Elvesztegetett évtized, zsugorodó gazdaság

Lassanként Magyarországról bízvást elmondható, hogy az egyetlen olyan régiós taggá válhat, ahol az idén változatlanul tovább zsugorodik a gazdaság. Mert korántsem arról van szó, mintha az általános csalódottság egyik összetevőjeként esetleg a költségvetési kiigazítást kísérő irreális várakozások kaptak volna lábra, hanem sokkal inkább a többség abban reménykedett, hogy végre megszűnnek a kiugró gazdasági egyensúlytalanságok, és a befektetők bizalma várhatóan előbb-utóbb visszatér. Ezzel szemben az államcsőd elkerülése érdekében minden kétséget kizáróan a nemzetközi hitelintézetek hathatós segítségére van szükség. Ezúttal nem említve a versenyképesség mérhetetlen visszaesését. Egyetlen kiútja a zsákutcából való kijutásnak a foglalkoztatás szintjének emelése és a regionális felzárkóztatás elindítása. Mindez persze a korrupció visszaszorítása nélkül aligha jár eredménnyel, s emellett sürgető várakozások kísérik az euró bevezetését, hiszen a közös valuta elfogadásának segítségével az ország minden bizonnyal új fenntartható növekedési pályára állhat.
Mert ha megvonjuk az elmúlt évtized mérlegét, számtalan jelből arra következtethetünk, hogy az átlagos gazdasági növekedés alig haladja meg az egy százalékot. Ezért sem kell túlságosan azon csodálkoznunk, hogy például a banki alapkamatok rendre növekednek, az eladósodás mértéke viszont egyre mélyül. Miként kár is említeni a kétszázmilliárdos APEH-tartozást, amihez képest rendszeres szociális segélyen alig százötvenezren élnek. Hisz bárhogyan nézzük, csak azok az országok válnak igazán sikeresekké, és ott teremtődnek meg a sokat hangoztatott költségvetési fegyelem és a gazdasági növekedés egymást erősítő folyamatai, amelyek elkötelezték magukat a hosszú távú kiigazítás mellett. Aminthogy szintén tény, hogy még a hivatalosnak tekintett gazdasági növekedési ütem is egyharmadra csökken azóta, hogy a külföldi tőke mindenfajta kötöttség nélkül áramlik az országba. Így legfeljebb mennyiségi értelemben beszélhetünk a többé-kevésbé fiskális konszolidációról, ami távolról sem járul hozzá a gazdasági növekedés legalapvetőbb feltételeihez.
Minden tény arra utal, hogy a szociális szétesés folyamata lett meghatározóvá. Miközben a külföldi tőke ma a foglalkoztatottak negyedének képes valamilyen munkát adni, elszánt következetességgel arra vállalkoznak, hogy a megtermelt profit közel kilencven százalékát próbálják az országból kivinni. Az elvesztegetett évtized tapasztalatai összességében azt erősítik meg, hogy a magyarországi felzárkózás esélyeit illetően hiábavaló bármiben is reménykedni, legfeljebb jobb esetben arra számíthatunk, hogy a várva várt euró bevezetése garanciája lesz az így vagy úgy remélt konszolidációnak. Ehhez viszont az adósságállomány csökkentése elkerülhetetlen. Mint ahogyan elengedhetetlenül szükséges az államháztartás mihamarabbi stabilizálása, így először is a költségvetés konszolidálása, majd – akár nemzetközi példák alapján – hosszú távra szóló szerkezeti reformok meggyökereztetése. Eközben egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a külföldi tőke számára semmi más nem fontosabb, mint az alig leplezett és mind gátlástalanabbá váló profitszerzés. Az államnak kisebb-nagyobb adót ugyan fizetnek, de korántsem annyit, mint amennyi az idetelepült cégektől elvárható lenne. Az igazság az, hogy azokhoz az országokhoz hasonlóan, ahol kevés vagy alig van realitása a kiadások csökkentésének, a konszolidáció szükségszerűen a bevételi oldalon történik. Magyarországon a társadalom fegyelmezett államháztartási gazdálkodást és eurót egyaránt igényel, ezért a felelős gazdaságpolitika jóval nagyobb mértékben függ az új szerepre kényszerülő politikai osztály belátásától és felelősségvállalásától, mint az előző években. Alighanem ennek megvalósulása jelenti felzárkózásunk legnagyobb kihívását, mert a stabilizáció költségeit rendszerint még mindig azok a csoportok viselik, amelyek önmaguk érdekeit egyáltalán nem vagy kevésbé képesek érvényesíteni.

A szerző szociológus, egyetemi előadó