Európa legtöbb országában erősödik az iszlámellenesség

Nemrég egy neokonzervatív blog szerzője nem kevesebbet állított, mint hogy a nyugati kultúrkörön kívül minden civilizáció primitív. Nem vitte tovább gondolatait, pedig nem olyan nehéz eljutni ama végkövetkeztetésig, hogy ez esetben a nyugati kultúrkör immáron nemcsak befelé jogosult a másként gondolkodókat, másként hívőket kirekeszteni – de a Nyugat kifelé is gyarmatosíthat. Elvégre csak terjeszti a szabadság civilizációját, szól a neokonzervatív mantra. Irakot sem az olajért rohanták le, amint tudjuk.
Európa legtöbb országa mára olyan helyzetbe jutott, hogy a klasszikus demokrácia szempontjai alapján nem működhet tovább. A népuralom eredeti formájában – az athéni gyakorlattól Rousseau elméletéig – eleve a nép egységére, a vezetők és vezetettek azonosságára épült. A demokrácia eme felfogása csak homogén közösségekben működhet: egy kis alpesi kantonban például, amelyben november végén nagy többséggel nemet is mondtak az idegenek szimbólumaira. Egy-egy alpesi svájci kantonban a kétharmadot is megközelítette a minaretek elutasítóinak száma. És Európa számos állama, számos politikusa elirigyelte a svájciak döntését. Nicolas Sarkozy, ki egyébként maga is bevándorló családból származik, megértést mutatott a svájciak irányába: mondván, Európa népei immáron saját identitásukat féltik a bevándorlóktól.
A legdurvább megoldás a bevándorlók kiutasítása lenne – ám ezt mára egyre kevésbé merik még a szélsőjobboldalon is felvállalni. Szerencsére. A legtöbben éppen ezért liberális alapokon fogalmazzák újra idegenellenességüket. Az új érv immáron nem arról szól, hogy az arabok bőrszíne zavaró a sok szőke ember között, hanem a liberális Nyugat értékeit kérik rajtuk számon. Mondván: más érték nincs is.
Hogy eme álláspont meggyőzőbb legyen, korunk új rasszistái – kik neokonzervatív fátyol mögé bújnak – magukra húzzák a kereszténységet is. Olyan érdekes fordulattal állunk szemben, hogy számos liberális publicista – itthon is, és kint is – a kereszténységet oltalmazza a muzulmánokkal szemben. Mindez felettébb kedves tőlük – pusztán őszintétlen, mert rasszista céljaik a fátyluk alól is azért kilógnak. Míg korábban alig beszélt bárki a közel-keleti keresztények sorsáról, mára népszerű téma lett az ottani keresztények állítólagos szenvedése. E szenvedés persze csak állítólagos, mert nem Szaddám Huszein alatt, hanem az amerikai megszállás óta hagyta el majdnem félmillió keresztény Irakot. És érdemes elolvasni a berlini Junge Welt napilapban a betlehemi polgármesterrel készített interjút, aki keresztényként irányít egy mára valóban muzulmán többségű várost. Victor Batarseh nem az iszlámot, hanem az izraeliek blokádját teszi felelőssé az elvándorlásért. „Betlehemben a muzulmánok és a keresztények harmonikusan élnek együtt.” Talán ennél szebb karácsonyi üzenetünk nem is lehetett volna az iszlámellenes neokonzervatívok számára.
Ugyanezt nem mondhatjuk el a nyugati fővárosokról. Míg az iszlám többségű Palesztinában problémamentesen élhetnek keresztények és muzulmánok együtt, addig a felvilágosult Nyugat nem képes ugyanezt a harmóniát biztosítani saját muszlimjai számára. De persze az érv kéznél van: a Nyugat felsőbbrendű, mindenki más primitív. Aki Nyugaton akar élni, annak le kell mondania tehát eme primitív önmagáról. A toleráns, „keresztény”, liberális Nyugat ezt a csekélységet támasztja feltételként vendégei számára. De most már ez sem elég. Svájcban megtiltották a minareteket. Franciaországban már régóta nem hordhatnak a muzulmán nők fátylat, burkát a közintézményekben, és a konzervatív kormánypárt már most bejelentette, hogy ezentúl az utcán sem lehet majd ilyet viselni. Elvégre a nyugat toleranciája csak a sajátjai irányába olyan megrendíthetetlen.
De mit is kérnek számon a neokonzervatívok a muzulmánokon? Először is azt – persze ezt nyíltan sohasem mondanák ki –, hogy miért nem utaznak már haza. Ezt azonban nyíltan nem illendő feszegetni, így a kifelé hangoztatott érvelés csupán arról szól, hogy a muzulmánok életstílusa eltér a nyugati többségtől. Márpedig a Nyugat toleranciája abban áll, hogy mindenkit megtűr – feltéve, hogy mindenben aláveti magát. Ennél azért, valljuk be, színesebb a közel-keleti pannó. Ám Európa sem akart mindig ilyen egyszínű lenni. Muzulmánok évszázadok óta élnek köztünk, Dél-Spanyolországban egy hatalmas kultúrát hagytak hátra, Albániában, Boszniában ők alkotják a többséget, és ettől még eme államok nem lettek terroristák. A nyugati társadalmak új muzulmánjai sem feltétlenül önszántukból, hanem eme toleráns nyugatiak hívására érkeztek. Hogy legyen valaki, aki autópályát épít nekik. Hogy legyen valaki, aki kiöblíti utánuk a piszoárt a McDonald’sban. E muzulmán munkások jelenlétét rója fel a haladó európai közvélemény. A munkájuk tehát kell, a jelenlétük már nem. Az ordító ellentétet úgy oldják fel a neokonzervatívok, hogy kijelentik: csak a jelenlegi, muzulmán hitű jelenléttel van probléma. Magyarán egy muzulmánnak csak ahhoz lehet joga, hogy kiforduljon önmagából, primitívként megalázott kultúrájából, nyelvéből, vallásából – és legyen ő is neokonzervatív.
Minden társadalom heterogén, amint Alain Badiou nyilatkozza a Nouvel Observateur december végi számában. „Semmiképp sem tudhatjuk megmondani, hogy miben áll a francia civilizáció, csak azt tudjuk megmondani, hogy kik nem tartoznak ide, holott ők [mármint a bevándorló muzulmánok] évtizedek óta élnek velünk, ők építették az útjainkat, a hídjainkat, a házainkat, miközben szörnyűséges körülmények között élnek, és mi most még mindenféle törvényekkel is el akarjuk nyomni őket”, mondja az ismert baloldali filozófus egy lehetséges burkatilalom kapcsán. Vitapartnere az az Alain Finkelkraut volt, aki egykoron szintén baloldaliként ostorozta a kereszténységet – de most, a muzulmánok elleni harcban rálelt a kereszténység, a franciaság, az európai civilizáció fontosságára.
Mily meglepő fordulat.

A szerző jogász-újságíró