Köznapló

Január 29., péntek
Szépen kigondoltam, hogy Csehovról fogok írni, ha már sokunk örömére 150 éve megszületett. Örömmel teszem. Szobámban a magyar mellett az orosz irodalom polca a legnépesebb. Puskin, Gogol, Dosztojevszkij és Tolsztoj voltak a polc első lakói, könyveiket tizenévesen vásároltam. A nálam okosabbak mondták: aki ad magára, olvassa őket. Mikor több lett az eszem, s kezdtem a világot a magam szemével nézni, kiderült, Babel, Bulgakov, Platonov, Pausztovszkij, Cvetajeva és Raszputyin is megér pár forintot – az antikvár könyvek akkor még nem kerültek az eredeti ár tízszeresébe. Mostanában küzdötte föl magát a polcra Viktor Jerofejev, az önhittség világbajnoka, viszont lezuttyant Ulickaja, akin egyre többet aludtam, szóval van arrafelé mozgás. Egy maradt változatlan. A szívem mindig Csehovot szerette.
Szépen kigondoltam, hogy leírom azt is: nekem mondhatja Camus, hogy az emberi lélek legsötétebb titkairól Dosztojevszkij tudott a legtöbbet; és Bulgakovtól sem estem ájulásba, mint sok – hű, micsoda pompás fenekű – hajadon a hetvenes évek elején. Ők az íróért epekedtek, én értük, nem kerültek közös nevezőre nagyon eltérő szándékaink. Ha Csehovval próbálkozom, talán többre jutok.
Sor került volna arra is, hogy elmondjam: mostantól az ő nevét harsogják majd az évfordulók bajnokai kelettől nyugatig, a költőét, aki a finomságot, a mértéktartást, a csendet mindennél jobban kedvelte. Jó, jó, de akkor miért töltötte a legtöbb időt mégis a színházban, ahol mindenki mutogatja magát, és lehetőleg harsogva? Nincs ebben ellentmondás?
Nincs. A legtöbb Csehov-darab lassú, halk – ám az a csend és azok a szavak, amelyeket mintha magukhoz intéznének a szereplők, megrendítő sorsokat rajzolnak elénk. Ványa bácsi és Asztrov, Nyina és Trepljov, Mása és Versinyin vágyódnak valami után, ami nem létezik, majd lassan beletörődnek abba, ami nagyon is van. Kigondoltam, mindenképp szóba hozom: Csehov színpadán hol érkezik, hol útnak indul valaki, a legtöbben Moszkvából vagy Moszkvába. Nincs város, melynek nevét – bárki darabjában – hasonló áhítattal ejtenék ki, mint Moszkváét Csehov figurái.
Legfontosabbnak mégis azt tartottam, és egy cédulára fel is jegyeztem: számomra Anton Pavlovics lénye fontos. Pontosabban: lényének ereje, amellyel képes megcáfolni egy hitvány közhelyet. A széles körben ismert véleményre utalok, amelyből a XX. század elejére kultusz lett, miszerint egy művész más, mint a többi, „hétköznapi” halandó, számára megengedett, sőt kívánatos, hogy kíméletlen legyen, ha csupán így éri el magasztos célját. Példákat soroltak. Volt bőven, a biográfusok vastag köteteket írtak tele, hogy lássuk, milyen volt Picasso, milyen Hemingway vagy éppen Ady – mi derült ki? Hogy emberként elviselhetetlenek voltak.
Ellenpéldát nem kerestek az életrajzosok. Minek? Üzleti szempontból többet ígér egy vérnősző barom, mint egy tisztességes férj. Így maradt árnyékban Csehov embersége. Hányan tudják, hogy egyszerű betegeitől – orvos volt – sosem fogadott el pénzt? Hogy korszerű gazdálkodásra tanította a parasztokat? Hogy 1890-ben Szahalin szigetére indult, saját szemével látni a fegyenctelepet, melyet pokolként emlegettek. Három hónapot töltött ott. Hajnalban kelt, járta a falvakat, rabokkal beszélgetett, és éjszaka gyertyafény mellett írt. Az övé mellett Tolsztoj jósága csupán pislogó gyertya, fény csak a könyveiből árad.
Itt tartottam, mikor jött a hír, meghalt Salinger. A Zabhegyező írója 91 éves volt. Évtizedek óta visszavonultan élt New Hampshire állam kétezer lelkes falujában. 1963-ban jelentette meg utolsó könyvét. Azóta (egy esettől eltekintve) nem adott interjút, nem engedte, hogy a Zabhegyezőből film legyen, 1967-ben kinyomott könyvét bezúzatta, és hogy ne zaklassák, házát magas kerítéssel építette körbe.
A média csahosai bosszút esküdtek ellene. Mi az, hogy ez a pali nem áll a rendelkezésükre? A hiénák haragudtak Salingerre. Dühítette őket, hogy semmire nem adott igazolást. Hogy felelősséget csak az írásaiért vállalt, s a kor mocskát se megérteni, se magyarázni, se hatástalanítani nem volt hajlandó.
Ha Csehov emberségét együtt érzőnek állítom, Salingerét külön érzőnek kell tartanom. Elmondom, miért. Az írók – a művészek – egy részében él a szégyenérzet, hogy ők mások, nem „rendes” emberek, ezért próbálják lelkük furcsa állapotát különcségekkel leplezni. Csehovnak ez jobban sikerült (most felejtsük el, hogy életművük se mennyiségében, se minőségében nem egy magasságú): az orosz író különcsége a színház lett, lelkét pedig azzal hitte megmenteni, hogy életének nagy részét falun töltötte, azok között, akik egyszerűségében nagyszerűséget látott. Hogy megközelítse mindezt, Salingernek ki kell vonulnia a világból. Lelkét csak így óvhatta meg attól, amit Gertrude Stein oly találón fogalmazott meg: a legtöbb amerikai íróból az első sikerek után regényiparos lesz.
Csehov és Salinger. Ennyi talán elég lesz róluk. A legfontosabb úgyis a novelláikba és a színdarabokba van foglalva.

Január 31., vasárnap
Úristen, mekkora hó! Esik, és esik, és ki tudja, mikor hagyja abba. Egy kérdés szorongat, ahogy nézem az ablakon át a végtelen fehérséget: mi rettenetesebb? A hósivatag, mely kart karba öltve jár a faggyal, a jéggel, a lavinákkal, vagy a homoksivatag, ahol a hőség megöli azt, aki elvétette a helyes irányt.
A kérdés eszembe juttatja az alig egyflekkes Borges-novellát, amelytől első olvasás után órákig nem tudtam szabadulni. Két király és két útvesztő a címe, és mert ekkora írásnak nem tartalma van, hanem jelentése, botor, aki próbálja elmesélni.
Én is csak annyit árulok el, hogy Borges szerint a sivatag: gyilkos. És a hegyek? Miért nem olvasok valami fontosat az örök hó világáról? Olyat, amelyik Borgesé mellé állítható. Nem találtam ilyet. A próféták állnák el az útjukat? Valószínűleg.
Mózes, Zarathusztra, Jézus és Mohamed ismerte a sivatagot. Az egyik átkelt rajta, a másik ott böjtölt negyven napig, a legvérmesebb odakéreti zarándokait mindmáig – a sivatag általuk szakrális hely lett. Rendben, de a Himalája mégiscsak a világ teteje. Ott sohase jártak próféták? Ott nem tanyázik valamelyik vallás istene? Vagy ez az egész sokkal egyszerűbb, és az ujgur dal egyik sora teszi világossá, hol mit keressen az ember? Az ujgurok szerint: „Hideg hegyeknek csúcsain nincs madár.”

Február 1., hétfő
Ha néha elromlik a kedvem, és szeretném, hogy mielőbb visszatérjen, mostanában az MDF-ről olvasok. Itt van mindjárt egy káprázatos hír: a Csongrád megyei alelnök egész addig rajta volt az egyéni képviselőjelöltek listáján, míg a választmányi ülésen ki nem ment pisilni. Visszaért megkönnyebbülve, és mit lát? Közben törölték a listáról. Ekkor hangzott el az a mondat, amelyet kőbe kéne vésni: „A mostani MDF-ből Antall Józsefet is kizárták volna.”
Vagy itt van Kerék-Bárczy Szabolcs… A szőke pártanya ifjú szócsövét egyik nap a reggeli műsorban kérdezgeti Betlen csapata. Igazi kérdés nem hangzik el, a kentaurpárt steinmanja (kis s-sel) mondhat, amit akar. Így se mond semmit, vagy csak üres szólamokat. Hogy csiklandozzák egy kicsit, Bokrosról faggatják. Hogy lehet ugyanannak a pártnak a szólótáncosa, amelyet Antall József vezetett? Az ifjú reménység mosolyog, ahogy a Harvardon oktatták – ott szerzett „mesterdiplomát”, létkérdés, hogy mielőbb behozza a drága karrierturné árát –, a mosoly után pedig következik a válasz: „Antall József ugyanazt akarta, mint Bokros Lajos…”
Ollé, mondják kórusban a tribünön, ha a bikaviador muletával a kézben megcsinálja az egyik legszebb figurát: a naturalt. Kerék-Bárczy Szabolcs úgy nézett körül e válasz után, mintha neki is sikerült volna, holott égen-földön nem volt a környékén bika.
Mi lesz, ha jön, és nem onnan, ahonnan várja?

Február 3., szerda
Gyakran eszembe jut, adhat-e az ember egészségügyi tanácsot? Csak egészen egyszerű dolgokra gondolok. Sok éve olvastam arról: a legtöbb kínai hiszi, hogy minden, amit megeszik, orvosi szempontból is értékes. Ugyanez a szerző (Carl Crow) írt arról, mennyire áldásos lefekvés előtt megenni egy almát. Kipróbáltam magamon, attól fogva jobban aludtam. Ajánlgattam másoknak is, de mindenki megmosolygott. Hogyan? Alma? Ugyan… Inkább egy kis disznótoros.
Családunk egyik barátját refluxszal műtötték. A magyar névre nem találó betegség a gyomor savassága miatt kezdi ki a nyelőcsövet. Okos étkezéssel a kezdődő baj szép lassan megszűnik. Számomra már-már felfoghatatlan, mennyire nem hajlandók az emberek az okos étkezésre. Pedig oly könnyű megtalálni a módját.
Az amerikai festő, Rockwell Kent így kosztolt, mikor Alaszkába költözött: „Reggelire zabkása, nagy tételben vásárolva és olcsón. Ebédre kenyér és földimogyorókrém. Vacsorára? Sült bab (disznóhús nélkül), de nem konzervből származó sült bab, hanem olyan, amit én sütöttem. Vagy borsóleves, burgonya, fehérrépa, káposzta, sárgarépa, sárgaborsó. Zsír helyett a burgonyára és vaj helyett a kenyeremre gyapotmagolaj, amit gallonszámra vásároltam, kis tálba öntöttem, megsóztam, és kenyeret mártogattam bele, ó, milyen finom volt! Csemegeként pedig – nem mindig – aszalt szilva, alma vagy barack. Heteken és hónapokon át ezen a koszton éltem: sosem volt ennyi energiám, sohasem voltam ilyen formában.”
Vagyis a szolid étkezés szolid pénzbe kerül.
Nálunk ez nem megy. De sose adom fel. Hirdetem, hogy a gyomorban dől el minden. A forradalmak is onnan indultak el. Az indulóban mi áll? „Föl, föl, te éhes proletár!” Föl, de mértékkel.