A világgazdasági rendszer életében jelentkező két legnagyobb krízis – azaz az 1929-es és a 2008 óta tartó – között annyiban biztosan létezik párhuzam, hogy a válság mindkét esetben a rendszer fő működtetőjének pénzpiacán kezdődött. Akkor is és most is az amerikai tőzsdén, illetve bank- és hitelpiaci szektorban jelentkeztek a bajok.
A nyolcvan évvel ezelőtti és a mostani válság azonban abban más, hogy akkor nem terjedt ki a világgazdaság az egész földre, a forgalom és a tranzakció nem rendelkezett informatikai háttérrel, a globalizáció pedig olyan formában, mint ma, nem létezett. További különbség, hogy akkor az egyes országok sérülékenysége bizonyos szempontból nagyobb volt, de könnyebben ki is tudták magukat vonni a hatások alól. Ugyanis az állam és a kormány, valamint a központi bankok cselekvési szabadsága és hatóköre sokkal nagyobb volt, mint napjainkban.
Az 1929-es nagy gazdasági világválság az addigi történelem legnagyobb gazdasági krízise volt, amelyet általában a túlkínálat miatti árszínvonal-csökkenés okozta munkanélküliségre és recesszióra vezetnek vissza. Miután 1929. október 24-én, a „fekete csütörtökön” megkezdődött a részvénypiaci recesszió, a New York-i tőzsdén a részvények árfolyama zuhanni kezdett.
Az igazi tőzsdemélypont 1929. október 28-án volt, ekkor 19 százalékos csökkenés mutatkozott a részvénypiacon. A részvények válság előtti szintjét az index csak 25 év múlva, 1954-ben lépte át először. 1929 és ’32 között három csődhullám sújtotta az amerikai bankrendszert, egyes államokban nem maradt működő hitelintézet, a Fed azonban csak vonakodva látta el a végső hitelező feladatait. Az USA gazdasági mutatói rendkívüli válsághelyzetet mutattak. 1932 végén a munkanélküliség az Egyesült Államokban 25 százalékos volt a korábbi 2 százalék helyett, a válság első kilenc hónapjában a dollár 40 százalékot veszített értékéből. A helyzetet kezelni igyekvő Hoover elnök drasztikus adóemeléshez és a bankok betétállományának megőrzését garantálni hivatott kormányzati lépésekhez folyamodott. Szintén demokrata párti utódja, Franklin Delano Roosevelt pedig a keynesi alapokon álló New Deal állami munkahelyteremtésében gondolkodott.
A válság a harmincas évek legelején érte el Európát, amikor Ausztria és Németország bankjai sorra mentek csődbe, a Creditanstaltot is csak a bécsi kormány beavatkozása mentette meg a bedőléstől. Számos, a húszas évek vége óta jelentkező előjel (gabonaár-csökkenés, az MNB devizaállományának csökkenése, népszövetségi és vállalati adósságtörlesztés-akadozás) után a válság 1931 kora nyarán érte el Magyarországot. Tomka Béla gazdaságtörténész (Szegedi Tudományegyetem) és Bódy Zsombor társadalomtörténész (Miskolci Egyetem) egyaránt úgy véli, hogy éppen emiatt a válság már egy legyengült országot ért el. Jellemző például, hogy a gazdasági lehetőségeitől 1920-ban megfosztott magyar állam drasztikus infláción volt túl, külkereskedelmi hiánnyal küzdött, és már 1930-tól tapasztalható volt a GDP csökkenése. A válságkezelés módszerei, ha nem is nagyon, de eltértek egymástól, a kormányok kísérletezgettek, ad hoc megoldásokat alkalmaztak. Míg az Egyesült Államok 1933 márciusában letért az aranyalapról, s példáját Európa jelentős része követte, addig Ausztria, Németország és hazánk ragaszkodott a valuta aranystandardjához. Fontos stabilizációs lépés lehetett az is, ha az adósság-visszafizetéseket sikerült leállíttatni, átütemezni. Magyarország külföldi adóssága például 1931 végén 4,3 milliárd pengő volt, amely állami, jegybanki és vármegyei tartozásokból tevődött össze. A kormány népszövetségi jóváhagyással 1932 végén felfüggesztette a szervezet felé fennálló jóvátételi tartozás visszafizetését. Ezzel a magyar gazdaságból való újabb nagyarányú tőkekivonást lehetett megakadályozni.
A Károlyi-kabinet 1931 nyarán háromnapos bankzárlatot vezetett be, majd később is korlátozta a devizaforgalmat, és transzfermoratóriumot rendelt el. Augusztusban pedig aranypengőre konvertálta a banki betéteket. Az 1931–32-es intézkedéseket mindkét történész azzal magyarázza, hogy a kormányzat a gazdasági óliberalizmus sarokpontjait (államháztartási egyensúly megőrzése, pénzügyi stabilitás, aranyalap) párhuzamosan érvényesítette a konzervatív központi takarékossági intézkedésekkel. Mindebben fontos szerepet játszott az is, hogy a Népszövetség pénzügyi bizottsága is ezt a megoldást támogatta, ráadásul élénken élt a magyar pénzügyi vezetés emlékezetében a húszas évek elejei infláció, amelynek nem volt szabad megismétlődnie.
A korszakban az agrárszektor a nemzeti jövedelem 40 százalékát állította elő, a kivitel 70 százalékát lebonyolítva, a válság pedig a gabona felvásárlási árának drasztikus esése miatt leginkább itt csapott le. A kereslet visszaesése miatt a mezőgazdasági cikkek ára zuhanni kezdett: a gabona világpiaci ára 58 százalékkal csökkent 1929–32 között. A válság a magyarországi búzaátlagárakat is mélypontra süllyesztette: az 1928-as 30 pengő/mázsa búzaátlagárról 1934-re 10 pengő/mázsa alá csökkent a szint. Az eladást tovább nehezítette a közép-európai államok protekcionizmusa és emelkedő vámtarifái. A kormány szubvencionálással próbálta menteni a helyzetet, amikor bevezette a bolettarendszert, amely gabonajegy formájában pótolta a kieső jövedelmet. Emellett életbe lépett az állami adósvédelem, amely hitelkönnyítéssel és -visszafizetési stoppal akadályozta meg az eladósodott gazdaságok tömeges csődjét. Végül 1935–36-ban kezdődött csak el újra a mezőgazdasági és egyéb hitelek törlesztése. A gazdasági mutatók 1937-ben jelezték először, hogy a válságból kilábalt az ország, amiben jelentős szerepe volt a Gömbös-kormány alatt kétoldalú szerződésekkel megalapozott klíringrendszerű piacszerzésnek német, olasz és osztrák relációban.
A nyolcvan évvel ezelőtti gazdasági világválság magyarországi kezelésével foglalkozik hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szombat 15.05.
origo.hu
Tiszta vizet öntünk a pohárba – ennyibe kerül egy lángos a Balatonnál
