Halál és élet

Minden zene. Élet és halál, szív és lélek, vers és próza. Utánlövés a Kálvin-évre. A kemény genfi énekesről az a legenda is elterjedt, hogy még az orgonát is kidobta a templomból, annyira nem érdekelte a zene. Ehhez képest íme egy idézet Kálvintól: Amikor zenéről beszélek, mindig két dolgot értek: az egyik a szöveg, amely a tárgy és a tartalom, a másik pedig az ének, vagyis a dallam. Igaz, hogy – amint Pál apostol mondja – már a puszta gonosz szó is megrontja a jó erkölcsöket. De amikor a szóval együtt jár a dallam is, akkor az a szó sokkal hatalmasabb erővel be tud fúródni az emberi szív közepébe: mint ahogy a bort tölcsérrel töltik a hordóba, úgy a mérget és a romlást a dallam csepegteti be a szívnek a legmélyére.
Nem szeretném összemosni a következővel mindezt, de Bertrand Cantat körül megint vibrál a levegő. A Noir Désir (nem kimondottan frankofon olvasóink kedvéért Sötét Vágy) nevű zenekar énekese akkor került azok látókörébe is, akik nem mélyültek el kellőképpen a francia rock and roll szépségeiben, amikor 2003-ban egy litvániai hotelszobában összeverekedett élettársával, Marie Trintignant színésznővel, aki az eset következtében előbb kómába esett, majd agyödéma következtében meghalt.
Az a helyzet, hogy a rock and roll sztárok sajnos viszonylag gyakran keverednek hasonló helyzetekbe, de én már rájöttem, mi a megoldás. Inkább cikcakkban futkározni a röpködő tárgyak és szavak elől minél messzebbre, feledve méltóságot és hímsoviniszta megnyilvánulásokat, mint nyolc évet lehúzni egy sportos togói szobatárssal. Cantat büntetését felezték, most viszont az a baj, hogy mialatt békésen szundikált egy bordeaux-i lakásban, volt felesége, Rády Krisztina műfordító, szerkesztő, producer, rendező, fesztiválok művészeti igazgatója, kétgyermekes édesanya a szomszéd szobában egyszerűen felakasztotta magát. Tettének okára egyelőre nem találtak magyarázatot. A Párizsi Magyar Intézet egykori művészeti vezetője 42 éves volt. Na most ez milyen karma? Mármint a Cantat-é. Mindenki szebbről álmodik. Hogy is írja Müller Péter Mester (más összefüggésben persze) Gondviselés című könyvében: „És mindig eszembe jut Füst Milán drámájának öreg hőse, a vén, szomorú Henrik király, akit a jóságos apácák szép lantzenével próbálnak felvidítani, s ő azt mondja őszintén és mogorván: »Én ennél szebb zenét képzelek.«”
Van egy szakácskönyv, a szerzője Charlie Trotter, a címe A főzés öröme. Amit a szerző művel, ma úgy hívják, csúcsgasztronómia, de a hangsúly az öröm szócskán van, a boldogságon, hogy adhatok, és aztán egy csendes sarokból nézhetem, hogy: na? Milyen? Ez maga a rajongás. Trotter a nevét viselő, legendává vált chicagói étterem mesterfogásait tálalja egy könyvészetileg is pompás kiadványban. Egyik étel elkészítése sem egy könnyű John Malkovich-menet, pedig autodidaktával állunk szemben. Vagy tán éppen ezért. Van, amit nem lehet iskolában tanítani, vagy legalábbis nem érdemes: ilyen a kreativitás, a rögtönzés, a ritmusérzék. Ha kimondom azt a mondatot, hogy kék sajtos ravioli bazsalikomos paradicsomlével, esetleg dobva rázott, szezámolajban marinált kacsa és sítake gomba csillagánizsos szilvamártással, mintha Art Tatumot hallanám játszani bakeliten. De maradjunk Trotternél, aki ezt mondja: „Nem hiszem, hogy létezik tökéletes konyhaművészet. A főzés az önkifejezés egy formája, melyben a főzésre és evésre vonatkozó vélekedés ötvöződik oly módon, hogy a hobbiszakácstól a profiig sokan megértsék.” Közeledünk, de nem ez a lényeg. Az most jön: „Nagy hatással voltak rám a negyvenes-ötvenes és hatvanas évek dzsesszzenészei, akik rendszeresen azért jöttek össze a stúdiókban, klubokban, hogy élőben játsszanak. Ezek az örömzenélések a pillanat varázsáról szóltak. Miles Davis több százszor is eljátszotta a Stella by Starlightot vagy a My Funny Valentine-t, de minden alkalommal másképp. Főzni éppen olyan, mint zenélni, ha egyszer az ember megértette a hagyományokat és a klasszikus elképzeléseket, a lehetőségeknek már csak az alkotó fantáziája szabhat határt.”
Prózában is sokan írnak zenét. A legjobban talán Boris Vian tette ezt, mielőtt szívrohamot nem kapott attól, hogy elszúrták egy forgatókönyvét. Már bocs, de aki olvas Viant, az tudja, ezen a mondaton nem sértődne meg, sőt újra halálra röhögné magát. Vian zenész is volt, így persze könnyű, játszott Miles Davisszel is, de legtöbbször a közvetlen haverjaival gorombult be valami kocsmában. Nekem van egy válogatásom tőle, úgy fújt, mint egy macska a csatornában. Az utóbbi évek egyik legnagyobb kiadói teljesítménye, hogy a Cartaphilus olyan sorozatot állított össze Boris Vian regényeiből és novelláiból, hogy azóta ismét érdemes hangosan röhögni a villamoson. Példának okáért a Blues egy fekete macskáért című köteten, amely néha szving, néha bebop, esetenként free jazz. És ami itt fordításban történt, ahhoz nem elég franciául tudni, az lett, mint a Micimackóval, lehet, hogy jobb, mint az eredeti.

Charlie Trotter: A főzés öröme (Alexandra, 2009) l l l l l
Boris Vian-sorozat (Cartaphilus) l l l l l