Az infláció a szocialisták öröksége

A mai magyar inflációs folyamat a szocializmus egyik tipikus öröksége. A rendszer a) a valódi tulajdonos nélküli tulajdon koncepciójára; b) elvben a javaknak nem az azok előállításában való hozzájárulás arányában, hanem egyenlő elosztására; és c) arra épült, hogy az új társadalompolitikai rendszernek sikerül olyan „új embert kovácsolnia”, aki képességeinek legjavát adja a közösbe, de onnan csak anynyit vételez, amire valóban szüksége van. Az ember természete azonban az önzés, a gazdaság alapvető mozgatórugója is ez. Ezért a fentiekkel jellemzett, szocializmusnak nevezett rendszer súlyos versenyképességi hátrányba került a valódi tulajdonra épülő, tendenciájában a javaknak a tulajdon gyarapítására ösztönző és azokhoz való hozzájárulás arányában elosztó koncepciójával, a kapitalizmussal szemben. Lényegében ez vezetett a bukásához.
A nyolcvanas évek végére a rendszer természetéből fakadóan már rendkívül súlyos gondokkal küszködött a megújulásra való készség és a termelékenység elégtelensége miatt. Mindezt csak fokozta az 1973. és az 1980. évi energia és más nyersanyagok világpiaci árrobbanása. Ezek együttesen már olyan kihívást jelentettek a szocializmussal szemben, amire már nem volt válasza. Mindez, a hatalmi logika szerint a tartalékok, s amikor már ez is kevés volt, a jövő generációja életfeltételeinek a feléléséhez (külföldi kölcsönök zabolátlan felvételéhez) vezetett. Végül 1990-ben a Németh-kormány (addig eltitkolt) hatalmas államadóssággal, és már csak néhány napi deviza- és egy heti benzinkészlettel adta át a hatalmat az új, szabadon választott kormánynak.
A szocialisták és kései utódainak hat évtizedes tevékenységének eredményét jól jellemzi, hogy a második világháború előtti utolsó békeévben, Ausztriában az egy főre jutó nemzeti jövedelem 58 százalékkal volt magasabb, mint Magyarországon. Fél évszázad alatt a szocializmus nemhogy ledolgozta volna a hátrányt, hanem azt mintegy kétszeresére növelte. A távolság a rendszerváltást követően sem csökkent, mert a szocializmus bukása szükségképpen a nemzeti jövedelem nagyarányú visszaesését vonta maga után valamennyi szocialista országban. Ugyancsak ebbe az irányba hatott, hogy a jelzett ciklus végén (2007–2008-ban) az MSZMP kései utódainak politikája lényegében leállította a gazdaság növekedését. Így a második világháborút követően a szocialista kormányzás mintegy hat évtizede alatt nőtt a szakadék Ausztria és Magyarország között. Ez az, amit a szocialistáknak köszönhetünk, és azt a százmilliárd dollárra duzzasztott bruttó államháztartási hiányt, amivel a világ egyik legeladósodottabb országává tettek bennünket. (Megjegyzem, hogy az Eurostat adatai alapján a két ország közötti távolság 2000 és 2003 között csökkent; az összes nemzeti jövedelem árhatásoktól megtisztított növekedési üteme Magyarországon 13,4 százalékkal, Ausztriában csak három százalékkal nőtt.)

Történelmi örökségünk:
zsigereikben az infláció
Az elmúlt három-négy évtizedben a baloldali kormányzati magatartás következményeit elemezve bizonyítható, hogy a külső kihívásokra (olajárrobbanás) vagy a saját maguk által elkövetett gazdaságpolitikai hibák kiigazítására nagyon is rutinszerűen visszatérő a válasz. Első helyen mindig a hatalmi logika szempontjából legkisebb politikai kockázattal járó infláció felgyorsítása, majd az ország eladósítása áll, illetve amikor erre lehetőség nyílt, akkor a múltban megtermelt nemzeti vagyon felélése, más szóval a családi ezüst kiárusítása. Ez volt többek között Bokros–Surányi nagy ötlete, amelylyel lélektanilag hallatlan károkat okoztak. A rendszerváltás után ugyanis elsők voltak, akik a szocializmus bukása után megüzenték, hogy következmények nélkül lehet ott folytatni, ahol saját (mármint az MSZMP) 45 éves regnálásukat 1990-ben abbahagyták.
Magyarországot 2008 őszén a világgazdasági válság olyan körülmények között érte, amikor saját kormánya már ezt megelőzően a klinikai halál állapotába kormányozta. A kormány a 2006–2007-es években a gazdasági növekedés ütemét lényegében leállította, miközben valamennyi, EU-hoz csatlakozott országban a nemzetközi konjunktúrát is meglovagolva nagyarányú volt a gazdasági fejlődés. A kormány szerint a választott út, a megszorító intézkedések újra növekedési pályára állították volna a magyar gazdaságot. A konjunktúrát azonban mindig visszaesés követi, s amikor Európa növekedett, mi stagnáltunk. Mi viszont éppen akkor szerettünk volna növekedni, amikor Európában már csökkent a gazdasági teljesítmény. Ily módon a mélyponton kaptuk el az európai fejlődést. Ez súlyosbította a már kialakult válságot, mivel a megszorító intézkedések láthatóan sehova sem vezettek. A kedvezőtlen tényezők pedig összeadódtak, ezért a pénzügyi válság szükségképpen államcsőd közeli állapotot eredményezett, amelyet 2008 év végén csak egy azonnali nemzetközi segítség tudott elleplezni. Az államháztartás hiányának a belföldi megtakarítás híján való (lásd a kamatadót) finanszírozása ugyanis szinte teljes egészében a külföldi tőkebeáramlás nagyságától függött. 2008 ősze előtt a nemzetközi pénzpiacon olyan pénzbőség volt a jellemző, amely lehetővé tette, hogy még a rendkívül rossz állapotú magyar gazdaságba is áramlott a tőke (lásd őszödi beszéd). Így ez a körülmény, mintegy fátyol, mindent eltakart, ami az ország valóságos állapotát jellemezte. Várható volt, ha a befektetési környezet megváltozik, vagy a végtelenül bonyolult és szinte már áttekinthetetlen nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlik, akkor minden eltűnik, ami eltűnhet, csak az marad meg, ami nem tűnhet el, ez pedig a gazdaságunk meztelen valósága.
A súlyos gazdasági és pénzügyi válság körülményei között az infláció kérdése háttérbe szorult mind a kormány, mind a jegybank politikájában.

Az EU-csatlakozás hatása
Az Európai Unióhoz való csatlakozásnak legfőbb célja, hogy a nemzeti jövedelemben mért fejlettségi szint tekintetében felzárkózzon az élen járó uniós tagállamokhoz. Bizonyítható, hogy minél alacsonyabb egy ország egy főre eső nemzeti jövedelme, annál nagyobb lesz a felzárkózás ideje alatt az árszínvonal növekedési üteme. Vannak más tényezők is, ilyen hatás például a fogyasztás eltolódása a jobb minőségű, de magasabb árú termékek felé, az egészségügyi és oktatásügyi reformok, a tömegközlekedés csökkenő állami támogatása. A belépéskor tehát azzal kellett számolni, hogy a magyar infláció néhány esztendeig magasabb lesz, mint az uniós átlag.

Kormányzati viselkedés és árpolitika
A valódi verseny nélkül felszabadított villamosenergia-piac esetében (hiszen a térségben nem kapacitásfelesleg, hanem -hiány van) jogosan vetődik fel a kérdés: miként kerülhetett sor a válság kirobbanásakor 2008. év végére 25 százalékos áremelésre a villamosenergia-termelés, -elosztás és -kereskedelem területén? Melyik kormány engedte volna meg ezt Európában? A gázárak esetében a hazai kitermelésű földgáz önköltsége és az import földgáz ára közötti különbséget a költségvetés bányajáradékként elvonta. Majd a bányajáradékot beépítette a fogyasztói árakba, amit aztán, azért hogy az árindex növekedését elkerülje, „támogatásként” levonatott a gázszámlák összegéből. A Gyurcsány-kormány ezt a nem valódi támogatást vonta meg (már szinte teljesen), ugyanakkor a bányajáradékot változatlanul beszedte.
Ami pedig az egyes szolgáltatásokat illeti, a statisztikai adatok szerint az elmúlt 21 évben az infláció tizennégyszeresére, ezen belül a vízdíjak – nem tévedés – százhúszszorosára (!), a csatornadíjak kétszázszorosára (!), a helyi közlekedési tarifák negyvenszeresére (!), a köztisztasági szolgáltatások ugyancsak negyvenegyszeresére (!) emelkedtek. Ráadásul Magyarországon gyakori az erőfölénnyel való visszaélés, mert a piacnyitás, a liberalizáció, a privatizáció anélkül történt, hogy a megváltozott helyzetben a közérdeket szolgáló szabályozásra sor került volna.
Ezek és más súlyos gazdaságpolitikai hibák az elmúlt időszakban összességében mintegy ezermilliárd forint nagyságrendű jövedelemkivonást eredményeztek a magyar gazdaságból. Nem is szólva arról, hogy a Magyarországon működő külföldi bankok (valódi verseny nélkül, egyoldalú szerződésekkel, az erőfölénnyel való visszaéléssel stb.) egész Európában kiemelkedő, összességében egy másik ezermilliárd forintos nagyságrendű profitot realizálhattak és kivihettek hazánkból. Amikor pedig a pénzügyi válság bekövetkezett, az anyabankok csak saját pénzintézeteiket tőkésítették fel, magyarországi leánybankjaik konszolidálásának terheit elegánsan magukra, pontosabban a magyar adófizetőkre hagyták.
Számításokkal bizonyítható, hogy a gazdaságpolitikai hibák kiigazítása kapcsán az árakat érintő pénzügyi intézkedések mintegy tíz százalékponttal, az elmúlt nyolc év alatt az energia, a gyógyszer és egyes szolgáltatások díjainak az átlagos inflációt meghaladó emelésnek engedélyezése szintén tíz százalékkal növelte az inflációt. Az említett termékek és szolgáltatások esetében a termelői árak is emelkedtek, és azok tovagyűrűző hatásai megjelentek más fogyasztási cikkek és szolgáltatások áraiban is, amelyből nyolc év alatt további mintegy öt százalék inflációs hatás adódik. (Lásd a táblázatot.)
A táblázat azt mutatja, hogy a Medgyessy– Gyurcsány–Bajnai-kormányok gazdaságpolitikája nélkül Magyarországnak nem lett volna szüksége megszorítócsomagokra, s teljesíthette volna az euró bevezetéséhez szükséges inflációs feltételt.

A szerző ny. kormányfő-tanácsadó