(ki telefonál )

Én nem tudom, hogy ha az ember zuhanyozás közben hallja meg telefonjának csengését, amikor ráadásul éppen be van szappanozva, mi a teendő. Jómagam abban a hiszemben vagyok, hogy aki telefonál, annak valami sürgős és fontos közlendője van számomra, így aztán az esetleges kényelmetlenségekkel nem törődve igyekszem a telefonhoz, s ha nem esek hasra, esetleg időben oda is érek. Nem szeretem tehát függőben hagyni a dolgot, szeretem tudni, ki keres és mi végre.
A minap épp a bal fülemet szappanoztam a kádban állva, amikor is asztali telefonom megcsendült. Szép, lúdtalpas lábnyomokat hagyva a fürdőszoba kövén, majd a szoba parkettáján, időben a helyszínre értem, felkaptam a kagylót, és beleszóltam: „Halló!”
Mély, nyugodt, mondhatni érces férfihang felelt:
– Üdvözlöm, Bokros Lajos vagyok!
– Valóban te vagy az, Lajos? – ujjongtam fel, letegezve őt az idősebb jogán. – Oly régóta vágyom rá, hogy egyszer beszélgethessünk. Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
– Véleményem szerint rossz irányban mennek a dolgok az országban – felelte. Az ő szájából ez a negatívum is biztatóan hangzott.
– Nekem ugyanez a véleményem – mondtam, miközben sikerült megkaparintanom a törülközőt, szárítgatni kezdvén testem intimebb tájait. – Tökéletesen egyetértek, bár közgazdasági ismereteim a tieidhez képest elenyészőek. Arról viszont fogalmam sincs, hogy lehet ebből a szörnyű helyzetből kikeveredni.
– Véget kell vetni a mellébeszélésnek – jelentette ki minden indulat nélkül. – Ki kell mondani az igazságot.
– Mennyire igazad van! – áradoztam. – A Jobbik ugyanezt mondja ugyan, de mennyire másképp hangzik a te szádból. Mit tegyünk tehát?
– Én tudom a megoldást – felelte csöppnyi kevélység nélkül, és mintha sóhajtott volna egyet.
Hogy jelezzem, bármire kész vagyok, körülnéztem, hol a nadrágszíjam. Bár meghúzni így csupaszon kissé értelmetlennek tűnt volna. Gatyára sem vetkőzhettem.
– Mire gondolsz? – kérdeztem kissé aggódva, hogy netán túlzottan bizalmaskodónak talál. – Arra, ami 1995-ben oly jól sikerült?
Sokat sejtetően és bölcsen hallgatott.
– Én már akkor szívesen megmondtam volna neked, ha felhívsz telefonon – folytattam a megtiszteltetéstől így csupaszon is izzadva –, hogy mennyire hálátlannak találtam Horn Gyulát, aki, miután megmentetted az országot, azonnal kirúgott pénzügyminiszteri hivatalodból. Nyilván fájt neked, hogy úgy jártál, mint a mór…
Nem válaszolt. De szinte éreztem, hogy okos fejével bólint, és egyetértően sodorint a bajuszán. Felbátorodva érveltem tovább.
– Nyilván ezért hagytad ott az MSZP-t, és mentél Dávid Ibolyához, aki ugyan a fideszes kormány igazságügy-minisztereként egykor nem adott amnesztiát egy sikkasztásért elítélt bankárnak. Bár tőled sem idegen a bankárszakma, gondolom, rájöttél, hogy az MDF elnök asszonya nem a bankárokra haragszik, s tán a sikkasztókra sem annyira, de annak idején rájött, hogy nagy kedveltségre, már-már rajongásra tehet szert a nép körében, ha ülni hagyja a bankárt sok-sok neves liberális értelmiségi kérése ellenére. Most meg, ugye, arra jött rá, hogy te vagy az egyetlen, aki az MDF-en segíthet. Hát nem csodálatos, mi mindenre rájön? Esetleg vele is beszélhetnék? – kérdeztem reménykedve. – Nincs ott melletted?
Hallgatott. Már azt hittem, megszakadt a vonal. De akkor egy női hang így szólt: „Amennyiben nem közömbös Magyarország sorsa iránt, nyomja meg az egyes gombot.” Hogy Dávid Ibolya szólt-e így hozzám, én nem tudom…