Ami a Surányi-dolgozatból kimaradt

Surányi György január utolsó hétvégéjére egy kimerítő elemzéssel lepte meg a Népszabadság olvasóit, amelyben rámutat a Magyar Nemzeti Bank (MNB) monetáris politikájának tévelygéseire, természetesen arra az időszakra vonatkozólag, amikor nem ő volt a bankelnök. A háromoldalas dolgozat, amely a Téves diagnózis, téves terápia címet viseli, sorra veszi az MNB 2006 előtti politikáját, a 2006-os konvergenciaprogram hatását, a 2008-as válság okait és az arra adott választ. Végül vázlatosan rámutat, hogy mi is lenne a jegybank helyes politikája – gondolom, abban az esetben, ha megint ő lenne annak elnöke.
Az elemzés szerint a 2006-ot megelőző időszakban a fő probléma az volt, hogy egy laza költségvetési és jövedelempolitika párosult egy pusztán látszólag szigorú monetáris politikával, amely keverék mind a belső, mind a külső egyensúlyt nagymértékben aláásta. A kiigazító konvergenciaprogram csökkentette ugyan a költségvetés hiányát, de az ára a növekedés lelassulása lett, amelyhez még a fizetési mérleg nagymértékű hiánya is társult. Mindez együtt megállíthatatlan külső eladósodási folyamatot eredményezett.
Ebben a helyzetben érte a magyar gazdaságot a 2008-as válság, ami azért vált különösen veszélyessé (és kellett hirtelen az IMF-hez fordulni), mert a nemzeti banknak nem voltak megfelelő tartalékai. Az MNB ugyanis hosszú ideje abban az illúzióban élt, hogy nincs szükség jelentős devizatartalékokra. Úgy vélte, hogy a tiszta, a szent piac a kereslet-kínálat automatizmusán keresztül minden egyensúlytalanságot felold.
A monetáris politika változására lényegében akkor sem került sor, amikor a nemzetközi pénzügyi intézmények (elsősorban IMF) által kilátásba helyezett jelentős likviditásbővülés ezt lehetővé tette volna, ehelyett az MNB a válság hatásait még tovább súlyosbító költségvetési politikát szorgalmazta, ami az elkerülhetetlennél sokkal súlyosabb GDP-visszaesést okozott.
A kritikából kihámozhatóan végül is Surányi abban látja egy új monetáris politika körvonalait, ha a jegybank nemcsak az infláció leszorítására koncentrál, hanem aktívan, nem konvencionális eszközökkel (például célzott, a belföldi beruházásokat szelektíven ösztönző hitelekkel) is elősegíti a belföldi kereslet megfelelő szerkezetű élénkülését, olyan (alacsony kamatozású) forinthitel-kínálatot teremt, amely meghatározott célok érdekében kiválthatja a devizaalapú hiteleket, végül elfogadható mértékűre (a GDP mintegy 4 százalékára) korlátozza a fizetési mérleg hiányát.
A kritika jogosságát aligha lehet vitatni, a fő probléma az, ami a kritikából kimaradt, és ami miatt a legjobb monetáris-fiskális politikai keverék (Surányi MNB-elnöksége) sem oldhatja meg az ország gazdasági és szociális problémáit.
Az elemzésből alapvetően a reálgazdasági problémák bemutatása hiányzik, amelyek gyökere egészen a múlt század hetvenes éveiig nyúlik vissza. Ekkor két jelentős gazdaságpolitikai hiba elkövetésére került sor. Az egyik a kőolajár-robbanás miatti cserearányromlásból származó külkereskedelmimérleg-hiány külső hitelekkel való finanszírozása (a gazdasági növekedés azonnali mérséklése és így az importigény csökkentése helyett). A másik az állami szerkezetátalakító politika elutasítása, holott a szovjet relációra kifejlesztett ipari szerkezet tarthatatlansága akkor már teljesen nyilvánvaló volt. A rövid időn belül kialakuló nagymértékű eladósodás miatt Magyarország a hetvenes évek végétől a külső finanszírozás problémájával küzd. Három-négy évnyi viszonylag dinamikus növekedés után a kialakuló külső finanszírozási problémák miatt jelentős megszorításokat kell alkalmazni. Az első ilyen megszorítás 1978-ben kezdődött, az utolsó 2008-ban (közben volt a Bokros-csomag), és a harmincéves ív még az egyszerű megfigyelővel is azt sejteti, hogy ennek a sorozatnak valószínűleg még most sincs vége.
Az aktív, iparszerkezeti korrekciókat lehetővé tevő politika elutasítása miatt a rendszerváltás kezdetére Magyarország nemcsak a világ egyik legeladósodottabb országává vált, hanem súlyos gazdaságszerkezeti problémák is terhelték, amelyek a külkereskedelem liberalizálásával az ipar összeomlását és a munkahelyek egyharmadának megszűnését okozták.
Ha valaki sohasem tanult gazdaságtörténetet, arról talán hallott, hogy Anglia a XVII–XVIII. században kereken kétszáz éven keresztül a hajózási törvénnyel védte ipari érdekeit, mígnem a világ iparilag legfejlettebb országává nem vált (és csak ekkor változott át a szabad piac legfőbb hirdetőjévé). Hogy Franciaországban Colbert milyen eszközökkel igyekezett a francia ipar érdekeit védeni, hogy Kossuth Lajos mit javasolt, hogy a nemzet ne legyen félkarú óriás, hogy Japánban milyen szerepet töltött be a külkereskedelmi és ipari minisztérium (MITI), hogy Koreában mi célt szolgáltak a chaebolok.
Ezen ismert gazdaságtörténeti tapasztalatok ellenére Magyarország, neoliberális közgazdászaink nyomására, néhány év alatt liberalizálta gazdaságát, és olyan reformokat vezetett be, amelyek nem a hazai vállalatok alkalmazkodását, hanem azok tönkremenetelét segítették elő (például csődtörvény), és olyan jegybanktörvényt fogadott el, amely megakadályozta a költségvetési hiány (ingyenes) jegybankpénzzel való finanszírozását, és e helyett a belső államadósság felhalmozódásához vezető pénzpiaci finanszírozást írta elő (az infláció mérséklésének túlzott előtérbe helyezése miatt).
E reformok hatására az amúgy is hatalmas külső adóssággal rendelkező ország külkereskedelmi egyenlege gyorsan romlásnak indult, és az ország 2003-ig évi mintegy tízmilliárd eurós külső és belső piacot veszített el. Az itt megtelepült külföldi vállalatok jelentősen javítják ugyan a külkereskedelmi mérleget, ám az abból származó jövedelmeket ki is viszik az országból. 2004 és 2008 között például jövedelmek formájában összesen 30 milliárd euró áramlott ki az országból (ezzel áll szemben az uniótól kapott nettó ötmilliárd). Ha a fizetési mérleg hiányát lehet is esetleg fedezni működőtőke-beáramlással, illetve egyre inkább csak portfólióbefektetésekkel (devizaalapú államkötvény-kibocsátással) és hitelekkel, ez csak azt eredményezi, hogy az ország külső adóssága (illetve tartozása) tovább növekszik. Emelve annak finanszírozási terheit, és egyre jobban kitéve az országot a külső hitelezés bizonytalanságának mindaddig, amíg a tényleges fizetésképtelenség annak minden következményével együtt (legutóbbi példa Argentína) be nem következik.
Ez az a reálgazdasági probléma, amelyet semmilyen monetáris-fiskális politikai keverékkel nem lehet megoldani. És ez az, ami Surányi dolgozatának diagnózisából teljes mértékben hiányzik.
Ha a magyar gazdaság problémáira választ keresünk, mindenekelőtt a reálgazdaságból kell kiindulnunk. Elengedhetetlen például, hogy a rendszerváltást követő liberalizáció és privatizáció során a magyar gazdaság által elvesztett külső és belső piacokat minél teljesebb mértékben visszaszerezzük. Ez egyébként a feltétele a külső eladósodási folyamat megállításának is. Ezt csak tudatos (tervezési eszközöket felhasználó) gazdaságpolitikával lehet elérni, amelyet a jó monetáris és fiskális politika segíthet, de semmi esetre sem helyettesíthet.
A foglalkoztatás növelését, a ma sokat emlegetett egymillió új munkahely létrehozását csak akkor lehet megvalósítani, ha az új munkahelyeken termelt áru vagy szolgáltatás iránt belföldön vagy külföldön fizetőképes kereslet van, különben a munkahely (a külső vagy belső egyensúly romlása miatt) nem finanszírozható és fenntartható. A munkahelyek létesítésének elsődleges feltétele tehát az adott munkahelyen termelt áruk és szolgáltatások fizetőképes piacának biztosítása. Ez magában foglalja a jövedelemelosztás jelentős megváltoztatását az alacsonyabb jövedelműek irányába (ugyanis az ő keresletük olyan jellegű, hogy hazai munkahelyeket generálhat). Az import mérséklése és az export elősegítése érdekében elkerülhetetlen a túlértékelt forint jelentős leértékelése a devizahitelesek megfelelő védelme mellett. A leértékelés azonban kétélű fegyver, nem lebecsülhetők a negatív hatásai sem (inflációs hatás, kamatterhek emelkedése), ezért igen meggondoltan, sok szempontot mérlegelve kell végrehajtani.
Végül megemlíthető, hogy nem csak Magyarország van a fent vázolt helyzetben, az unió új tagállamainak gyors eladósodása, a fizetésimérleg-egyensúly kritikus volta majdnem mindegyik országra jellemző, és a problematikus államok közé nyugodtan besorolhatjuk még az unió (és euróövezet) dél-európai országait, különösen Görögországot. Ezért uniós érdek is, hogy ezen országok számára – közösen – olyan felzárkóztatási programokat találjunk, amelyek tartósan megoldják az áruk, szolgáltatások, munkaerő és tőke uniós törvények által biztosított szabad áramlásából következő problémákat.
Az Európai Unió (különösen az úgynevezett lisszaboni célok teljes kudarca után) elgondolkodhatna azon, hogy vajon tíz év múlva is egyben akarja-e látni a nagy nehezen összehozott birodalmat. Ha igen, akkor az igehirdetés (az általános gazdaságpolitikai irányelvek) nem elég, konkrét – a kialakult egyensúlytalanságokat megoldó – felzárkóztatási programokra van szükség.
Ez igaz Magyarországra is. Nem vonom kétségbe Surányi György kritikájának helyességét, javaslatainak szükségességét, de mindez messze nem elégséges ahhoz, hogy gazdaságpolitikai fordulatot hozzon létre, ahhoz elsősorban a reálgazdaságban kell változásokat elérnünk.

A szerző közgazdász