Az angyalok Debrecen felé szállnak

A debreceni Modemben, másfél évi előkészület után, ma délután nyílik meg Aknay János festőművész gyűjteményes kiállítása az alkotó hatvanadik születésnapja alkalmából. A március 28-ig nyitva tartó bemutatóhoz kapcsolódva a művész egy helyspecifikus installációt is létrehozott a kiállítótérben: egy külön ide épített és csak itt látható szobát festett ki angyalokkal.

A kiállításnak ugyanaz a címe, mint ami az elmúlt év őszén a szentendrei MűvészetMalomban rendezett születésnapi tárlaté is volt: Szentendrei múzsa. Az anyag azonban nem ugyanaz. A korábbi bemutatónak mintegy az esszenciája kerül Debrecenbe, abba a városba, amelyhez erősen kötődik.
– Harminchét évvel ezelőtt onnan jöttem el a budapesti képzőművészeti gimnáziumba, de a rendszerváltozás után egyre többször hívtak haza kiállításokra, nyári tárlatokra. A Modem felkérése – születésnapi ajándéka – is függetlenül jött a szentendreitől, aminek annál is inkább örülök, mert korábban a cívisvárosban nem feltétlenül az volt a jellemző, hogy figyelnek az elszármazottakra, visszahívják őket. A Modem eddigi munkája ráadásul azt jelzi, hogy a minőségigény a döntő szempont, egy olyan szemlélet, amely alapot jelent ahhoz, hogy a város bekapcsolódjon a kortárs művészet határokat nem ismerő folyamataiba.
– Valami olyasmi történik, mint amit megéltek azok a fiatal művészek, akik Szentendrére érkeztek a hatvanas-hetvenes évek fordulója táján? Mi ragadta meg a legjobban?
– Huszonkét évesen belecsöppentem egy olyan világba, amely teljesen más volt, mint amilyenben a gimnáziumi évek és a katonaság alatt mozogtam. A városhoz kötődő nagy művészekről, Vajdáról, Kornissról, Bálintról, Barcsayról persze korábban is hallottam már, de első látásra így is meglepő volt, milyen iszonyúan gazdag világ volt az ottani művészeké. Azt a fajta zsongást, ami az akkori művészeti életet jellemezte, semmi mással nem lehet összehasonlítani, a jelennel sem. Meghívtak az 1971-es szabadtéri kiállításra, ahol számos kortársam vett részt, olyanok is, akikkel máig együtt dolgozunk. A nálunk idősebbek közül művészileg, emberileg erősen kötődtem Deim Pálhoz, akinek műveit műcsarnoki gyűjteményes kiállításán fedeztem föl.
– Ő a szentendrei konstruktív hagyományok egyik leghitelesebb továbbvivője és -örökítője. Néhány év múlva hasonló jelenséget körvonalaztak az Aknay-művek is…
– Azzal együtt, hogy erősen kötődtem a figurális motívumokhoz is, az emberfejek, portrék, alakok, majd a bábuvá alakult figura mindvégig jelen volt és van a műveimen. Ugyanakkor valóban erősen hatott rám a szentendrei architektúra, olyan erővel ragadott meg, hogy jellegzetességeit kutatva más városokkal is összehasonlítottam motívumait. Az is előfordult, hogy Sopronban, az akkor még tilos gyümölcsnek számító határvárosban a rendőrök kivették a tekercset a fényképezőgépemből. Minden részletben meg lehetett érezni Szentendre sajátos világát; ha a Templomdombról lenézett az ember, szinte úgy érezhette, a kicsit kusza, mégis rendezett tetők, tűzfalak együttese megadja egy-egy kép szerkezetét. A szentendrei festészet megjelenésekor mintha valaki megtalálta volna a város kulcsát, és a többieknek is továbbadta volna.
– A fiatalokban élő lelkesedést az akkori hivatal, a rend őrei nem nézték túlságosan jó szemmel. A Vajda Lajos Stúdió védelem volt velük szemben, vagy éppen ők terelték be a közösségbe a fiatal művészeket, hogy azután ellenőrizhessék őket?
– Erről ma is sokféle nézet él, tény, hogy a stúdió megalakulása előtt többször is meghurcoltak néhány embert. 1972-ben például azt akarták, hogy vegyük le a munkáinkat a falról, amikor a Metró Klubban rendeztünk tárlatot. A Vajda Lajos Stúdióban is figyeltek bennünket, néhányunkat március 15-re rendszeresen berendeltek a rendőrségre. Bármit is tettek azonban, néhány év múlva jó néhányan már országos kiállításokon szerepeltünk, nem nagyon lehetett szoros ellenőrzés alatt tartani bennünket. Az én lakásomat azonban még 1982-ben is bemikrofonozták, ügynökök írtak jelentéseket – sajnos, kolléga is volt közöttük. A rendszerváltozás után mindenki egy kicsit magára maradt, ami bennünket azért nem nagyon érintett, mert volt állásunk, nem függtünk a képkereskedelemtől. Voltak már külföldi gyűjtőink is, Roland Ries, az ismert dél-tiroli osztrák gyűjtő például két nagy művet vásárolt tőlem is, az Erdélyi trilógiát és a Diptichont, nagy örömömre most kölcsön adta őket a kiállításra. A nyolcvanas évek közepe óta szabadúszó vagyok, s úgy tudok dolgozni, hogy nem kellett különböző ízléseknek megfelelnem. Azt látom, ha következetes és kitartó valaki, képes lehet a falak áttörésére, bár kétségtelen, hogy az utóbbi évekre megállt az a prosperitás, ami a kilencvenes évek első felére igen jellemző volt. Tavaly megszűnt az Artéria Galéria is, amely a szentendrei művészek egy részének komoly erkölcsi hátteret jelentett.
– A kilencvenes években energiája egy részét a közéletre fordította. A festészetért? Vagy a festészet helyett?
– Mindig megvolt bennem a vágy a véleménynyilvánításra, amit az is mutat, hogy a hetvenes évek elején felkeltettem a BM érdeklődését. A rendszerváltozás előtt is igyekeztünk részt venni a jó ügyekben, jótékonysági kiállítást csináltunk erdélyi menekültek javára például a Vajda Pincében, Nagy Imre újratemetése előtt egy nappal nyílt meg ’56-os tárlatunk. A kilencvenes években az elsők között hoztuk létre a városi demokrata fórumot – de lassan kihátráltam a politikából, mert a legfontosabb számomra mindig is a festészet volt, még akkor is, ha úgy gondolom, az országot, a nemzetet, a művészetet nem lehet szétválasztani. Ezeknek az értékeknek, az értékek egységének a hangsúlyozása nagyon fontos.
– Milyen érzés ma művészként élni Szentendrén, amelyet sokan már nem a festők városának, hanem egészen máshogyan neveznek?
– Amikor ilyen kiállításokat rendeznek az ember műveiből, akkor nagyon jó, és jó akkor is, ha arra gondolok, milyen nagy elődök munkáját folytatja az ember. Más dolog valóban, hogy ez a Szentendre egészen más már, mint amilyen a régi volt. Talán ellen lehetett volna állni annak, hogy a város így túlnője magát. A régi város megszűnt, egy csomó ember, aki itt él, sosem érezte meg a hely szellemét, ez meg is látszik a város életén – vagy éppen az élet hiányán, hiszen a városközpontból eltűnt az élet, nem élnek ott emberek, s este hét után, amikor a butikok bezárnak, minden kihalt lesz.
– A művészek mit tehetnek e szomorú folyamat ellen?
– Vannak közöttük néhányan – például Deim Pál, Balogh László –, akik kezdettől fogva küzdenek a közös ügyekért, a közöny ellen, de eszközeik nincsenek, csak a józan észre és az ízlésre, az emberi élet minőségére apellálhatnak. A művész műveivel tehet talán a legtöbbet, s ha visszhangot kelt a munkáival, akkor újra és újra tesz valamit a változásokért. Ezért is örülök, hogy sokan látták a tárlatomat a MűvészetMalomban, s ezért remélem, hogy jól sikerül a debreceni kiállítás is. Közben Pécsett is lehetőséget kaptam a bemutatkozásra, mégpedig az egyik legbecsesebb régészeti együttesben, a Cella Septichorában, ahol Vincze László papírmerítő mesterrel közösen mutatkozunk be: hatvan lézerprintet állítok ki, amelyek révén angyalok, festő angyalok jelennek meg a szakrális térben.