Karácsonyi láng

Nem azoknak írok, akik hatalmas asztalt ülnek körül gyermekeikkel, és a megsokszorozódott örömben kellemesen elfáradnak hajszolt életüknek ezen a rég várt ünnepén. Nem azoknak, akik ünneplőben vesznek részt a szokásosnál is ünnepélyesebb istentiszteleten, aztán odahaza megebédelnek, s a gazdagon földíszített fa alatt egymás tekintetébe kapcsolódva egymás kezét fogják, és közösen hajolnak a kiságy fölé, hogy meghallgassák, hogyan szuszog a kisbabájuk, akire két csodálatos nagymama vigyázott délelőtt, és mindketten arra gondolnak, hogy még sok kis lény viháncolása fogja betölteni hosszú életüket.

Nincs szükségük soraimra azoknak sem, akik megőszült hajjal, termékeny és értelmes élet alkonyán hatalmas karácsonyfa alatt várják elégedetten gyerekeiket, akiknek érkezéséhez órát lehet igazítani, s szokásaik évtizedeken át, generációkon át alakultak ki, és öröklődnek tovább, s ezért föl sem merül bennük, hogy valaki esetleg hiányozni fog a fa alól.
Azoknak írok, akik felé lánctalpakkal jön a karácsony.
Akik félnek az áruházi tumultustól, bár néha bemennek egyikbe-másikba melegedni, mert otthon nem tudják kifűteni a lakást.
Azoknak, akik szégyellik, hogy ők nem vásárolnak, mert nincs miből, és amúgy sincs kinek.
És azoknak, akik nem áruházban vásárolnak, hanem kimennek a kínai piacra, mert ott olcsóbban vehetnek meleg kesztyűt, sálat, gyerekcipőt.
Azoknak a nagymamáknak írok, akik már októbertől törik a fejüket, mit is vegyenek az unokáknak, és amikor odahaza becsomagolják a szerény ajándékokat, szorongás van bennük, hogy vajon elég értékes dolgokat vettek-e a gyerekeknek, akiknek mindenük megvan.
S azoknak, akik nem kapcsolják be a tévét ezen a napon, mert legszívesebben a fülüket fognák be a sok édeskés hangtól, a számtalan hamis mondattól, amely elhangzik a szeretetről.
Írok azoknak az ügyetlenül érzelmes ifjú nőknek is, akik nem manipulálnak soha, és nem tudják kisakkozni, hogy legalább karácsonyra és szilveszterre ne maradjanak egyedül.
Azokhoz szólok, férfiakhoz és nőkhöz, akik csak úgy szeretnek, egész évben, és egyszer csak mégis ott találják magukat szemben a karácsonnyal, a társ viszontszeretése és a család melege nélkül.
És azoknak az egyedül maradt férfiaknak is írok, akiket elhagyott a feleségük, s gyerekeiket, akiknek hamarosan új apukájuk lesz, csak az asszony kénye-kedve szerint láthatják.
Azoknak az egyedül maradt asszonyoknak írok, akik hajnaltól sütnek-főznek, mert nem engedik meg maguknak, hogy apa nélkül maradt gyermekeik ne érezzék csodának a karácsonyt, igen, főként és legelsősorban, nem tagadom, nekik írok, akik mézeskalácsot sütnek, és sámlira állítva a legkisebbet odaengedik a gyúródeszkához, és nem azt nézik, hogyan szóródik le a liszt a felmosott konyhakőre, hanem a kicsi ujjakat, ahogy a tésztamasszába mélyednek. Akik eget és földet teremtenek gyerekeiknek, miközben a csonka lelkűek csonka családnak bélyegzik őket. Akik mellett nem áll férfi, csak az angyal, de még ő is hezitál száját beharapva, hogy átadja-e nekik a kínos üzenetet: holnap elölről kezdhetik a teremtést.
Azoknak írok, akik sírnak, és mégsem fogynak a könnyeik, hanem valami egészen titokzatos módon mindig csak újratermelődnek, azoknak, akiknek december 24-én a temetőbe visz az útjuk a legkedvesebbjükhöz, és gémberedett ujjakkal keresik a gyufát a mécseshez, és a láng persze mindig elalszik.
Azoknak is írok, akiknek nincs pénzük fára, csak néhány gallyra, és haragszanak az árusra, amiért ingyen adja nekik, mert jobban szeretnék olcsón venni, akár ötven forintért, csak ne alázzák meg őket.
Igen, nekik írok, akiket csak hideg lakás, távoli emlékek várnak, és délelőtt a hentesnek azt mondták, a cicának kell a csirkenyak, mert szégyellik, hogy többre még ünnep idején sem telik.
Azoknak a fiatal lányoknak is írok, akik, ünnep ide vagy oda, reszketnek, hogy teherbe ejtették őket, mert még alig kezdték el női életüket, de azt már megtanulták, hogy a férfiak nem utódnemzésért ölelik őket.
És azoknak a házaspároknak írok, akiknek a Kisdedről is, akárcsak egy pelenkareklámról, az jut eszükbe, hogy nekik még mindig nincs és talán sosem lehet saját gyermekük, hiába szeretik egymást, és maguknak sem merik bevallani, hogy amíg nekik nem születik meg a Gyermek, addig számukra nem igazán boldog a karácsony, és nem tudnak úgy végignézni egy betlehemes játékot, hogy abban ne ők hajolnának a Kisded fölé.
Azoknak írok, akikről mindenki tudja, hogy egyedül élnek, és még sincs egy barátjuk, egyetlen ismerősük sem, aki meghívná őket magukhoz, pedig erről álmodnak.
És azoknak, akiket meghívnak ugyan a barátaik, mert jó keresztények vagy jó zsidók, de ők nem akarják odavinni kedveseikhez a magányukat, a szomorú arcukat.
Azoknak is írok, akiknek a jégkristálymagányához nem szabad hozzáérni, mert csak maszatos tócsa lesz belőle a kézmeleg érintéstől.
Azoknak, akik kórházban fekszenek, ahol a kórteremben mindenkit hazaengedtek az ünnepekre, de őket már nem. És azoknak, akiket az orvos szívesen hazaengedett volna, de mivel a család nem várja, nem igényli őket, ezért inkább bent maradnak a kórházban, elhitetve magukkal, hogy nagyon betegek.
Azoknak írok, akik legyintenek a karácsonyra, és befizetnek egy drága wellnesskúrára, mert pénzük van, de kapcsolataikat hagyták tönkremenni. S az évnek kizárólag ezen a napján didereg a lelkük, amint rádöbbennek, hogy sem elfásult szüleik, sem külföldön a pénzt szóró gyerekeik, sem kijátszott barátaik nem kíváncsiak rájuk, s már a masszőr sem segít rajtuk.
És azoknak írok, akik tobzódnak az egyszemélyes boldogtalanságban, mert sosem merték kitakarni a szívüket.
Azoknak írok, akik azt hiszik, rajtuk kívül nincs más, aki boldogtalan, ez az inzultus csakis és kizárólag velük történhetett meg.
És azoknak, akik börtönben töltik a karácsonyt, bűneikre sosem akarnak rádöbbenni, csak azt érzik, hogy pechjük volt, és fásultan hallgatják a börtönlelkészt, aki tőlük aztán nyugodtan beszélhetne kínaiul is.
És azoknak az intézeti gyerekeknek, akik várják, hogy csomagot vagy legalább egy lapot küldjön a mama, és megszépül bennük a rettenetes családi körülmények emléke, mert a szívükbe visszafojtott szeretet ilyen akciókra is képes. S csak egy cipősdobozban, idegenektől kapnak ajándék szeretetcsomagot, akiknek még a nevüket sem tudják.
És azoknak a szerelmes szívű nőknek írok, akik nem értik, hogy miért kellett érzéseik ellen beindítani a rakétaelhárítókat, hiszen ők nem atomtámadásra készültek, csak egyszerűen szerettek, nekik is írok, mert karácsonytájt ők a leggyanúsabbak.
Azoknak írok, akiknek nincs erejük méltósággal viselni termékeny magányukat, boldog boldogtalanságukat. Nekik írom: szabad sírni. Karácsonykor is. Imádkozni is lehet. Áldani és átkozni is lehet.
De kell hagyni magunkban annyi erőt, hogy megmossuk az arcunkat, és másnap bátor bárányként nézzünk a világ farkasszemébe.