Ugyan nem a világörökség része, a német könnyűzene és popkultúra messze több, mint némi nyolcvanas évek nosztalgia, vagy az a hazai fesztiválokra eljutó néhány zenekar, akiket vagy ismer az ember, oder nicht. Európa egyik legnagyobb zeneipara ontja magából a trendeket, divatot diktál, stílust formál. Mivel a német könnyűzene a magyarhoz hasonlóan angolszász mintára épül, még ha nem is a popkultúra hivatalos nyelvén szól, abszolút irányadó. Európa hip-hop fővárosa Hamburg, Berlin nélkül el sem képzelhető a techno, gyorsfogyasztású popzenében és tehetségkutatóban pedig talán csak a britek versenyezhetnek a németekkel.
A német könnyűzenébe felvállaltan belefér a giccs, a koszos punk, a szenvelgő emo, a legfinomabb minimál techno, az Amerikára csak fél szemmel kacsintó hip-hop és rap, s újabban a kilencvenes évek életérzészenéjében, az indie-ben is előre tör a német trend. Az emokultusz német terméke, a Tokio Hotel például már az amerikai show-biznisz ajtaján kopogtat. Érdemes messzebb gondolni, mint a lakossági technogyáros Scooter, a gitártépő orvosok (Die Ärzte) vagy a halott nadrágok (Die Toten Hosen), pláne a német zenecsatorna agyonjátszott zeneipari termékei, amelyeket az ember elkerülhetetlenül ismer. A Goethe Intézet január végéig nyitva tartó interaktív kiállítása arra tesz kísérletet, hogy egy elképzelt popfesztivál szimulálásával bevezesse a látogatókat a német könnyűzene alfejezeteibe. A Millenáris B épületének kivetítőin néhány montázs erejéig felvillan a német hip-hop, a techno, a pop és az indie rövid története, és egy tucat ismeretlen név, akik több millió kamasz véleményét, életérzését formálják Münchentől Hamburgig. Berlin calling.
origo.hu
"A hétszentségit neki!" – Kocsis Máté nem hagyta szó nélkül Tseber Roland fenyegetőzését
