Hazánkban felvirágzóban van az új pogányság. Ennek egyik jellemzője, hogy a keresztyénség – Biblián nyugvó – állításait összekeveri az ősmagyar vallásból származtatott tételekkel. Ezek közül a legaggasztóbb, egyben a legnagyobb képtelenség, hogy Jézus Krisztus nem volt zsidó, vagyis nem Dávid fia (utódja), hanem Nimród leszármazottja, valójában párthus herceg. Az ezt bizonyítani igyekvő irodalomból a jóhiszemű, de a Bibliában, a keresztyén hittanban és történelemben járatlan olvasó elképesztő dolgokat tudhat meg Jézusról. Például, hogy nem Mária méhében növekedett, hanem a mennyei fény „sűrűsödött össze” Mária ölén, a bába e súlytalan gyermektestet vette karjába a „szülés” után, s csak a karjában lett súlya…
E koncepció szerint Jézus az egyik isteni kinyilatkoztatás hordozója, akit „kis kerecsenemnek” szólított anyja. Jézus legrégebbi szimbóluma nem a kereszt, hanem a szárnyát széttáró szent (kerecsen)sólyom, a párthus birodalom turulmadara. A mennybemenetel nem volt más, mint hogy Jézus fénnyé változott, és így távozott. De a legfőbb állítás: Jézus nem megváltó, hiszen maga a gondolat is megalázó, hogy megváltásra szorulunk…
Az idevonatkozó művekben egymást követik a tudományos szakkönyvek elferdített, összefüggéseikből kiragadott idézetei, a hajmeresztő szómagyarázatok, a kései apokrif (az egyház által hivatalosan soha el nem ismert irat) evangéliumokra épített következtetések, amelyeket természetesen „tudományos tényekként” közölnek. Állításaik a Biblia, illetve a történelmi keresztyénség minden felekezete ellen irányulnak. Ezek ugyanis szerintük meghamisították Jézus alakját és tanításait, azt hirdetve, hogy ő a zsidók irgalmatlan Jahve istenét, nem pedig a sumerok jóságos „mennyei atyját” jött megismertetni. Némelyek kijelentik: a biblikus keresztyénség képviselői a magyarság elárulói, hiszen elszakítják a népet valódi gyökereitől, megakadályozzák, hogy megtalálja identitását, lehetetlenné teszik a nemzeti öszszefogást, s kiszolgáltatják a magyarságot a zsidóknak. Ennek a politikai színezetű, összeesküvés-elméletekben utazó új pogányságnak a képviselői egyik-másik médium, politikai párt és nemzetépítő szándékú magyar szervezet támogatását is bírják. Nyilván ezért látták szükségesnek szeptemberben a római katolikus felekezet vezetői egy állásfoglalás kiadását az új erőre kapó „ősmagyar szinkretizmussal”, illetve a szélsőséges liberalizmussal szemben, amelyek egyaránt rombolják sokat gyötört s szenvedett népünket!
Szemtanúk feljegyzései
Mit válaszolhatunk arra az állításra, hogy Jézus nem zsidó, hanem Nimród fia, párthus herceg? Mindenekelőtt arra kell felelnünk: történetileg hiteles képet adnak-e Jézusról az újszövetségi kanonikus evangéliumok mint az első század közepéről származó, legkorábbi beszámolók? Az új pogányok szerint ugyanis a Biblia meghamisított irat, ezért nem szabad ráhagyatkozni e kérdésben. Ugyanakkor ma már konszenzus van a kutatók közt abban a tekintetben, hogy a Jézus életéről szóló evangéliumokat röviddel az események után írták. A rendelkezésünkre álló legkorábbi ilyen lelet a Máté evangéliumának részleteit tartalmazó oxfordi töredék (Magdalen-papirusz), amelynek keletkezését 66-ra datálják, a másik pedig a a Márk evangéliumából származó 7Q5 (Mk. 6.: 52–53.) jelzésű töredék, amelyet legkésőbb 68 elején írtak, és vizsgálata során arra a következtetésre jutottak, hogy akár 35–50 között is keletkezhetett. János evangéliumának legkorábbi töredéke a p52 jelű, Kr. u. 100 körülre datálták, de tekintettel arra, hogy Egyiptomban találták, ami szélesebb elterjedtségét bizonyítja, a keletkezését Kr. u. 70 elé helyezik.
Akit az Újszövetség történeti megbízhatóságának kérdése érdekel, annak az erre vonatkozó hatalmas irodalomból javaslom J. McDowell Bizonyítékok a keresztyén hit mellett című átfogó művét. S hogy ne csak elfogultsággal vádolható keresztyént idézzünk, hadd említsek néhány kiemelkedő zsidó személyiséget is. G. Klein, aki 30 éven keresztül kutatta az Újszövetséget, így írt: „…a következőképpen összegezhetem gondolataimat: egyetlen más ősi tanítást sem őriztek meg, ami ragyogóbb, pontosabb és személyesebb lenne, mint Jézusé…” J. Klausner az Újszövetség megbízhatóságáról – Rousseau-t idézve – ezt mondta: „Barátom, az ilyeneket nem tudják kitalálni! A Szókratészról szóló tényeket senki nem vonja kétségbe, pedig sokkal gyengébb alapon nyugszanak, mint azok, amelyek a názáreti Jézusról beszélnek…”
Megjegyzem, a liberális protestáns teológia – egyébként kiváló felkészültségű – tudósai már a XIX. században végigjárták azt az utat, amelyen a magyar új pogány „kutatók” járnak: próbálták elvitatni a Jézusról szóló bibliai beszámolók hitelességét, sőt Jézus történeti létét is megkérdőjelezték. Végül a híres „Jézus élete kutatás” csődbe jutott, s maguk a kutatók fújtak visszavonulót. A Biblia történetiségét továbbra sem képes senki megcáfolni, sőt az előkerülő régészeti emlékek mind a hitelességet támasztják alá. Úgy vélem, ha a Biblia kiállta a valódi kutatók eszeveszett ostromát, kiállja a jelenlegi próbálkozásokat is.
Jézus, a rabbi
Az Újszövetség minden kétséget kizáróan azt hirdeti, hogy Jézus valóságos emberi természete szerint zsidó volt. Mária is, „akitől Jézus született” (Mt. 1.: 16.), zsidó volt, nem rejtelmes „párthus hercegnő”, hiszen Lukács evangéliuma közli, hogy „rokona” (szüggenisz – nőrokon) volt Zakariás pap feleségének, Áron lányának (Lk. 1.: 5., 36.). A szülők feljártak a jeruzsálemi zarándokünnepekre, ahol egy ízben a 12 éves gyermeket az írástudók körében találták. Jézus, aki nyilvános fellépésekor harmincas éveiben járt, először Galilea zsinagógáiban tanított, „dicsőíttetvén mindenektől”. Így tett neveltetésének helyén, Názáretben is, ahol először nyilatkoztatta ki, hogy ő a próféták által előre megígért Messiás (Lk. 4.: 16. kk.). A jeruzsálemi templomot egyszer „atyja házának” is nevezte, sőt tanítványaival együtt a kétdrachmás templomadót is megfizette. Tanítványainak első missziós kiküldetésükkor megtiltotta, hogy a pogányok (értsd: rómaiak, görögök, szírek stb.) és szamaritánusok közé menjenek, viszont elküldte őket „Izrael házának tévelygő juhaihoz”. Aztán látjuk, hogy Jézust a kívülállók is legtöbbször „rabbinak” (tanító, mester) szólították (ahogy csak a zsidók tették elöljáróikkal). Ő pedig ezt természetesen elfogadta.
Ami az öltözetét illeti: a vérfolyásos asszonyról szóló bibliai történetben (Lk. 8.: 44.) azt olvassuk, hogy a beteg nő megragadja Jézus ruhája szélét, és nyomban meggyógyul. Az eredeti szövegben a ruha szegélyét jelentő szó (kraszpedon) bojtot is jelent, vagyis Jézus a vallásos zsidók ruházatát viselte, amelynek alján bojtok voltak, hogy emlékeztesse viselőjét Mózes törvényének betartására. A szamariai asszony azt kérdezi Jézustól: „Zsidó létedre hogyan kérhetsz inni tőlem, amikor én szamariai asszony vagyok?” A beszélgetés során Jézus ezt mondja: „Ti azt imádjátok, amit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad” (Jn. 4.: 9., 22.).
A Jézust halálra ítélő zsidó vezetők még a per során sem hozakodtak elő azzal a képtelenséggel, hogy Jézus nem zsidó, sőt: fő vádjuk volt, hogy zsidóként követett el istenkáromlást, magát Istennel egyenlővé téve (Mt. 26.: 65.), s ezért saját törvényeik szerint méltó volt a halálra. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy tanításai és tanítási módszerei mennyi szállal kötődnek az Ószövetséghez. Ezt nagy alapossággal illusztrálja a H. L. Strack–P. Billerbeck szerzőpáros által kiadott többkötetes újszövetségi kommentársorozat, amely segít megérteni a názáreti Jézus tanításainak, tetteinek zsidó gyökereit, kötődéseit.
Aki tagadja Jézus zsidó voltát, annak mind a négy evangéliumot el kell vetnie, illetve át kell írnia. Az újszövetségi beszámolók szerint egyetlen kortársa sem vonta kétségbe Jézus zsidóságát – még azok sem, akik hitetlenül fogadták. Ez a későbbiekben sem változott.
A király véréből
Az Ószövetségben Dávid király a következő ígéretet kapja Istentől: „…felemelem majd utódodat, aki a te véredből származik, és szilárddá teszem az ő királyságát. […] Megerősítem trónját örökre. Atyja leszek, és ő fiam lesz. Így a te házad és királyságod örökre megmarad, és trónod örökre szilárd lesz” (2. Sám. 7.: 12–16.). Az ígéret – a zsidó írásmagyarázók szerint – Salamonra is, de egy titokzatos személyre, a Messiás királyra is vonatkozott. A Dávid fia cím a Jézus korabeli zsidók számára egyértelműen a megígért, eljövendő Messiás neve és címe. Amikor Jézus megkérdezte a farizeusoktól, hogy a Messiás kinek a fia, rögtön azt felelték, hogy a Dávidé (Mt. 22.: 41–45.).
Jézus fogantatásakor az angyal azt mondja Máriának, hogy születendő gyermekét „…a magasságos Fiának mondják majd, az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját” (Lk. 1.: 32.). Jézus e kritériumnak megfelelt: Dávid nemzetségébe került azáltal, hogy – noha nem volt vér szerinti gyermeke Józsefnek – József „magához vette” Máriát, így Jézus is bekerült családjába. A Római levélben, amelynek keletkezését a különböző kutatók 55–57-re teszik, Pál apostol Jézust Dávid fiának nevezi.
A Biblia tartalmazza Jézus nemzetségtáblázatát, és igen nehéz feltételezni, hogy – amikor Jézus családtagjai még javában éltek – minden azt igazoló adat nélkül egyszerűen kitalálták és utólag megszerkesztették, ahogy egyesek állítják.
További megfontolandó tényeket közöl Euszébiosz egyháztörténet-író. Hegeszipposzra – a legrégebbi egyháztörténet zsidó-keresztyén szerzőjére – hivatkozva állítja, hogy Domitianus császár a jeruzsálemi templom lerombolása után biztosítani akarta magának a zsidók lojalitását. Ezért parancsba adta, hogy kutassák fel és hozzák elé Dávid összes leszármazottját. Nyilvánvalóan tudott arról, hogy a zsidók szerint Dávid házából származik az, akinek vezetésével majd legyőzik a rómaiakat… E rendelkezés miatt Júdásnak – Jézus testvérének – az unokája is a császár elé került. Amikor a császár megkérdezte, hogy Dávidtól származik-e, igennel felelt. Ez a történet azt jelzi, hogy Jézus családtagjai az I–II. század fordulóján is éltek, és Dávid utódainak tartották magukat. Egyébként Jézus korában nemcsak az ő családja, hanem más családok is Dávid leszármazottainak tartották magukat. Például a midrás rábbá egy Jeruzsálemben talált nemzetségtábláról beszél, amely szerint Hillel rabbi is „Dávidtól ered”.
Jézus önmagáról nem állította, hogy Dávid fia, de nem is utasította vissza, hogy így nevezzék (Mk. 10.: 47.; Lk. 18.: 38.; Mt. 9.: 27. stb.). Ugyanakkor visszautasította a kitüntető cím viselőjével kapcsolatos politikai elvárásokat: nem akart királyságot létrehozni. Amikor az egyik csodája után királlyá akarják tenni, elmegy közülük (Jn. 6., 15.), hiszen mandátuma nem arra szólt, hogy a zsidók politikai vezetője legyen, hanem hogy elvégezze a bűnösök megváltását. Kortársainak éppen ezzel okozott dilemmát. Akik azonban tudták, hogy Dávid családjából származik, és Betlehemben – Dávid városában! – született, ezenkívül látták, hogy csodákat művelt, amelyek rendkívüli hatalmáról tanúskodtak, s ráadásul éppen megfeleltek a Messiás megjövendölt csodatetteinek (például Ézs. 35.: 5–6.), azok egyértelműen azonosították a názáreti Jézust Dávid fiával, Izrael Messiásával: „Mester, te vagy Isten Fia, te vagy Izrael Királya” (Jn. 1.: 49.).
Jézusnak – vádlói szerint – nagy bűne, amellyel a rómaiak halálos ítéletét kiérdemelte, hogy magát Messiás királynak vallotta. Attól féltek, fellázítja a zsidókat a császár ellen (Lk. 23.: 2.). Jellemző a római katonák gúnyolódása, amikor Jézust királynak öltöztetik és gúnyolják; majd a Pilátus által keresztre szegeztetett titulus: „Ez Jézus, a zsidók királya” (Mt. 27.: 37.).
Jelenits István megállapítja: „Jézust nem feszítették volna keresztre, ha nem lett volna zsidó. Jeruzsálemben a zsidók húsvéti ünnepén azért kellett halálra adni őt, mert az ünneplő tömegben sokan lelkesedtek érte, Dávid fiaként köszöntötték. Egy párthus herceg a párthusok közt találhatott volna veszedelmes népszerűségre, Jeruzsálemben legfeljebb kinevették volna. De minek is ment volna oda, ha nem akart valóban Dávid fiaként fellépni?”
Mindezek ismeretében nagy elfogultság kell – s ekkor még finoman fejeztem ki magamat –, hogy valaki megkérdőjelezze az összes életszerűen hiteles újszövetségi történeti híradást, amelyek Jézusnak mint embernek zsidó származását, Dávid fia voltát hirdetik, és a napnál világosabban bizonyítják, hogy ezernyi szállal kötődött népe hitéhez, az Ótestamentumhoz. Semmiféle elfogadható bizonyíték nem támasztja alá azt a hipotézist, hogy Jézust csak azért sajátították ki a zsidók, hogy Jézus hite által – Pál apostolon keresztül – uralmuk alá hajtsák az egész emberiséget…
„Turulkörökben” manapság gyakran elhangzik: „nekünk nem kell a zsidó Jézus, mert az más, mint a mi Jézus urunk”. De egyáltalán mit tudhatnak az így gondolkodók „Jézus urunkról”? Amint utaltam rá, a XIX. század liberális teológusai próbálták megtalálni a történeti Jézust azáltal, hogy a bibliai Jézus alakját megtisztítják az állítólag reá rakódott legendáktól. Végül azonban a történeti Jézus kicsúszott a kezükből. Vajon ma mi marad azok kezében, akik – egymásra épülő spekulációik segítségével – meg akarják tisztítani Jézus személyét „az álnokul reá rakott zsidó szennytől”? Kijelenthetem: semmi. Legfeljebb egy emberek által kigondolt hamis Jézus. S az ilyen vallás csakugyan nem több s nem kevesebb, mint akármelyik emberek által kiötlött ideológia. Hiába tartalmaz keresztyén elemeket is, nem több a marxizmus vagy a fasizmus „vallásánál” – semmi köze Istennek a Bibliában adott kinyilatkoztatásához. Aki ennek az ideológiának hívévé szegődik, az szembefordul a Szentírással, az egyházzal, s társául szegődik a hamis prófétáknak, táltosoknak, tévtanítóknak.
Források:
Hetiválasz.hu, Szentkoronarádió.com, C. P. Thiede: Aki látta Jézust. Gold Book Kft., C. P. Thiede: Die älteste Evangelien-Handschrift? R. Brockhaus Verlag, Wuppertal, 1994, R. Santala: A Messiás az Újszövetségben. Budapest, 2001, Varga Zsigmond J.: Újszövetségi görög–magyar szótár. Ref. Zsinati Iroda sajtóosztálya, Budapest, 1992, Balla Péter: Az újszövetségi iratok története. Károli Egyetemi Kiadó, Budapest, 2008, O. Cullmann: Die Christologie des Neuen Testaments. J. C. B. Mohr, Tübingen, 1958, Euszébiosz: Egyháztörténet, III. 20.
