A Dél-afrikai Köztársaság bármit is tegyen, örökre ráragadt a rasszizmus bélyege. Az apartheid rendszer működtetése olyan kollektív emlék, amelyet nem tud az ország lerázni magáról, az egész társadalmat áthatja, és bár harminc éve vége a bőrszín alapján történő mesterséges megosztottságnak, máig vissza- és visszautalgat mindenki arra az időszakra. Az apartheidet ugyanis nem lehet lebontani. Az akkori gazdagok ma is gazdagok, a szegények pedig szegények. Miként kiváló barátom egy fokvárosi látogatás után megjegyezte, ma is van Lamborghini a piros lámpánál, amelyet fehér ember vezet, a különbség az, hogy a környező utcákon nem csak feketék koldulnak, de fehérek is. Fekete viszont nemigen vezet Lamborghinit. A rendszer ugyanis megszűnt, de a faji elkülönülés nem. A különbség az, hogy a régi törvények helyett az emberek maguk döntenek az elkülönülésről. Ennek egy nagy oka a biztonsági helyzet, vagyis a fehérek félnek a feketéktől, a feketék pedig a retorziótól.
A béketárgyalások 1990-ben kezdődtek a fehérekből álló kormányzat és az Afrikai Nemzeti Kongresszus, vagyis a feketék pártja között.
Az apartheid rendszer folyamatos fenntartását egykor az is indokolta, hogy senki se tudta, mi történne, ha felszámolnák az elkülönítést. A legborúlátóbb elképzelések azt tartották, a fél évszázados hivatalos elnyomatást vérfürdővel bosszulnák meg a feketék. Ez végül nem történt meg, de a különböző népek nem borultak egymás nyakába. Az egyetlen, valóban felemelő gesztust Nelson Mandela elnök tette meg, amikor felvette a Springbok-mezt, a hagyományosan fehérek alkotta rögbiválogatott szerelését az 1995-ös világbajnokságon, azt hangoztatva, hogy a csapatot Dél-Afrika fiai alkotják, nem fehér sportolók. A döntés megmentette a válogatottat, ideiglenesen össze is kovácsolta a szivárványnemzetet, de azért a nép ma is külön lakik.
Ez pedig nem is véletlen. Aki Dél-Afrikában ma él, az szinte mind hódító, kivéve a kisszámú khoiszan nomádot.
A holland-német-francia telepesek nagyjából ugyanakkor érkeztek a nyugati partvidékre, amikor északkeleten a bantu népek betörtek. A fehérek és a feketék egy időben törték fel a földet és alakították át a környezetet, találkoztak egymással, kereskedtek és háborúztak, megosztották a birtokokat, vagyis létrehoztak több országot, amelyek végül egyesültek. De hiba volna azt gondolni, hogy a feketék és a fehérek kizárólag bőrszín alapján különülnek el. A búr telepesek két háborút vívtak a britek ellen, a különböző fekete bőrű bantu népek pedig folyamatos harcban álltak egymással. A legnagyobb nyelvi közösség Dél-Afrikában ma is az afrikaans, a hollandból kifejlődött helyi nyelv, amely a búr fehér közösség mellett a színesek, vagyis a se nem fekete, se nem fehér dél-afrikaiak anyanyelve. Az elkülönülés látványos, ha a nyelveket figyeljük, a zuluk KwaZulu-Natal tartományban élnek, a xhosák Kelet-Fokföldön, a sothók a Szabadállamban, a tswanák pedig északon, Botswana felé és a Johannesburgtól nyugatra fekvő területeken. Persze bizonyos mozgások minden társadalomban vannak, de a nagy közösségek nem költöznek sehová, ha letelepedtek.
