Már a kilencvenes években tervezte, hogy filmet készít Báthory Erzsébetről. Miért várt sokáig a terv megvalósításával?
– Eredetileg musicalfilmet szerettem volna. Tetszett a gondolat, hogy Báthory Erzsébet áriákat énekel egy vérrel teli fürdőkádban. Ám a musical esetében meg kellett volna találnom a főhős jellemének pozitív oldalait, hogy a néző azonosulni tudjon vele. Elkezdtem a forrásokat keresgélni, kutatni. Végül rájöttem, minden másképp volt, és Báthory Erzsébet élete valójában sokkal érdekesebb, mint az a legenda, hogy fiatal lányok vérében fürdik. Hollywoodban már tucatnyi, harmadrangú film készült arról, hogy egy gonosz úrnő kínozza, gyilkolja a szolgálóleányait. Az utolsó ilyen filmben, amit láttam, Báthory Erzsébet Drakula gróffal alkot egy vérszívó párost. Nem akartam e művek számát szaporítani. Felrúgtam a legendát, és eldöntöttem, Báthory alakja nekem arra lesz kiváló, hogy megmutassam a reneszánsz kort, amelyben élt, és a korabeli magyar királyságot. Azt a hatalmas országot, amely valamelyest az Európai Unióra emlékeztet. Továbbá azt, hogy már akkor is voltak olyan emberek, akik a politikai hatalmat egyéni haszonszerzésre fordították.
– Hitte volna a hetvenes években, hogy egyszer majd minden idők legsikeresebb szlovák filmjét rendezheti meg?
– Aligha. Még arra sem gondolhattam, hogy játékfilmeket fogok készíteni. A második egész estés filmem után ugyanis tíz évre eltiltottak a rendezéstől.
– Épp emiatt kérdezem. Sokáig úgy tűnt, a nagy hármasból az elhallgattatott Dusan Hanák sosem készít több filmet, Elo Havetta pedig öngyilkos lett. Ön hogyan vészelte túl ezt az időszakot?
– Úgy, hogy nem dobtak ki teljesen a filmgyárból. Rövidfilmeket, reklámokat készíthettem. Reklámfilmet forgattam például a golyóscsapágyakról. A legenda szerint Jánosyk betyárt úgy fogták el, hogy egy vén boszorka borsót szórt a lába elé. A filmemben a borsók ezüstgolyókká változtak, ezzel „bizonyítottam”, hogy nálunk van a legnagyobb, a tizenhatodik századig visszanyúló hagyománya a golyóscsapágy gyártásának.
– Úgy tudom, a Vöröskereszt is segített abban, hogy végül visszatérhessen a nagyjátékfilmekhez. Hogyan?
– Egy tizenöt perces filmet készítettem a Vöröskeresztnek, amellyel rengeteg fesztiválon kapott díjat. A Vöröskereszt dobosa című műből az UNESCO négyszáz kópiát rendelt, és bármilyen fesztiválra benevezték, nyert. A filmért kaptam egy emlékérmet is, egy első osztályú Jánsky-keresztet a Vöröskereszttől. Azt mondták erről a díjról: Jakubisko úr, ez egy fantasztikus kitüntetés, annyi előny jár vele! Kérdeztem, és mennyi pénz? Mondták, semmi, de ez a díj akkor is nagyszerű! Ám így mi az előnye? Jakubisko úr, ha kitűzi a kitüntetést, és elmegy vért adni, akkor nem kell sorban állnia, volt a válasz. Végül mégiscsak kiderült, vannak más előnyei is a díjnak. Akkoriban nekünk is kötelező politikai foglalkozás volt minden május elsejei felvonuláson részt venni. Kitűztem a keresztet, így mentem felvonulni. Az igazgató, aki rendezőként kirúgott a filmgyárból, teljesen megdöbbent: mi ez magán? Kihúztam magam, és büszkén mondtam: egy filmemért kaptam az elismerést, önnek is a dicséretére válik, hogy itt ilyen kitüntetett emberek vannak. Micsoda hülye helyzet: próbáltak félreállítani, erre megjelenek egy ilyen kitüntetéssel. Az igazgató őrjöngött: azonnal vegye le a kitüntetést, nem tűröm, hogy a filmesek közül bárki is kereszttel a mellén vonuljon fel! Én meg válaszoltam: de hát ez egy vörös színű kereszt! Azonnal csomagoljon, menjen! Ha kereszttel akar járni, soha többet nem kell felvonulnia! Megkértem az igazgatót, adja ezt írásba. Így lett papírom arról, hogy nem kell május elsejei felvonulásokra járnom.
– Milyen égbekiáltó „bűnt” követett el, hogy a fesztiváldíjak ellenére félreállították a hetvenes években?
– A szökevények és zarándokok című filmet. Ez egy három rövid történetből álló játékfilm, az első, a második és a harmadik világháború után játszódik. A második epizód arról szólt, hogy a németek és a partizánok kölcsönösen lövik egymást a hegyekben, mert fogalmuk sincs arról, már véget ért a háború. A partizánokat egy mindig illuminált, nagyon agresszív orosz katona vezeti. Amikor a nagy lövöldözés elkezdődik, megy részegen az első sorban, mindenki meghal, de ő egyedül mindent túlél. Ahogy egyedül marad, nevetve átsétál egy udvaron, szája széléből csurog a vér. Egy gereblye van a falhoz támasztva, ő rálép, az fejbe vágja. Ahogy elesik, mindkét karján felcsúszik a zubbony ujja, és láthatóvá válik, hogy mindkét karja teli van órával. Rögtön a Szovjetunió ellensége lettem, páncélszekrénybe zárták a filmjeimet. Igaz, nem volt az igazi páncélból, arra nem volt pénz. Egy kicsi kulccsal záródott, ha valaki belerúg az ajtajába, kinyílik. De mint a seregben, két zsinór volt a szekrényen áthúzva, azokon ragasztószalag és pecsét. Az egyiken a Belügyminisztérium, a másikon a kulturális tárca stemplije. A két miniszter csak együtt nézhette meg a munkáimat. Nagyon szimbolikus, ahogy a filmjeim barátságba hozták és egyesítették a két minisztériumot.
– A nyolcvanas évek elején az Ezeréves méh című filmmel berobbant a nemzetközi tudatba. Tudja, hogy egyesek szerint ez a film magyarellenes?
– Miután elkészült film, pont e gyanúk, felhangok miatt idehoztam Magyarországra, Sárospatakon vetítettük anno. A film egyik szerencsétlen szereplője miatt értelmezhetik egyesek magyarellenesnek a filmet. Amikor az első világháború idején verbuválták a csapatokat, ez a helyi hallja kend a filmben kiadja magát grófnak, és hivatkozik a sosem létezett nemes őseire. Minden korban voltak ilyen alakok, a mi szlovákjaink között is voltak, akik a fasisztákkal fújtak egy követ. A film mindenesetre nem erről a tragikus mellékszereplőről szól, aki próbált nagy magyart játszani, hanem két asszonyról, akik egy férfit szeretnek a történelmi viharok között. Én éltem hasonló, soknemzetiségű környezetben. Kassától harminc kilométerre születtem, és ahhoz, hogy a kassaiakkal megértessem magam, valamennyire meg kellett tanulnom magyarul. Volt, hogy apám elküldött barna sörért, én meg kisfiúként tűnődtem magamban, hogy is mondják magyarul: sör vagy szőr? Fogtam a korsót, odatettem a pultra, és mondtam: adja nekem szőrt! A kocsmáros asszony a pult alá nyúlt, kitett egy fekete szőrt. Megkérdeztem, mivel tartozom, mondta, semmivel, én meg fogtam a szőrt és vittem haza. Apám kérdezte: mit hoztál? Mondtam, szőrt. Vajon vízben oldódik? Felöntöttük vízzel, de semmi nem történt. Ha ezt megfilmesíteném, biztos volna, aki azzal kritizálna, milyen gonosz viccet űzök a magyar nyelvből. Az Ezeréves méhben mindent humorosan mutattam meg, erre szükség volt a történet szomorú vége miatt. Mindenesetre, amikor Sárospatakon levetítettük az Ezeréves méhet, sikerült megértetnem a nézőkkel, nincs magyarellenes szándék a filmben. Lehet, hogy mint Báthory Erzsébet legendája, ez a hiedelem mégis tovább él.
origo.hu
Huszonhét macskát szabadítottak ki az ercsi horrortelepről
