Zárókő

K a r á c s o n y i k ö n y v e s h á z

Szép munkát végzett Sebastian Stachowski, A művészet története című sorozat tizenhatodik kötetének tervezője és tördelője. A könyv, amely a sorozat eredeti, olasz változatában értelemszerűen nem szerepel, hiszen a magyar művészet történetét mutatja be, megjelenésében méltó a többi darabhoz, amely az egyetemes művészet történetének egy-egy nagy korszakát tekinti át az ókori Közel-Kelettől a legújabb korig. Ez utóbbi kötet szó szerint színesnek és gazdagnak mutatja ezernél valamivel több év magyar művészetét töredékességében is – akár az eredeti festés maradványait ma is magán hordó XI. századi veszprémi oszlopfő. Igaz, a nagy igyekezet olykor könnyen bakihoz vezet, így történik meg, hogy néhány lapon belül kétszer is közlik a magyar királyi korona képét – bár később, a koronázási jelvényeket bemutató részben egész oldalpárt szentelnek neki, amit egyébként a fotók színvonala, információértéke miatt aligha sajnál az olvasó. Egyáltalán: gazdag, változatos a képanyag, és számos olyan XX. századi művet is reprodukál a kötet (például Vaszkó Ödön, Olgyay Viktor, Galimberti Sándor képeit), amelyik egy tíz–tizenöt évvel ezelőtti hasonló kiadványba aligha került volna be. A legutóbbi évtizedek művészetét átfogó képanyag pedig egészében példamutató, a Rákosi-, illetve Kádár-korszak hivatalos (ál)művészetét szinte teljes egészében negligáló szöveggel együtt.
Igen színvonalas, egyszerre szakszerű és olvasmányos a kísérőszöveg általában is, ami nem kis dolog akkor, amikor kevesebb mint négyszáz oldalon sok száz műalkotást és majdnem ötszáz művész tevékenységének jellemzőit kell sűríteni. Rövidíts, rövidíts, rövidíts! – szuggerálhatta a szerkesztő (Danyi Orsolya) a szerzőknek, s néha a rövidítés olyan jól sikerült, hogy például a Klasszicizmus és romantika alcím után a romantikáról egy szó sem esik, az 1960-as évekkel kapcsolatban pedig egy „nem” szócska kihagyása után azt olvashatjuk, hogy „a magyar állampolgárok jelentős része kaphatott útlevelet”. A szerzőkre egyébként nem lehet panasz, sőt a kiadóra sem a szerzőválasztás miatt: végre nem az unalmasan megszokottá vált neveket olvashatjuk: az egyes fejezeteket Szakács Béla Zsolt (a honfoglalástól a késő gótikáig), Mikó Árpád (reneszánsz), Jernyei Kiss János (barokk), Bellák Gábor (a klasszicizmustól a fordulat évéig) és Keserü Katalin (1948-tól máig) írta. A hitelesség kérdése is csak kivételes esetben merül föl, például amikor a reneszánsz művészetet támogató főpapok sorában meg sem jelenik az a Vitéz János, akinek a nevéhez egyes kutatók szerint jelentős esztergomi építkezések, falképek kötődnek (113. oldal). A 86. oldalon szerencsére az ellenpéldát is megtaláljuk, hiszen itt az áll, hogy a visegrádi palotaépítések egyes kutatók szerint Nagy Lajoshoz, mások szerint viszont Mária királynőhöz és Zsigmondhoz köthetőek, az olvasó azután eldöntheti, elmélyül-e a kérdésben, szembesítve az állításokat. Ha csak annyi lenne a kötet erénye, hogy kvalitásos művekhez kötődve reprezentálja a magyar művészet értékeiről gondolkodás sokféleségét, már szilárd záróköve lehetne annak az építménynek, amely az egyetemes művészetet bemutató korábbi tizenöt kötetből létrejött. De az, aki végigböngészi, alighanem további erényeit is fölfedezi majd.
(Bellák Gábor–Jernyei Kiss János–Keserü Katalin–Mikó Árpád–Szakács Béla Zsolt: Magyar művészet. Corvina Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 10 000 forint)