Elveszett illúziók

Bevett fogás a gyakorlati pszichológiában felébreszteni a választás illúzióját. Így az ebben érdekeltek tudatosan keltik például a vevőben azt az érzést, hogy dönthet az A és a B fogkrém vagy a tajvani és az egyiptomi utazás között. Az igazi problémát ezen esetekben még csak nem is az alternatíva hiánya jelenti, hiszen a tisztelt polgár valójában egyik áruból sem kérne, még ajándékba sem. Valahogy így voltak ezzel most az ukránok is. Két olyan elnökjelölt közül kellett választaniuk, akiből a többség valójában már nem igazán kért volna.
Julija Timosenko és Viktor Janukovics mindent megtett annak érdekében, hogy megkülönböztesse magát a másiktól, a felszínt kicsit megkapargatva azonban mindenki rájöhetett, bár karakterében tűz és víz a két ember, nincs antagonisztikus ellentét a két jelölt között. Míg az egyik ifjúkori lopás és garázdaság miatt ült börtönben, a másik fehérgallérosan, az energiaszolgáltató vezetőjeként került összeütközésbe a törvénnyel. Az oligarchákhoz fűződő viszony tekintetében is inkább csak az a különbség, hogy melyik politikus mögött álló csoport az erősebb. De vehetjük a két jelölt által ajánlott gazdasági modellt is, s láthatjuk, az egyik államkapitalizmust építene, míg a másik maximum annyiban különbözik, hogy inkább az előbbire helyezné a hangsúlyt. Timosenko és Janukovics személye a róluk kialakult sztereotípiák ellenére nem jelentett igazi választást a Nyugat és a Kelet között sem. Az orosz– amerikai közeledés és egyéb tényezők következtében a megváltozott külpolitikai környezetben mindegyik politikus a Moszkva és az Európai Unió közötti egyensúlyt kereste. Legfeljebb a hangsúlyokban lehetett érezni némi különbséget. Nem csoda hát, hogy ukrán viszonylatban nem túl élénk érdeklődés mellett zajlott a választás. A voksolók közül is rengetegen – hatványozottan érvényes ez a kárpátaljai magyarokra – jobb híján szavaztak egyik vagy másik jelöltre.
Mindezek ellenére hiba lenne azt állítani, hogy az ukránok előtt semmiféle alternatíva nem állt. Az igazi döntést azonban már meghozták az első fordulóban azzal, hogy a történelem süllyesztőjébe küldték a Viktor Juscsenko képviselte, a dilettantizmust nacionalizmussal megfejelő, a demokráciát véget nem érő hatalmi harcként értelmező, ezzel az ország stabilitását megrendítő, imázsát romboló kurzust.
Juscsenko öt százalékával az ukránok eltemették maradék illúzióikat is. Az elmúlt évek történései mindenkit ráébreszthettek arra, hogy varázsütésre nem változik meg az ország. Nagyot lendíthet ezen egy-egy kivételes történelmi helyzet – ilyen volt az öt évvel ezelőtti –, nem lehet azonban kizárólag a külső körülmények kedvező alakulására, az ideológiai tőkére alapozni. Még a szövetségesek érdekei is változnak, a kiemelt figyelem másfelé irányul, az ország pedig marad ott, ahol volt. Nem úszhatja meg, hogy maga vegye kezébe a sorsát, s összefogva evickéljen ki nehéz helyzetéből. A „Majdan” pedig megmarad szép emléknek, még akkor is, ha visszanézve már az is látszik, kik és hogyan próbálták mozgatni a tömegeket. S hogy nem volt minden hiábavaló, mutatja az is, hogy az öt éve ördögnek kikiáltott Viktor Janukovics most szabad, demokratikus választásokon győzhetett.
A történtek szépséghibája, hogy az ukránok már új arcokat szeretnének látni. A többség számára ugyanis nemcsak Juscsenko, de Timosenko és Janukovics is a múltat jelenti. S az új elnök aligha fogja megváltani a világot. Ám ha stabilizálja a belső harcokban politikai és regionális értelemben is szétszakadt Ukrajnát, már megtette a dolgát.