Háborús orvoslás zajlott az első napokban a port-au-prince-i kórházban, a betegek futószalagon érkeztek az amerikaiak irányította műtőkbe. Többségük valamelyik végtagját elveszítve került ki onnan, elvégre ez a legegyszerűbb és legtisztább megoldás. Kisebb eséllyel fertőződik el a seb, nem igényli helyreállító műtétek sorozatát, s a következő sérült is hamarabb a műtőasztalra kerülhet. Csakhogy emberéletekről, sorsokról van szó akkor is, ha a biztosító itt nem figyel arra, mi történik a kórházak falai között. A francia sebészek egy része nyíltan állítja, hogy az amerikaiak valóságos mészárszékké változtatták a haiti kórházakat. A Le Monde-nak nyilatkozó Sophie Grosclaude például arról számolt be, hogy kollégája őrültnek nevezte, amiért ugyanolyan alapossággal állítja helyre a töréseket, mintha otthon lenne. „Mire jó ez? Túl szegény ország ez ahhoz” – mondta állítólag az amerikai.
A párbeszédet nem hallhattuk, a végeredmény azonban jól látható a (riportunk első részében bemutatott) port-au-prince-i kórház folyosóján: gyerekek és felnőttek tucatjai láb vagy kar nélkül. Elképzelhetetlen, mekkora a kiszolgáltatottságuk.
Történhetett volna-e mindez másként? Ki tudja, hiszen az amerikai orvosok többsége is először találkozott ennyire súlyos katasztrófával, s az is biztos: nélkülük ma még több lenne a halott. Bizonyos sebek viszont sosem fognak begyógyulni, még ha az országot újjáépítik is.
A magyarországi Berhidát 1985-ben a Richter-skálán mérve 4,9-es földrengés rázta meg, az esetet azóta is sokan emlegetik. A Veszprém megyei településen akkor több épület annyira megsérült, hogy le kellett bontani. Haitin a hetes erősségű rengés után sok helyen egyetlen ház sem maradt épen, az egykori városrészek ma úgy festenek, mint az a szeméttelep, ahová építési hulladékot hordtak. A legijesztőbb a katasztrófában, hogy bármelyik pillanatban következett volna be, éjjel vagy nappal, nyáron vagy télen, ugyanekkora lenne a pusztítása. Ahol nincs lehetőség tudatos építkezésre, egyik pillanatról a másikra veszhet oda minden. Mint Haitin.
Megválunk a magyar egészségügyi csoporttól, s Gressier városka árvaháza felé vesszük az irányt. Talán harminc kilométert autózhatunk, errefelé talán még hatalmasabb a pusztulás. Nagyon közel járunk a földrengés epicentrumához, azt mondják, mindössze három mérföldnyire. A főúton kiszállunk, kocsink nem tud bemenni a rossz mellékútra. Amerre csak nézünk, kőhalmok. Többen meghaltak ebben az utcában is.
Az árvaház udvarán roncs iskolabusz áll, amerikai típusú, sárga, amelyből többet is látni Haitin, egykor adományként érkeztek. Január 12-e óta gyermekek laknak benne, olyanok, akiknek egykori lakhelyét tönkretette a természeti csapás. Hely így sincs elég mindenkinek, legalább húszan a kertben alszanak, ahová kimenekítettek ágyakat az összedőlt épületből. Az, hogy életben vannak, valóságos csoda. A Remény Háza nevű intézményt eredetileg nyolcvan gyermek számára tervezték, ma 157-en élnek itt, az élelmiszereket, az áramfejlesztőt a katasztrófa előtt is csak külföldi segélyből tudták megvenni.
Az árvaház élén Alice Barthole áll, aki 77 éves kora ellenére elképesztő energiával küzd a fennmaradásért. Hangos szót nem hallani, a gyerekek értenek tekintetéből, egy-egy kézmozdulatából is. A kicsik körülbelül ötöde került be a földrengést követően az akkor már félig romba dőlt árvaházba, a többiek korábban veszítették el szüleiket. Míg itt vagyunk, háromszor mozdul meg alattunk a föld. A gyerekek mindháromszor megriadnak, olyan az egész, mintha két másodpercre megállítanánk egy filmet, aztán, mintha mi sem történt volna, játszanak, szaladgálnak tovább. Ezek csak apró utórengések.
Alice asszony jó (pót)anyaként tudja, nem azzal segít legtöbbet a gyerekeknek, ha ragaszkodik hozzájuk, hanem azzal, ha útjukra engedi őket. Feltéve persze, ha sikerül megfelelő örökbefogadókat találni. Ehhez azonban mindenekelőtt az árvák személyazonosságát igazoló okmányokra lenne szükség, jelenleg ugyanis többségük csak anyakönyvi kivonattal rendelkezik.
– A tényleges örökbefogadás számos egyéb bürokratikus akadályba is ütközik – mondja a helyszínen Kormos Endre, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársa.
Egy civil szervezet nem is lehet közvetítő. A kockázat tényleg magas, hiszen lesben állnak az ember- és szervkereskedők. Nem tudni, hány árva lehet a kilencmilliós országban, csak azt, hogy a földrengés előtt 380 ezret tartottak számon. A magyar segélycsoport nem mondott le végleg arról, hogy közülük néhányan magyar családoknál leljenek új otthonra, ám amíg megszületnek az ehhez szükséges törvénymódosítások, marad a helyi segítségnyújtás. Pénzt gyűjtenek, s ha minden jól alakul, a közeljövőben a magyarok álmodta új árvaházban lakhatnak, a mieink által alapított iskolában tanulhatnak a gressieri gyermekek.
Hamarosan magyar újságot is kiadnak Haitin – mondja az egyik amerikai a táborban viccelődve, amit nyugodtan értelmezhetünk elismerésként is. Az egészségügyi ellátásban, a segélyszervezésben számos magyar szervezet vette ki a részét, s a munkának még messze a vége. A legkritikusabbnak mondható első tizenöt nap eltelt, most a hosszabb távú segélyezés és az újjáépítés megszervezése következik. Hogy ez mennyire lesz sikeres, a felajánlásokon és a nagyhatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Franciaország versengésén múlik. Számukra presztízskérdésről van szó, s az újjáépítés nem mellesleg jó üzlet is lehet egyeseknek. De ez már más történet.
Nem akarom bántani Wilmant, de az időközben állandó kísérőmmé vált dominikai lelkipásztor a hazaúton nem bizonyul jó szervezőnek. Előző este dönt úgy, ő sem marad tovább Haitin, elég volt neki ez a két hét rohangálás, hazamegy a gyermekeihez Puerto Platába. Azt mondja, megbeszélte egy port-au-prince-i ismerősével, hogy hajnali ötre értünk jön a táborba, amit persze kétkedve kellett volna fogadnom a körülményeket ismerve. De örültem, hogy nem kell igénybe vennünk a magyar csoport buszát, az amerikai főnökök úgysem nézik jó szemmel. A barát viszont még fél hatkor sincs sehol, úgyhogy nincs más választásunk, stoppal próbálunk bejutni a városközpontba. Bevallom, ekkorra már lemondtam arról, hogy másnap délután a Párizsba tartó járaton ülhetek, csak abban reménykedem, hogy nem rabolnak ki.
Persze már megint előítéletes vagyok, mintha az elmúlt napok élményei semmilyen hatást nem gyakoroltak volna rám. De hát akkor is, koromsötétben állunk egy kietlen országút szélén mintegy csodára várva. Kisvártatva feltűnnek egy autó fényei, én meg kalimpálni kezdek otthon az utolsó pillanatban csomagomba tett elemlámpámmal, s lám, a kocsi megáll. Elöl, a platós terepjáró (pick-up) négy ülésén már hatan ülnek, úgyhogy minket hátul kínálnak hellyel, jó néhány banánfürt társaságában. Legalább százzal száguldunk, majd fékcsikorgás, lekanyarodunk a főútról egy sikátorba, onnan a sötétben épphogy felsejlő viskók között hajtunk tovább, majd egy félméternyi vízzel telt árkon át visz az utunk. Kezd eltölteni az aggodalom. A sofőr képtelen lassan vezetni, Wilmannel összevissza hánykolódunk a platón, de aztán egyszer csak újra a főútra kerülünk. Hátranézve kiderül, a folyócskán átvezető híd is megroggyant a földrengéskor, ezért kellett kerülni. Felveszünk egy sokgyerekes családot, a banánokat kipakoljuk egy gazdag férfi házánál, aztán mégiscsak megérkezünk a buszpályaudvarra, ahonnan már egyenes az út Santo Domingóba. Lemászunk a platóról, kérdezem az elöl ülőket, mennyivel tartozunk a fuvarért, de ők csak mosolyognak. Az összefogást jelképezve megrázzák összekulcsolt kézfejüket, s elhajtanak.
Vége
Riportunk első része a múlt szombati Magazinban jelent meg.
origo.hu
Jön az új KRESZ: végre szabályozzák az elektromos rollereket is
