A tőke világuralma

A világ vezető politikusainak és üzletembereinek nemrég befejeződött davosi összejövetele nem sok eredményt tudott felmutatni, tükrözve azt a bizonytalanságot, ami ma a nemzetközi gazdasági viszonyokat jellemzi. Ám elhangzott egy olyan javaslat, amelyre érdemes odafigyelni, mert hosszú távon befolyásolhatja nemcsak a gazdasági, hanem a politikai erőviszonyokat is. Stephen Green, a világ legnagyobb bankcsoportjának, a HSBC-nek elnöke és Josef Ackermann, a Deutsche Bank főnöke egyaránt javasolta, hogy az üzleti világ hangjának érvényesítése érdekében a G20 (a húsz legnagyobb gazdasággal rendelkező ország) mintájára hozzák létre a B20-at (Business 20), vagyis a világ legjelentősebb vállalatainak csoportját. A B20 azután – a nemzetközi üzleti világ érdekeinek védelmében – tárgyaló partnere lenne a G20-aknak. Az elképzelés szerint a B20-akban az Egyesült Államokat három, a nagy fejlett ipari országokat, valamint Kínát és Indiát két-két, a G20 többi tagországát pedig egy-egy nagyvállalat reprezentálná.
A B20 létrehozásának ötlete azt jelenti, hogy a multinacionális vállalatok már akkorára nőttek, hogy úgy gondolják, tárgyaló partnerei lehetnek még a legnagyobb nemzetállamoknak is. Valóban, ha végignézünk a legnagyobb vállalatok és országok éves hozzáadottérték-termelésének rangsorán, az első száz legnagyobb gazdaság között 38 multinacionális vállalatot találunk. Ezek közül a legnagyobb, a rangsor 44. helyét elfoglalva, az amerikai kiskereskedelmi hálózat, a Wal Mart Stores, Magyarország az 54. helyen van a General Motors és a Ford Motors között.
A nagy magántársaságok kialakulása a XVI. századig nyúlik vissza. Akkoriban még az egyéni adósságok apáról fiúra szálltak, ám ez megnehezítette a kockázatvállalást, amelyre a nagy földrajzi felfedezések nyomán kialakuló világkereskedelem elősegítése érdekében szükség volt. Ekkor találták fel a részvénytársaságot, amelyben a társaság veszteségeiért az egyes részvényesek csak a befektett tőkéjük erejéig vállaltak felelősséget. A részvénytársaság óriási lehetőséget teremtett a tőke koncentrálására, emellett lehetővé tették, hogy magánszemélyek jelentős gazdasági és politikai erőforrásokat sorakoztassanak fel céljaik elérésére, ugyanakkor mentesültek tevékenységük jogi felelőssége alól. Ma már mintegy 500 vállalat uralja a világkereskedelem hetven százalékát, és az összes multinacionális vállalat egy százalékának kezében van a közvetlen külföldi befektetések állományának a fele. Mivel a multinacionális vállalatok átlépik az országhatárokat, kevéssé törődnek a nemzeti célok támogatásával, érdeklődésük előterében a saját befolyásuk, hatalmuk, profitjuk növelése áll.
A nemzetállamokkal való összeütközésük egyik ismert példája a sokoldalú beruházási egyezmény (Multilateral Agreement on Investment – MAI) sorsa, amelyet az OECD keretében tárgyaltak a kilencvenes évek második felében, és amely számos kérdésben a multinacionális vállalatoknak többlet- jogokat adott volna a nemzetállamokkal szemben (például korlátozta volna a nemzetállamok azon jogát, hogy bizonyos iparágaik védelmében a multinacionális vállalatok tevékenységét szabályozzák). A tervezet világszerte óriási felháborodást váltott ki a civil szervezetek körében, és végül a nyomásnak engedve Kanada, Franciaország és még néhány állam elutasította, így lekerült a napirendről.
A B20 egy újabb próbálkozás a multinacionális érdekek nemzetállami érdekek fölé helyezésére és annak a hatalmi struktúrának megvalósítására, amelyet David C. Korten világhírű könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában még jó másfél évtizeddel ezelőtt előre jelzett. E hatalmi struktúra kialakulása egyben a nyugati világ demokratikus szerkezetének végét is jelentené. A „köztársaság” korát a „császárság” kora váltaná fel, ahogy ez már az antik Rómában is előfordult.