A magyarországi válság

Csak azért nem vezetik be rendeletileg a magyar válságkezelő modellt az egész unióban, mert más országokban ilyen Bajnai-, Oszkó-, Veres-féle alakok a politikai hatalom közelébe sem kerülhetnek, nélkülük viszont a magyar modell nem ér semmit

Furcsa szerzet ez a magyarországi gazdasági válság. Elvileg olyannak kéne lennie, mint az amerikainak vagy épp a burundinak (utóbbi országban az egyik miniszterelnök-aspiráns szerint nincs egyetem, mégis elvannak az emberek), de a mi válságunk egészen egyedi, senki máséval össze nem vethető, speciális sajátosságokkal bír. Például a magyar válság teljesen unikális specifikuma, hogy még azt sem tudni, van-e egyáltalán. Mert ha a válságügyekben legilletékesebb, a miniszterelnök az általa vezényelt kormány teljesítményéről nyilatkozik, mindig azt mondja: a szakértői kormány zsenialitásának és morális érinthetetlenségének hála, kilábaltunk és túl vagyunk rajta, már megint minket irigyel az egész művelt Nyugat, ahol dicshimnuszokat, olykor ódákat zengenek a magyar válságmenedzselő géniuszról. S csak azért nem vezetik be rendeletileg a magyar válságkezelő modellt az egész unióban, mert más országokban ilyen Bajnai-, Oszkó-, Veres-féle alakok a politikai hatalom közelébe sem kerülhetnek, nélkülük viszont a magyar modell nem ér semmit.
Ellenben amikor Bajnai kormányfő a honi lakosság életkörülményeiről beszél, rendszeresen az derül ki, hogy a válság sűrűjében vagyunk, s csak ezután jön még a neheze, és népünknek még több, még nagyobb áldozatokat kell hoznia, hogy megbirkózzunk a válság nehézségeivel. Ám ne irigyeljük a környező országokat, mert igaz ugyan, hogy ők kikecmeregtek a válságból, meg eleve nem is érintették oly mélyen őket a különböző tünetek, de ott rosszul kezelik a helyzetet, csupa rossz döntéseket hoznak, azokat az országokat rosszul vezetik, és helytelen gazdasági elképzelések szerint működnek. Ennyiből is látható, hogy a magyar gazdasági válság nem pusztán gazdasági jelenség, amelyet csak a közgazdaságtan ismeretanyagával és eszközeivel nem lehet leírni, magyarázni, főleg nem megoldani. Ezen megállapításunkat támasztja alá az a tény is, hogy a hivatalos kormányzati verzió szerint a válság első számú okozója és előidézője az az Orbán Viktor, aki köztudottan jogász, de ahhoz sem ért, a gazdasághoz meg egyenesen analfabéta. Így nem meglepő, hogy a széles közvéleményben mindinkább eluralkodik az a kormányzat által százféle módon cáfolt, de mégis makacsul terjedő nézet, hogy csakis Orbán Viktor, illetve a nevével fémjelzett új kormány vezetheti ki az országot a válságból.
A magyar válság rendkívüli voltának bizonyítéka az is, hogy a honi közgazdászszakma legjava nem állt elő azonnal az üdvözítő megoldással. Pedig tudják a receptet, afelől kétségünk sem lehet. Aki a létező szocializmus idején végezte tanulmányait, annak mindegy, minő tanintézetbe járt, mert a kisegítőtől a pártiskoláig mindenütt a fejébe verték, hogy a kapitalizmusban a gazdaság válságok elkerülhetetlenek, mert a kapitalizmus alapvető ellentmondása rendszeresen válságba torkollik. A híres-nevezetes ellentmondás, amely a közösségi (társadalmi) termelés és az egyéni (tőkés) kisajátítás állandó feszültségére hívja fel az elkalandozni kész figyelmet, a kapitalizmus lényegi eleme, mondhatni legfőbb ismérve, ezért a válságok szükségszerűen bekövetkeznek mindaddig, amíg a tőkések kizsákmányolhatják a szabad, független és felvilágosult tömeget. S ezen az sem segített, hogy az 1929-es nagy világválság óta a kapitalizmus legjelesebb ideológusai kitaláltak mindenféle jobbnál jobb módszert, technikát, lehengerlő magyarázatot, amelyekkel magabiztosan reagálhattak a válságok első jeleire. Sőt egyes, kisebb regionális válságokat még önzetlen segítségnek álcázva ösztönöztek is, mert a haladásnak mindig jót tesz, ha néhányan tönkremennek, netán éhen halnak.
Ám, miként az utóbbi idők mutatták, hiábavalónak bizonyult minden óvintézkedés és előkészület, a válság mégis berobbant. Pedig már 1929-ben készen volt a válság igazi ellenszere. Mifelénk, a létező szocializmus idején ezt is tanították mindenféle tanintézetben, így a válság elleni védekezés eredményes metódusának ismeretéhez nem kell még közgazdásznak sem lenni. Elég, ha valaki 1945 és 1990 között szerzett bármilyen diplomát, vagy elvégzett egy főzőtanfolyamot. Ugyanis a proletár internacionalizmus nevében a mi büszkeségünk is volt, hogy az 1929-es nagy gazdasági világválság egyedül a tervgazdálkodást folytató Szovjetunióban nem éreztette hatását. Ezt így tanultuk, s ez bizony így is volt. A Szovjetunióban nem volt túltermelési válság, amely az egész világ gazdaságát megrendítette, és évekre visszavetette. Kivéve a Szovjetuniót. A Szovjetunióban, hála a magasabb rendű tervgazdálkodás áldásainak, még véletlenül sem következhetett be túltermelési válság. A Szovjetunióban éhínség volt, de mint fentebb megállapítottuk, az éhhalál a modern haladás egyik motorja. Mindenesetre a tervgazdálkodás biztos módja a túltermelési válságok megelőzésének. Emlékezhetünk rá, a mi tervgazdaságunkat sem fenyegette soha a túltermelés veszélye, s válság is csak azért volt ideig-óráig, mert a kapitalistáktól begyűrűzött hozzánk. Azok a szakemberek, akik ezen tételeket egybegyúrták, tudományos alapigazsággá emelték, s érinthetetlen dogmává merevítették, ma is aktívak. Sőt, jórészt belőlük áll össze a szakma elitje. A magyar gazdaságnak még nem sikerült kihevernie, hogy ilyen kiválóságok befolyással bírnak működésére. A közgazdaságtan viszonylag fiatal tudomány, csak a XVIII. század végén vált önálló diszciplínává. A természetben található és a megtermelt anyagi javak ésszerű kiaknázását, előállítását, felhasználását és igazságos elosztását célzó elméletek kidolgozása lett a tudomány célja. Művelői eredményekben gazdag két évszázadot tudhatnak maguk mögött.
Az ökonómiának köszönhetően bolygónkat ökológiai katasztrófa fenyegeti, de már készülnek az elméletek, amelyek a teljes összeomlás előnyeit bizonygatják. A javak igazságosabb elosztására történt kísérletek emberek százmillióinak erőszakos halálát okozták, ugyanakkor szárnyaló ideológiák születtek arról, hogy miért jó az emberek többségének, ha nem vagy csak alig részesednek a javakból, miért a boldogságuk forrása az, ha nélkülöznek és nyomorognak. Nem véletlen, hogy némelyik közgazdasági iskola úgy tartja, az ember amenynyiben nem termelő vagy tőkeerős fogyasztó, zavaró tényező a rendszerben, amely kiválóan működne, ha egyes befolyásos széplelkek nem lennének tekintettel holmi humanitárius igényekre. Ezen iskolák, bár szó szerint nem fogalmazzák meg, azt tanítják, hogy a gazdaság az embertől független, mindentől különálló, önmagáért való létező, amely a maga egyedi törvényei szerint működik, egyedüli célja saját maga fenntartása és fejlesztése. Ezeket a tanokat az elmúlt nyolc évben kormányzati vezérfonallá és programmá cizellálták, s elnevezték: előbb jóléti rendszerváltásnak, utóbb baloldali reformnak, s folytatnák a következő négy (negyven, négyszáz) évben is a szociális érzékenység, a makrogazdasági mutatók nagyobb dicsőségére.
Itt kanyarodunk vissza a magyar gazdasági válsághoz, ami, ha csak a gazdaságot nézzük, tulajdonképpen nincs, s csak azért látszik úgy, mintha lenne, mert hozzá nem értő, kívülálló erők (ellenzékiek, romló életszínvonalú állampolgárok stb.) belekeverik a lakosságot. Ne csodáljuk, hogy a regnáló és újra megválasztásra vágyó hatalom ezt rossz néven veszi, hiszen így válik mindinkább nyilvánvalóvá, hogy a magyarországi gazdasági válság valójában a gazdaság irányítóinak emberi, szellemi, erkölcsi válsága, amelytől áprilisban jó eséllyel megszabadulhat az ország.