Romantika, Kurtággal fűszerezve

Brahms-művek és egy Kurtág-darab csendült fel a Magyar Szimfonikus Körkép hétfői hangversenyén a Concerto Budapest tolmácsolásában, foghíjas széksorok előtt. Sokan távoztak a szünetben. Nem tudni, mi volt az oka az érdeklődés hiányának, mert a műsor biztosan nem indokolta.
A „szimfonikus zongoraverseny” komponálása nem ment zökkenőmentesen a zeneszerzőnek, és legendás magyar hegedűművész-barátja, Joachim József beavatkozását igényelte, hogy a mű megszülethessen. Könnyen megtéveszti a laikus közönséget, hiszen a zenekar és a zongora nem választható szét, szervesen összefüggő egészet alkot, s az utóbbinak nincs lehetősége „szólisztikus pompázásra”. Várjon Dénes ismert és elismert pianista, aki tisztességgel oldotta meg a nehéz feladatot, ám valamiféle halvány hiányérzet végig megmaradt a sorok írójában. Ilyen gigászi feladat után elismerésre méltó, hogy ráadásra futotta erejéből. Hiába, ez már a késő romantika dzsungele.
A lassan vajúdó I. szimfónia után Brahms gyorsan írta meg a másodikat, a Wörthi-tó melletti üdülés eredményeként, s a hely szellemének köszönhetően sokkal derűsebb mű született az előzőnél. Ilyen derűs, humánus, rendkívül szimpatikus kommunikációnak lehettünk szem- és fültanúi a karmester (a legendás Takács Quartet alapítója és egykori primáriusa) és a zenekar között. Nem véletlen, hogy az előbbi néha szó szerint hegedűként bánt az utóbbival, s figyelemre méltó szövedékeket produkáltak mindkét műben, de az összhatás töredezett maradt. A szimfonikus körkép előadói számára kötelező beilleszteni egy XX–XXI. századi magyar művet a koncertműsorba. Ez ebben az esetben Kurtág György Új üzenetek című zenekari ciklusa volt, amely alapvetően régebbi darabok újrafogalmazása, de a dirigens elmondása szerint a szerző két hónappal a budapesti koncert előtt átdolgozta a művet (elsősorban a hangszerelésen változtatott), így az magyarországi bemutató is volt egyben. Elhangzott, de anélkül is egyértelmű volt mester és tanítvány szoros viszonya az előadás alatt. Kurtág a hegedűs-karmester egykori tanára volt, és nyilvánvalóan előzetes egyeztetés után került sor Miranda és Caliban álmának, a ködös-párás, hidegen vibráló műnek a bemutatására. Itt volt igazán elemében a zenekar és a dirigens! Az interpretációban érhető tetten a magyar előadók, karmesterek óriási előnye, hogy mindenkinél autentikusabban közvetíthetik a kortárs magyar zenét. Jó lenne élni ezzel a lehetőséggel, de ehhez befogadásra kész, nyitott közönség (is) szükségeltetik.
(Concerto Budapest, Várjon Dénes zongora, vezényelt: Takács-Nagy Gábor, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 11.)