Charles Jennensnek, a mű librettistájának tulajdonított megjegyzés jutott eszembe a zsúfolásig telt terembe lépve, amely szerint a Messiás Händel egyetlen egyházi oratóriuma, mégis, bármilyen magas szinten is, „szórakozás” marad, nem válik az istentisztelet részévé. Az első ütemek felcsendülésekor azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy az élménytől, legalábbis részben, megfosztattam. A „szórakozás” ugyanis kemény munkát igényelt a többség hallóidegeitől, azon szerencsés keveseket leszámítva, akik a színpad közelében foglalhattak helyet. Egyszerűen arról van szó, hogy egy régizenei apparátus képtelen megfelelően betölteni egy ekkora termet. S a fentieken az sem segített, hogy a színpad fölé az oratórium angol és magyar nyelvű szövegét egyaránt kivetítették.
A szólisták között Szabóki Tünde volt az egyetlen, aki hangjával képes volt megtölteni a termet. Ez önmagában sem kis teljesítmény, de nem az egyetlen, amellyel megörvendeztette a közönséget: drámai erő és lírai szépség bontakozott ki előadása során, telivér zeneiséggel. Schöck Atala zavarba ejtő volt az est folyamán. Egyébként telt, meleg hangja, úgy tűnik, nem alkalmas a barokk repertoár mozgékony szólamainak interpretálására. Kár, mert a lírai részek alatt szép pillanatokban lehetett részünk. Jeffrey Thompson amerikai showmanként vetette rá magát a tenor szólamra. Sajnálatos, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – vokálisan nem igazán állt a helyzet magaslatán. Úgy tűnik, inkább csapatjátékos, mint szólista, hangi adottságait tekintve mindenképpen. A XXI. századi közönségnek pedig el kellene döntenie, hogy hangverseny alatt beéri a látvánnyal, vagy ama verseny hangi részére is kíváncsi… Még akkor is, ha hangszegény időket élünk. Csizmár Dávid beugrása a váratlanul megbetegedett Raimund Nolte helyett szerencsés megoldásnak bizonyult, mert a mérleg egyértelműen az előbbi felé billen. Tehetségén és technikáján túl kiváló angolságról is tanúbizonyságot tett. (Várjuk a folytatást.)
A zenekar és a kórus kifogástalanul működött együtt, mint azt megszokhattuk. Jó volt látni-hallani a theorbát, viszont hiányzott a két-két oboa és fagott. Ám így is differenciált, gazdag hangzásban lehetett részünk, amit csak némiképp árnyalt a visszafogott játék. Több dinamizmust vártam volna a turbulens, ujjongó kórusok esetében, és némileg több költészetet a lírai részeknél, de mindkét kifogás ízlés dolga, és akár az akusztikai probléma rovására (is) írható.
Vashegyi György ismét bebizonyította, hogy nem véletlenül kapta az idei Gramofon-díjat. Összefogott, koncentrált vezénylése (a hagyományoknak megfelelően, a csembaló mellől), az előadói apparátus „autentikus szűkmarkúsága” még inkább feltárta Händel zsenijét. A megrögzött, veterán händeliánusok, így e sorok írója is, akik igen kritikus füllel hallgatják a zenei piacot ellepő Händel-lemezeket (úgy tűnik, lassan mindenki kötelességének érzi, hogy megjelentessen egyet…), ezen az estén olyan finomságokkal ajándékoztattak meg, amelyeket sok felvételen hiába kerestek. Ismét rácsodálkozhattak – immár sokadszor – a zene és a szöveg leheletfinom összefüggéseire, a géniusz praktikusságára, ökonomikusságára és nagyvonalúságára. (Magas szintű) „szórakozás”? Igen, az. De annál jóval több is, szerencsés esetben…
(Händel: Messiás – a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar hangversenye. Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, december 22.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
