Krisztus Bukarestben

Olyan volt, mint a tengerparti alkonyat. Valószínűtlen, álomszerű, hihetetlen. Évek óta de facto kitiltva („nem ajánljuk önnek, hogy oda utazzék” – mondta a Szerv embere). Előtte, esztendők végtelennek tűnő során át: gyomorgörcsös közeledések a trianoni határátkelők felé – fogy a kilométer, és fogy a lélegzetvétel. Órák és órák a mozdulatlanul veszteglő autóban, összeszorított szájjal, hideglelősen latolgatva, vajon a könyvek, a borok vagy az élelmiszerek egyike-másika lesz-e „kiszúrva”. (Végül az 1977-es kiadású útikönyv lett, címében ugyanis illetlen szó szerepelt: Utazások Erdélyben.) És a szánalmasan nélkülözhetetlen, létfontosságú arany Kent cigaretták, előkészítve, közben a túlsó oldalon már láthatók a táblák („Ceausescu – PCR”, „Ceausescu si poporul”). Aztán egyszer csak minden rendeződik. „– És téged, uram, nem lehet lekenyerezni? – kérdezik Rejtő Jenőnél. – Azt próbáld meg! – Én, én, nem tettem még ilyet… – Azért csak próbáld meg. Menni fog…”
Most pedig… tüntetések, népharag, menekülő diktátorpár, nyilvános kivégzés – a jól ismert ábrázat döbbenete, azután mozdulatlanul, véresen. Mindez képernyőn. Onnan. Nem film. Való. Olyan szép, hogy nemcsak hogy nem lehet igaz – ilyen nincs is. Nem lehet. Mégis: credo quia absurdum est. És a tévérevolúció szokatlan, borzongató benyomáshalmazai: gyanakodni nem szabad, az öröm szinte őrjöngő nekiszabadultsága döbbenettel vegyül, és megbénít: hát ilyen is van, ez is lehetséges, itt, most, így? Nekik, nekünk?! Uram, hát hogyan is van ez?


Éppen karácsony. Véletlenül és sorsszerűen. Jelképes és költői párhuzamok tolulnak az ajkunkra, háromszéki barátom dadog és sír, alig másfél éve átszökött család három gyerekkel lukulluszi lakomát rendez. Az ösztönös karácsonyérzet és -hangulat, amely ellágyultan ott lappang bennünk kisgyerekkorunk óta (fenyőillat, meleg szoba, ajándékcsomagok zizegése, ínyencségek), most valami „úgy kellett” homályos elégtételével a „keblemre az egész világot” becsípett szeretetáradásáig terjed. Még annál is tovább: felszökell az égbe, és jelenti, hogy Krisztus megállt Bukarestben.
Ki merne – és ki is akarna – most ennek ellentmondani?


A határ EU-s időket vetít előre: még lassítani sem nagyon kell Nagylaknál. Igen, ugyanott, ahol… Máris a túloldali Nagylakon vagyunk, a sok ezer tonnányi adománycsomaggal beáradó, szent balek fél Magyarország zúg, dübörög, süvölt el mellettünk Arad, Temesvár, Déva vagy amarra, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely felé, miközben kikászálódunk a pópa háza előtt. A környéken sokaság, akárcsak az országút mentén idáig, rajongó lelkesedésében majdhogy szét nem szed bennünket – rosszul öltözött, meggyötört vonású, borostás arcú emberek, szurtos gyerekek (mintha mindegyikük purdé lenne – pedig nem az). Hordjuk befelé a csomagokat. Magas, vékony, középkorú, csúnya nő szalad elénk, mint később megtudjuk, a pópa felesége. Sír és nevet egyszerre, majd hirtelen, mielőtt észbe kaphatnánk, lerogy előttünk, és kezet csókol. Előbb a feleségemnek, aztán nekem. Harmincnyolc éves múltam, de alighanem ötéves kisgyermek módjára viselkedem. Bambulva, értetlen tétovaságban, reakcióképtelenül.


Az értetlenség később csak fokozódik: a jól ismert, annyira szeretett Kolozsvár pontosan olyan, mint a rettenetes ’84-es évben, igen, Orwell művének tökéletes romániai változatában. Amikor László Fricivel, Kiss Jancsival meg Murádin Jencivel mentünk a szerkesztőségből a Jókai utcán a főtér felé a rossz szagú, hideg és szürke tél végi délutánban, és úgy éreztem magam, oltalmazó mesebeli óriások kísérnek, nemcsak hogy semmi bántódásom nem eshet, de ezekkel az emberekkel elsétálok én akár a dák hétfejű sárkány palotájába is – olyan jó, olyan meghitt, olyan felemelő velük lenni.
És most – mintha semmi sem történt volna. Minden utca ugyanolyan, a Bánffy-palota és a szerkesztőség, az egykori New York kávéház és a sétatér és Mátyás király és a Szamos-parti szemét is. Csak amikor az elesettek halálának helyén látható koszorúkat, virágokat mutatják meg, és a györgyfalvi blokkházrengetegben gátlástalan fiesztahangulatot látok – belém hasít: lehet, hogy csak helyrezökkent az idő, semmi egyéb nem történt? Most vált minden ugyanolyanná, amilyennek lennie kellett volna eddig is, ha már a história azt végezte, amit végzett, ami könyörtelenül reánk szabatott? „Fáradt lábam estére hazatalál”, harsogják az enyhe időben nyitott ablakból, a távolból csak a trolibusz elhaló zúgása felel. A flekken és a pánkó, a szilvapálinka és a küküllői bor íze furcsa, fémes zamattal keveredik, kicsit mintha a szegénység és a reménytelenség szaga változott volna megízlelhetővé. Közben csillogó szemek, nevetés, csak a sokat próbált regényíró, az én idős jó barátom, Kiss Jancsi arcán látok átsuhanó, kósza felhőket, ennyi év után viszontlátva egymást. Pár percig még úgy is érzem: értem, miért. Pedig dehogyis.


„Nem vagyok túl optimista az erdélyi magyarság jövőjét illetően” – a neves történésznek, az Erdélyt övező anyaországi süket csönd talán legelső megtörőjének mondata az árulkodó hasábokon december utolsó napjaiban. Két évtized múltán is lélegzetet elállító, ziháló megtorpanásra késztető a hatás. Nem volt ez látnoki megérzés, misztikus prófécia: alighanem csak a história és a néplélek mélyebb ismerete. A marosvásárhelyi vértócsáktól nem is túl kanyargós ösvény vezet visszafelé, Horea jó kétszáz évvel ezelőtti táborhelyéig. Ez a kis decemberi tisztás csak gyors, nem túl jelentékeny pihenőhely a dohszagú, fojtogató száguldásban.


Vagy nem volt igaz?
KGB és CIA, együtt és egyszerre, kéz a kézben, végre egyszer jó ügyet szolgálva. Csak ez az elmebeteg őrült nem akar beállni az új világrendbe, pedig novemberben már a csehek meg a keletnémetek is, kissé lemaradva a lengyelek meg a magyarok mögött, de sebaj.
Nagy ünnepi átverésshow. Narancsos és egyéb megrendezett revolúciók úttörője.
Ki gondolt akkor ilyesmire?
A tiszta ideák és a szennyes valóság. A romantikus ábránd és a komor-cinikus gyakorlatiasság. Temesvárott, az opera előtti téren a szovjet hadsereget idéző egyenruhában gyerekes arcú kiskatonák toporogtak a kétéltűek mellett – Aradon hiába kerestük a házfalakon a Pestről oly jól ismert golyónyomokat. Kolozsváron Kiss Jancsi felesége hangját lehalkítva a román szomszédokra figyelmeztetett – Nagylakon az út menti fák fehérre meszelt térdzoknisora mentén úgy integetett mindenki, hogy már-már az 1940-es második bécsi döntés utáni visszacsatolásról készült film képeit láttam megelevenedni.
Álom, öncsalás, illúzió.
Van-e más menedékünk?