerült a felzárkózása ennek a régiónak.
– Eldőlt már, hogy itt ragadt-e ebben a régióban, és egész életében Kelet-Európa-szakértő lesz?
– Időm legnagyobb részét Budapesten töltöm, erdélyi a feleségem, itt van munkahelyem, szóval lehet, hogy végig ezzel a témával fogok foglalkozni. Kis korrekciók persze már most is vannak, például egyre jobban érdekelnek az olasz–magyar kapcsolatok. Olaszországban nagyon későn születnek a történészi karrierek, úgyhogy bőven van időm dönteni.