Feszített szellem

Ha az istenek kicsit türelmesebbek, és várnak Bényi László árnyékvilágból való elszólításával, a festőművész-gondolkodó megérte volna születésének századik évfordulóját. Ám úgy dőlt ki kilencvenöt éves korában, elméjét szürreális világban megforgatva, hogy bármikor visszatérhet, és folytathatja a közösség művelődését szolgáló feladatát. Nem akarta hagyni azt a tevékenységet, amely (legalábbis az ő optikájával) sors volt, az önkifejezésen jóval túllépő toborzó erő volt: értékgyűjtő s fölmutató cselekedet. Gondolta volna a kisgyermek, amikor rákosligeti házuk kertjében napnyugtakor meglátott egy fehér lovat föltűnni az égen, hogy a képzelet szülte titok – lent paradicsomi kert, fönt felhők árnyat kiemelő fényjátéka – maga a megjelöltség? Az álmodozó arra hivatott, hogy teremtsen és szolgáljon. Abban a művelődéstörténeti, kiállításrendezői munkában, amely a politika által épp elnyomott Egry Józsefnek (Keszthely, 1949), a Honfoglalással veszélyes Munkácsy Mihálynak (Budapest, 1952), a hetvenöt éves Rudnay Gyulának (Országos Szépművészeti Múzeum, 1953) és a százhúsz évvel azelőtt született Székely Bertalannak (ugyancsak Szépművészeti, 1955) és a nagybányai festőknek (Magyar Nemzeti Galéria, 1962) fényt adott, abban benne volt az álomban magát megnövesztő hajdani gyermek is.
Még csak a fehér lovat látta, de már arról ábrándozott, hogy felnőttként be fogja barangolni a fél világot. „Akvarell- és pasztellképeimmel érkeztem el a szín birodalmába” – írja Körhinta című visszaemlékezésében. Ám ebben a művészi magára ébredésben már benne szunnyad a későbbi nagy barangolások áhítata-ígérete is.
Akinek néhány tájképét megvették a Bajor Gizi szervezte, művészek támogatását segítendő tárlaton (1935), az már a legtudatosabb önépítő volt. S a jászszentandrási templom tornyából is már a későbbi utazások helyszíneire: Róma tornyaira, Párizs egére, a görög partokra és Thaiföld egzotikumára látott. S nem utolsósorban arra a Tengerre – Nolde hánykolódó hajója várta így a hullámok általi megváltást, mint Bényi a kékben való megfeszített föloldódást –, amely látványnak lenyűgöző, ám megérzett mérge a melankólia korbácsával űzi – harcba? riadalomba? – a gyanútlan látogatót.
A Nyár című olajfestmény (1980) feketében kifejeződő halálélménye attól olyan szívszorító, hogy festője – belső szemmel is – látta a tengert. S a feketék tengermoraja is inkább jön valaminő határtalan, ésszel alig fölfogható letargiából, mint a kivonulást jelképező elszáradás őszi szomorúságából (Napraforgók – 1966). És a Kalotaszegi esküvő (1975) – mutatis mutandis – nem expresszív létmagyarázatként ható „tengerkép”-e? Az élet és művészlét artisztikus gesztusai éppúgy nem voltak idegenek tőle – sokáig a Fészek Művészklub háznagyhelyettese volt (az elnöki tanács tagjai közt olyan nevek olvashatók, mint Kodály Zoltán, Tamási Áron, Székely Mihály, Szőnyi István, Major Tamás) –, mint a közművelődési csaták. És szembemenvén a politika viharával (különösen az ötvenes évek hoztak az igazi értékre sanyarúságot), cselekedett is. Nem is annyira az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjában megrendezett képzőművészeti kiállításra gondolok – Csontváry, Derkovits, Egry, Ferenczy Béni művei fölöttébb vitték a jó hírünket –, hanem azokra az „életmentő akciókra”, amelyek révén sok kincs óvatott meg a pusztulástól. (A Zsolnay-gyűjtemény megőrzésétől a sárospataki vár épületének helyreállításán át a zalai Zichy-kúria talpra állításáig.)
Védhető-e Aba Novák Vilmos – akinek tanítványa volt, akinek színes palettáját mindvégig csodálta –, ha apácát fest, ha vásznának vásári sokadalma és a népéletet valódi nyüzsgésében visszaadó vurstlija, körhintája nem hordja magán a sarló és kalapács (a zsdánovi szűkkeblű művészetfelfogás) bélyegét? Munkácsy Honfoglalás című festménye – azért, mert a politika begyepesedett kobakjainak nem tetszik a rajta ábrázolt néptömeg – kitagadható-e az életműből?
Bényi László pályáján alig választható külön a művészet és a sors, az artisztikum és a magatartás. Aki 1969-ben, Paál László halálának kilencvenedik évfordulóján megkoszorúzta a festőművész egykori barbizoni lakóházán lévő emléktáblát, az tudta, hogy Barbizon mit adott a magyar művészetnek, hogy a természet szelleme és fénye miként költözött az új Jeruzsálem, Nagybánya közvetítésével honi (kis-magyarországi) tájakra. Hogy Szentendre, amely Nagybánya örökét átvette, sokat kapott ebből a friss sugallatból, az vitán fölül áll. Nevezhető-e Bényi, a posztimpresszionistából izgatóvá, vagyis expresszionistává váló festő úgy alföldinek, miként például Tornyai János vagy Koszta József? Aligha. Jóllehet, kötődik az Alföld tájához és népéhez, és a sík vidéki festészet mint problematika is fölöttébb foglalkoztatja, drámai színeiben a mediterrán éppúgy világoló nap, mint Nagy István erdélyi tájköltészetének „rácsozott” feketéje.
Aba Novák virtuóz ecsetkezelése és a magyar vadak lekerekített, kubisztikus formái csak annyira érintik meg, hogy mind mélyebbre önmagába áshasson. Mit ér a dekorativitás, ha nincs feszített szellem – az orosz irodalom klasszikusai azt mondanák, irgalom – mögötte? És meddig visz a lendület, ha az expresszivitás csökkenni kezd, és az egzotikus látványelem csupán a felszín ragyogtatója? A halála utáni, a BÁV Kortárs Galériában rendezett kamarakiállítás a szín- és érzéstömbök drámaiságát mutatta. A jobbára virágcsendélet-arzenál az éj sötét színeiben – a barna-fekete tónusú kiúttalan menetelésben – tobzódott.
Hogy égő tüzű koloritja meddig fog élni, nem tudhatni, de hogy monográfiái (a Zichy-, a Rudnay- és a két Paál László-portré) addig fognak hatni, amíg lesz magyar művészettörténet, az mindennél biztosabb. Feleségének-társának, a magyar művészettörténet nagyasszonyának, Supka Magdolnának szelleme vigyázza a szövegeket.