Syphilus, a pásztor

Az orvoslás a bölcsészeti és a természettudományok határterületén mozog, ám ezek mára annyira eltávolodtak egymástól, hogy orvostörténetre nagyobb szükség van, mint valaha, vallja Schultheisz Emil nyugalmazott egyetemi tanár és egykori egészségügyi miniszter. Bár avítt tudományágnak tűnhet, a medicina históriájának vizsgálata segítséget nyújthat a legidőszerűbb jelenségek értelmezéséhez.

Schultheisz Emil orvos, orvostörténész 1923-ban született Budapesten. 1964-től 1972-ig a Központi Állami Kórház belgyógyász főorvosa, majd egyidejűleg igazgatója. Ezután egészségügyminiszter-helyettesként, majd államtitkárként, végül miniszterként dolgozott 1972-től 1984-ig. Az orvostörténet tanszékvezető egyetemi tanára, jelenleg professor emeritus. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatója, 1974-től folyamatosan a múzeum tudományos tanácsának elnöke. Orvostörténészként kutatási területe a középkor, a reneszánsz és a felvilágosodás orvoslása. Az utóbbi években megjelent kötetei: Kunst und Heilkunst, Fejezetek az orvosi művelődés történetéből, Orvosképzés a nagyszombati egyetemen (Magyar László Andrással közösen), Az európai orvosi oktatás történetéből.

Önt úgy ismerik, mint akinek hatalmas mind a természettudományos, mind a bölcsészeti műveltsége. Ez manapság nagyon ritka. Régen mindennapos volt, hogy az orvosok a filológiában is járatosak voltak?
– Nem, ez régen sem volt általános. A családomban mindenki nyelveket beszélő ember volt, az apám huszártiszt létére bölcsészetet hallgatott. A pályafutásom is a szokásostól eltérően alakult. Először evangélikus teológiát kezdtem tanulni. A teológiai állásponthoz azonban nem egészen illeszkedett néhány prédikációm, amelyet a legációban mondtam el, így a dékán azzal tanácsolt el, hogy Lutherből elég volt egy az evangélikus egyházban. Ekkor iratkoztam be a kolozsvári egyetem latin–történelem–filozófia szakára. Két félév után ennek is búcsút mondtam, és 1942-ben átiratkoztam a debreceni egyetem orvosi fakultására. Végül 1949-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végeztem orvosként.
– Filozófiai–történészi tanulmányai révén került közel az orvoslás történetéhez?
– Igen, már medikus koromban elkezdtem kutatni ezt a területet. Egész életemben foglalkoztam a belgyógyászat mellett – amelyet a nyugdíjba vonulásomig soha egy percre sem adtam föl, akármilyen funkciót töltöttem is be – az orvostörténettel is, azon belül is a középkorral, a reneszánsz és a magyar felvilágosodás korával. A történelem része a medicinának. Úgy gondolom, hogy kitűnő szakorvos lehet valaki, ha alapos a szakismerete, de jó orvos csak az lehet, akinek van humán műveltsége is. Az orvoslás ugyanis nem egyszerűen tudomány, ezért én soha nem használom az orvostudomány kifejezést. A medicina ennél több, az elengedhetetlen tudományos alapokon túl egyfajta művészet is, hiszen emberek között zajlik. A pácienssel partneri viszonyt kell kialakítania az orvosnak. Amikor bejön egy beteg a kórházba, természetes, hogy fél, mert beteg, mert idegen környezetbe került, mert számára ismeretlen eljárást végeznek rajta. Nekem oldanom kell ezt a félelmet azzal, hogy a saját szakmájáról beszélgetek vele, ehhez kell a műveltség. Egy mérnöknek például megemlítem La Mettrie-t és L’homme machine-koncepcióját (a XVIII. században élt orvos-filozófus a gép analógiájaként írta le a szervezet működését – M. Cs.), és máris egy nyelvet beszélünk. Látom, hogy most elmosolyodott, képzelje el ugyanezt egy betegnél!
– Tehát az orvostörténet elengedhetetlen része a modern gyógyászatnak?
– Az orvostörténet a megismerés históriája, amely túlnyúlik a szigorú természettudományok keretein. Nem más, mint az orvosi gondolkodás megismerése. Manapság, amikor a reál és a bölcsészeti tudományok enynyire eltávolodtak és elzárkóznak egymástól, különösen fontos, hogy működjön olyan diszciplína, amely összetartja őket. Át kell hidalni azt a szakadékot, amely akkor keletkezett, amikor egy paradigmaváltás következtében az orvoslás az újonnan kifejlesztett technikai módszerek felé fordult. Ezzel természetesen nem akarom lebecsülni e módszerek hasznosságát. Az orvosképzésben is alapvető fontosságú, hogy a medikusok orvostörténeti tárgyakat is hallgassanak. A vezetésem alatt bővült a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Társadalom-orvostani Intézete az orvostörténelemmel, a hallgatóknak pedig ma már szigorlatozniuk kell belőle. A hazai medicinatörténet központi intézménye emellett a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, amelynek miniszteri kinevezésemig igazgatója voltam. A tisztséget akkor addigi helyettesemnek, a későbbi miniszterelnök Antall Józsefnek adtam át.
– Hogyan emlékszik Antall Józsefre?
– Nagyon jó barátom volt. Hosszú-hosszú évtizedeken keresztül, 1962-től a haláláig együtt dolgoztunk. Nagy műveltségű, kiváló tanárember volt. Politikai okokból nem kaphatott tanári állást sehol, de Fekete Sándor, a múzeum korábbi igazgatója alkalmazta. Egyike volt azon kiváló történészeknek, akik megtartották integritásukat, mert – orvosi képesítése nem lévén – semmi olyasmit nem írt az orvostörténetről, amely par excellence orvosi kérdés lett volna. Később az orvosa lettem, így a betegségéről nem beszélhetek, kérem, arról ne is kérdezzen.
– A Medicina renata című, reneszánsz kori orvosi szövegeket közreadó kötetben megjelent tanulmányában azt írja, hogy a humanista orvosok a medicina új viszonyait teremtették meg. Milyen újjászületést hozott a reneszánsz az orvoslásban?
– A gyógyításban olyannyira újjászületést hozott ez az időszak, hogy a legtöbb tankönyv forradalomként, új kor kezdeteként tekint vissza a reneszánszra. Ez így azonban nem igaz. Sokkal inkább helyes, ha az újkori medicina alapjának tekintjük a reneszánszt. Erre épült minden, amit később fedeztek föl. Az antik szövegek ebben a korban kerültek vissza az akkor már szakmai irodalomba, de ez a felelevenítés nem egyszerűen újrakiadást, hanem a művek megtisztított újraértelmezését jelentette. A reneszánsz tudósok kritikusan álltak az olyan szerzők műveihez is, akiknek a tekintélye addig megkérdőjelezhetetlen volt. A XVII. században működött William Harvey angol orvos például kísérletekkel, mérésekkel felfedezte a vérkeringés mechanizmusát, ezzel megcáfolta a II. században élt, nagy hatású Claudius Galenus római orvos elméletét. Ugyancsak Galenus tévedéseit javította ki egy másik reneszánsz kori orvos, a németalföldi Andreas Vesalius, aki először vizsgálta az anatómiát a szervek funkciójával együttesen. E tévedései azonban nem csökkentették Galenus tekintélyét még évszázadokon keresztül. De a fertőző betegségek kóroki elmélete is ebben a korban gyökerezik. Girolamo Fracastoro itáliai humanista orvos, filozófus, költő a XVI. században leírta, hogy apró élőlények – ő fomesnek nevezte őket, ami latinul gyújtóst jelent – okozzák a betegségeket, amelyek bekerülnek az emberi szervezetbe. Fracastorótól származik egyébként a szifilisz elnevezés is. Írt egy hosszú tankölteményt a szifilisz kórképéről, ebben szerepelt Syphilus, a pásztor, aki megbetegedett a vérbajban, amelyet addig luesznek neveztek.
– Szép lehet egy szifiliszről szóló vers…
– Csodálatosan szép, érdemes elolvasni. Persze később megírta ugyanezt tanulmányban is, mégis a vers révén vált köz- és elismertté, hogy a szifilisz fertőző betegség. A bakteriológia fejlődése nagyon jól mutatja, hogyan halad egy tudományos gondolat a korokon keresztül. A kórokozók elmélete ugyanis nem Fracastorónál jelent meg elsőként, hanem a Krisztus előtti I. században élt Lucretius Carus római költő A természetről című tankölteményében. Ott leírja, hogy a betegségek egy részét apró, láthatatlan lények okozzák. Mindezt több mint kétezer évvel ezelőtt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mai tudományos fejlettségünk nem valami új dolog, hanem egy több évezredes gondolatmenet mai állapotát jelenti.
– Késve jutottak el Magyarországra a reneszánsz kori orvosi vívmányok?
– Nem. Itt fontos elválasztanunk egymástól a reneszánsz kor két momentumát: a humanizmust és a szigorúan értelmezett reneszánszt. A humanisták egy műveltségi ideál képviselői voltak, akik nem késtek Magyarországon sem, gondoljunk csak Janus Pannoniusra. A humanista orvosok is hamar eljutottak ide, sokan Itáliából. Magyarok is voltak közöttük, például Kassai János Antal – Joannes Antonius Cassoviensis – vagy Zsámboki János. Ne felejtsük el, hogy abban az időben még nem létezett a mai értelemben vett nemzet, amelynek fogalma csak a XIX. században bukkant föl. A humanisták egész Európában megjelentek már a XIV. század elején. Először az itáliai egyetemeken oktathattak, aminek orvosi szempontból az volt az előnye, hogy ott kezdetben nem voltak teológiai karok, így nem kellett hadakozniuk a lehetséges ellenzőkkel. Innen jutott el a humanizmus eszméje az Alpokon túlra, ahová Rotterdami Erasmus és társai vitték. Ez egyfajta folytonosságot jelentett a késő középkor és a kora újkor között. Tehát nem szabad azt hinnünk, hogy a reneszánsz egy csapásra jelent meg, és minden eltűnt, ami addig volt. Már a XII. században elkezdett a skolasztikából kibontakozni egy olyan tudományos kép, amelyet reneszánszként értelmezhetünk. A skolasztika ezután még sokáig élt tovább az egyetemeken a humanizmussal együtt, emellett a mágia sem tűnt el, az emberek mindig is vonzódtak a misztikus dolgokhoz.
– A mágia mind a mai napig él. Sokan hisznek abban, hogy vitaminokkal, végletesen felhígított, hatóanyagot nem is tartalmazó homeopátiás készítményekkel gyógyíthatók a betegségek.
– Hadd mondjak egy hasonlatot: ha éhes vagyok, nem csillapítja az éhségemet egy beöntés. A panácea, a mindent gyógyító elixír gondolata az ókorig nyúlik vissza, tovább élt a középkorban, és új életre kelt a XIX. század elején. A vitaminok tekinthetők a modern kori panáceának. Nem gyógyítják a betegségeket, a tablettákkal bevitt vitaminok csak akkor lehetnek hasznosak, ha egyébként hiányoznának a szervezetből. Ha lenyelünk ötszáz milligramm C-vitamint, abból négyszázötven milligrammot kiválasztunk. Ezért bizonyos mértékig a misztikum és a babona körébe tartoznak a vitaminokról szóló túlzó reklámok.
– Az Apáink jönnek velünk szembe című önnel készült interjúkötetben megemlíti, hogy 1977-ben az Egészségügyi Világszervezet genfi közgyűlésén elfogadták az Egészséget mindenkinek 2000-re! elnevezésű programot. Ezt nem sikerült megvalósítani, sőt egyesek szerint az utóbbi fél évszázadban megtorpant az orvoslás fejlődése. Egyetért ezzel?
– Ez a program már akkor is marhaság volt. Az orvoslás azonban fejlődött. Bizonyos mértékű fejlődés tapasztalható az emberiség egészségi állapotában is. Éppen az utolsó ötven-hatvan évben hosszabbodott meg az átlagéletkor. Igen ám, de milyen áron? A magasabb életkort megérő öreg emberek ellátása hiányos, a közérzetük rossz. Ez nem egészséges öregség, hanem betegség. A betegség ugyanis nem csak a testet károsítja. A WHO definíciója szerint az egészség testi-lelki-szociális egyensúly, betegség nélküli állapot. Tehát lehet valaki szomatikusan egészséges, ha éhezik, szorong, valójában már nem egészséges. Ebből az is következik, hogy nem egyedül az orvos felelős mindenért. Ma újra a L’homme machine elképzelés járja: ha valami megbetegszik az emberben, a tévhit szerint kicserélünk egy alkatrészt, és megoldottuk a problémát. Ez azonban nem orvoslás, csak valamiféle egészségügyi szerviz. Nem lehet leegyszerűsíteni az egészségügyet financiális kérdésekre. Megrökönyödve látom a televízióban, hogy az orvoslással kapcsolatban mindig arról van szó, mi mennyibe kerül. Mindenki arról beszél az embereknek, hogy mennyibe kerül egy kórházi ágy. Érdekes módon arról mindenki hallgat, hogy mennyibe kerül egy ágyú vagy puska. Az magától értetődik, hogy kell, senki nem firtatja.
– Ezekben a hónapokban akut egészségügyi kérdés az influenzajárvány. A pandémia, vagyis világjárvány nem új dolog, az emberek oltásellenességének mértéke azonban talán példátlan. Miben gyökerezhet ez?
– Az oltások elutasításának története pontosan olyan régi időre nyúlik vissza, mint maguk az oltások. Ha az orvosok ismernék az orvoslás történetét, akkor nem lenne ez a nagy vita. A XVIII. században az angol Edward Jennerben ötlött fel a vakcináció gondolata, és ő fejlesztette ki az első himlőoltást. Sokan azt tartják, hogy Jenner munkássága több emberéletet mentett meg, mint bárki másé a világon. Ahogy minden orvosi beavatkozásnak, időnként Jenner himlőoltásának is voltak mellékhatásai, azonnal megjelentek hát az ellenzők. Ez a harc azóta is tart, de szerencsére a csatákat rendre az oltáspárti orvosok nyerik, közösen a laikusokkal, akiknek a közreműködése nélkül a vakcináció sem működhet.
– Vannak, akik a kötelező gyermekkori oltásokon alapuló magyar oltási rendszert is eltörölnék.
– Ez is az országok jogi hagyományaiból fakad. Angliában, ahol mindig erős volt az egyéni szabadság eszméje, sohasem sikerült bevezetni a kötelező oltásokat. A kontinentális Európában is nagy harcok dúltak, Bécsben a legnagyobb orvosprofesszorok csaptak össze egymással. Magyarország az első államok között volt, ahol az oltást igen széles körben alkalmazták. Ebben nagy szerepet játszott Rayman János Ádám orvos, aki modernizálta a himlőoltást. A vita tehát régóta tart, de ahol bevezették a kötelező oltásokat, ott teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy hatalmas a jelentősége. Hallom, hogy ma is vannak orvosok, akik lebeszélik az embereket az influenzaoltásról. Szerintem ez hiba, és akkor nagyon enyhén fogalmaztam.