Bagyan Árpád-kori temploma

Felvidéki tájakon folytatjuk barangolásunkat rejtőzködő régiségeink nyomában. Hont egyike az első világháború után kettészakított vármegyéinknek, 1920 után csak az Ipoly bal parti része maradt meg Magyarországnak a szobi és a sági járásból. Az első bécsi döntés folytán 1938-tól 1945-ig ugyan visszatértek hozzánk a tisztán vagy többségükben magyarlakta települések, a régi történelmi, kulturális és művészeti emlékekben gazdag bányavidék azonban Szlovákiáé maradt. A nyelvhatártól jóval északabbra fekvő Selmecbányán és környékén az újkorban nőtt meg a szláv etnikum aránya, főként a középkorban betelepített német ajkú, lutheránus falusiak asszimilációja következtében, a XIV. század óta szabad királyi város és híres iskolaközpont Selmec azonban egészen a múlt század derekáig őrizte magyar jellegét.
Szlovák falu a Selmecbányától két régi mérföldre – 18 kilométerre – délre található Bagyan (Bad’an) is. Fényes Elek XIX. század közepén készült statisztikájában 245 evangélikus tót lakos szerepel, ma 220 körül van a helybeliek száma. Az 1009 méter magas Szitnya hegy oldalában, erdős vidéken fekvő kisközség neve egy 1245-ben kelt oklevélben olvasható először Bagun alakban, a vármegyének is nevet adó Hont és a velük rokon Pázmány nemzetség birtokai között. A XII. században az esztergomi érsek kiterjedt bányajavadalmai közé tartozott, lakói neki tartoztak tizedet fizetni. IV. Béla király még a tatárjárás előtti években a bozóki premontrei apátságnak adományozta a falut. Györffy György Árpád-kori földrajzkönyve szerint Hont ispán fiainak osztozkodásakor Ders kapta Bagyant – Litva várának tartozékát –, míg a szomszédos Alsóalmás falu Zoyzlaus (Zászlós?) fiáé, Lamperté lett. A XIV. század elejétől a Zsemberi család a település földesura, 1316 és 1328 között három birtoklevél rögzíti és részletezi a rokonságon belüli adásvételeket, cseréket. 1366-ban, majd három évvel később szintén felbukkan Bagyan neve a Selmec környéki községek öszszeírásában magyar nemesi családok tulajdonaként. A török időkben folytonos veszély fenyegette a környék falvait a közeli bányavárosok ágyúnak való érceire, rezére, vasára – meg aranyára, ezüstjére – ácsingózó hódítók támadásai miatt, az újkori népességváltásban szintén része volt az őslakosság XVII. századi elköltözésének, kipusztulásának. Vályi András 1796-ban kiadott Országleírásában 90 katolikus tót lakossal szerepel Bagyan a közeli Berencsfalu filiális községeként. Ennek ellentmond az a helytörténeti adat, amely szerint 1685-ben az evangélikusok építettek templomot késő reneszánsz stílusban, a közelmúltban történt építéstörténeti felfedezés óta azonban szinte mellékes ez a dilemma. Lássuk hát!
A kőfallal kerített, nemrég restaurált templom tornyának gombján kereszt látható, a tetőzetet és a toronysisakot friss zsindelyhéjazat borítja. Csinos, többnyire rendben tartott régi bányászházacskák szegélyezik a meredek utcát, amely a középkori – rég nem használt – cinteremhez vezet. Először a kelet felé néző egyenes zárófal közepén pillantunk meg egy keskeny résablakot, az eredetileg szentélyként szolgáló román kori épületrészt világította meg. A lépcsősen hozzácsatlakozó hajó középkori fala csak az északi oldalon mutatkozik meg, a déli elé előcsarnokot ragasztottak a XIX. században. Itt, a torony alatt áthaladva léphetünk be a templomba. Az egyszerű berendezésű épület nyugaton patkóívű, fehér kváderkövekből faragott falban végződik. Kiszerkesztett alaprajza után egy 5,8 méter átmérőjű, 90 centiméteres falvastagságú körtemplom maradványa fedezhető fel, amelyet 1995-ben találtak meg a régészek a későbbi vakolatrétegek alatt. Rokon emlékei ismeretében és formája alapján a XII. században épülhetett, bejárata délről nyílott, két kisméretű, lapos kőkeretes román kori ablaka is előkerült. Gömbsüvegkupola fedte, és szinte biztosan apszis csatlakozott hozzá. Ennek alakja egyelőre rejtély. Szlovák régésze szerint az épület parókia lehetett, az 1330-as évek pápai dézsmajegyzékében azonban nem szerepel egyházas helyként Bagyan. Inkább valamelyik környékbeli plébánia vagy szerzetesi templom fiókkápolnájának építették, majd – még a XIII. században – megtoldották hosszanti hajóval és négyszögű szentéllyel. Szent Katalin titulusának kora és hitelessége bizonytalan.