Berlini történet

A nevetségességet fokozta, amikor egy újságíró felvetette: ha a jobboldal halott, mi a helyzet Angela Merkellel az imádott Berlinben? A válasz csak a magyar közélet hangadóit elégítette volna ki: Merkel más. Neki van erkölcse. Tehát ha jól értjük, Marie szemében Angela Merkel egy erkölcsös hulla.

Én nem tudom, mi lehet Berlinben, tán a klíma teszi, a sötét fellegeket hajtó jeges északi szél, a régi házak dohos pincéi; talán a sok beton nyomaszt, az új épületek alatt a földbe mindörökre beivódott hajdani hullaszag, de tény, hogy valami arra indítja a magukat oda száműző írókat, hogy valami különös fénytörés áldozataiként megtagadják maguk mögött hagyott hazájukat.
Egyikük, Kertész Imre, akinek olvasottsága a hivatalos adatok szerint nem sokat emelkedett a Nobel-díj után, kétes érdeklődés középpontjába emelte magát, arra kérve az őt faggató Die Welt újságíróját, hogy „ne kösse” személyét Magyarországhoz. Egy második interjúban, amelyben az állítólagos félreértéseket kívánta tisztázni, ezt elég különös módon tette: „Ne minősítsen engem magyarnak!”
Persze minden ember joga, hogy annak vallja magát, aminek akarja, egy írónak meg különösen szíve joga, ismerünk hasonló megnyilvánulásokat a világirodalomból is, bár az ilyesféle vallomás némely esetben nem az irodalom, sokkal inkább a patológia körébe tartozik.
Persze tudjuk, vannak emberek, akik sehol sem érzik jól magukat, mindhiába költöznek hol ide, hol oda, hiszen, fájdalom, önmagukból soha nem léphetnek ki. Egy magát 2007-ben Berlinbe száműző írónő, Marie N’Diaye, aki Három nagy hatalmú asszony című regényével 2009 őszén nyerte el a rangos francia Goncourt-díjat, egyik nyilatkozatában nem kevesebbet állított, mint hogy „fasizálódik Sarkozy Franciaországa”.
Marie N’Diaye apja szenegáli, édesanyja francia. Nagyszülei a Franciaország szívének tartott Beauce-ba, Marie szerint „szomorú és sivár vidékre” való parasztemberek, az anya természettudományokat tanított egy középiskolában, egyedül nevelte fel két gyermekét. Marie bátyja történész, egyetemi előadó, az Egyesült Államok gazdaságtörténetének egyik elismert szakértője. Őt is szörnyű atrocitások érik: néha igazoltatja a közlekedésrendészet.
Marie 17 éves, amikor megjelenik első regénye; egyik olvasója, maga is író, levelet küld neki, a találkozásból házasság lesz, három gyermekkel. Interjúiban Marie franciának vallja magát, bizonygatja, hogy semmi afrikai nincs benne, „szigorúan véve nincs semmi a génekben, ami átadódna”, „találkoztam franciákkal, akik afrikaiabbak, mint én”. De a géneket mintha mégsem lehetne megtagadni: fényképeiről egy csinos szenegáli nő tekint ránk, regényeiben mintha az afrikai mesemondók varázslatos világa kelne életre.
Marie N’Diaye mindent megkapott Franciaországban, amit egy tehetséges ember megkaphat. Tucatnyi regénye jelent meg, ösztöndíjakat nyert el, díjakat: a Ponty Rózsi címűt Femina-díjjal tüntették ki, színdarabja a párizsi Comédie-Française repertoárján van.
Marie tíz év alatt tíz regényt írt, és családjával („lélekben nomádok vagyunk”) tízszer költözött keresztül-kasul az országon, hol Normandiába, hol Bordeaux mellé. Cormeilles-ben, mielőtt innen is odébbálltak volna, pedofíliával vádolták meg a helyi tanítót, akit Marie férje egészen a csendőrségig lökdösött, arra biztatva a falu népét, hogy tegyen feljelentést. Aztán a média nyilvánossága előtt Marie megvádolta a sikeres írónőt, Marie Darrieussecq-t, akivel egyébként korábban jó barátságban és nagy levelezésben volt, hogy Darrieussecq tőle lopta második regénye témáját.
A L’Expressnek adott nyilatkozatában Marie N’Diaye bevallja, rémületesnek tartja a valóságot, mert mindig van benne „valami érthetetlen és abszurd”. Sok író érzett már így, a rossz érzésből, a negatív világlátásból jó irodalom is születhet. Marie N’Diaye minden történetét átlengi valami rossz közérzet, figurái meglehetősen morbidok, s a rossz érzés az olvasóra is átragad.
Az írónőt 2009. augusztus 30-án a Les Inrockuptibles újságírója kérdezgette. Sok mindenről eshetett volna szó. Szóba kerülhetett volna, miképpen lehetséges, hogy férje, Jean-Yves Cendrey, aki az Elfelejteni Berlint beszédes című korábbi regényében a német fővárost, amelynek tizenöt évvel ezelőtt a lakója volt, idegengyűlölőnek, halálosnak festette le, ahol még a humorérzékét is elveszítette. Vissza is tért gyorsan Franciaországba, ahol megházasodott, ide-oda költözött, pedofil tanítókra vadászott, feljelentette a „tanári testületet”, úgy általában, mígnem „Nicolae Sarkocescu” választást nem nyert, s ő családjával együtt ismét menekülni kényszerült. S mit ad isten, a világ ezernyi kies és barátságos helye közül a szörnyűnek lefestett Berlint választotta! Ahol még az időjárás is merő borzalom, hiszen „amikor nem esik, havazik”, s csikorgó nyelvét is képtelenség megtanulni. Mitől lett hirtelen oly vonzó a nemrég még gyűlölt, dögvészes város, ahol új, mulatságos regényt is írt Honecker 21 címmel? A légköri viszonyok változtak tán meg, ezért nyerte vissza az író férj a humorérzékét, kérdezhette volna az újságíró Marie-tól, ám mégis ezt a kérdést tette fel: „Milyennek tartja Sarkozy Franciaországát?”
Már a kérdésben is ott a rosszhiszeműség, mintha Franciaország Sarkozy domíniuma volna, de hát a balliberális sajtó szívesen ábrázolja császárnak, Napóleonnak, diktátornak a francia állam fejét, tanúsítva, milyen szegényes a képzelete ott is (mint itthon). A „baloldali” írónőtől meg is érkezett az elvárt válasz: „Förtelmesnek tartom… A választások után rögtön el is mentünk. […] Undorító a rendőrködés légköre, a közönségesség. […] Förtelmesnek tartom ezeket az embereket. […] Emlékszem Marguerite Duras egy mondatára, amely bár tulajdonképpen hülyeség, én mégis megismétlem: a jobboldal a halál. Az én szememben ezek az emberek a halált testesítik meg, a gondolkodás elbutultságát, minden lehetséges különbözőség elutasítását.”
Az interjú nem okozott feltűnést, különben is szólásszabadság van, a Goncourt-díj kihirdetése után azonban a francia média felidézte.
A hazai viszonyokat ismerve azt gondolnánk, hogy vádaskodások sora indult be, „kultúrharc”, őrült zenebona főműsoridőben: lám, az írónő is megmondta! De nem így történt. Egy kormánypárti képviselő ugyan, első felindulásában, azt javasolta, hogy a kultuszminiszter fogadtasson el egy hűségnyilatkozatot, amely az irodalmi díjasokra vonatkozik, „a szólásszabadság ne lehessen ürügy személyes leszámolásokra, sem jog a sértegetésre”. Marie N’Diaye, nyilván a díj felett érzett örömében, amely legalább 150 ezres példányszámot jelent, november 10-én az Europe 1-nek adott interjúban már sajnálatát fejezte ki, amiért „rettenetesen túlzott”. Azt állította, hogy a sérelmezett mondatok nem tőle származnak. „Nem akarom azt a látszatot kelteni, mint aki mit tudom én, milyen elviselhetetlen zsarnokságból menekült el. Csakhogy egy ideje Franciaországot depressziósnak, rosszkedvűnek látom. Berlin sokkal izgalmasabb.” Az interjút készítő újságírónőt ismerve nehéz ugyan elképzelni, hogy meghamisította volna Marie szavait, de az ügy ennyiben maradt. Éljen ott, ahol akar! A Libérationtól Bernard Pivot-n át az ellenzékig mindenki a „műveletlen” képviselőnek esett, aki képtelen belátni, hogy Marie nem köztisztviselő, nem Miss France, „elvégre csak egy író”. Ekkor az írónő harmadszor is megszólalt: „Sarkozy Franciaországa üldözi az idegeneket”, „fasiszta diktatúra”.
Sarkozyt gyűlölő férje, Jean-Yves Cendrey tüzelte fel? Vagy sértette a hiúságát, hogy ő „csak egy író”, amikor pedig a Dreyfus-ügy óta minden valamirevaló író „értelmiségi” is, az igazság bajnoka? Azt, aki kirohanását hallgatta, ugyanaz a rossz érzés fogta el, mint a regényei olvastán. De ez itt nem regény volt, Afrikában vagy az Antillákon játszódó fantasztikus mese, amelyben lányok hollóvá változnak, démon költözik egy asszony hasába, a boszorkány férje hipp-hopp! szertefoszlik. Itt a hazáról volt szó, a minden franciának oly szent „édes Franciaországról”. Most már a szemére vetették, hogy szavai semmiképpen nem méltók a tehetségéhez. A Marianne folyóirat mindenesetre megajándékozta Marie N’Diaye-t a szélkakasok díjával, s ezzel az ügy végképp nevetségességbe fulladt.
A nevetségességet fokozta, amikor egy újságíró felvetette: ha a jobboldal halott, mi a helyzet Angela Merkellel az imádott Berlinben? A válasz csak a magyar közélet hangadóit elégítette volna ki: Merkel más. Neki van erkölcse. Tehát ha jól értjük, Marie szemében Angela Merkel egy erkölcsös hulla.
Az emberek véleményét internetezők, blogírók fogalmazták meg: az írónő, amikor Berlinbe költözött, a lábával szavazott, mi, franciák a pénzünkkel: nem vesszük meg a könyveit.
Marie N’Diaye berlini történetének itt egyelőre vége. Úgy hírlik, újra útra kel az érdekes pár: Tokióba költöznek. A szamurájhagyományokra épülő, hierarchikus és rendszerető japán társadalom kitűnő választás. Kíváncsian várjuk az idegborzoló beszámolókat.