Lepattanó

Kikapott Krakkóban, és a legjobb tizenhat között búcsúzott a nõi kosárlabda Euroligától a korábban kétszer bronzérmes Pécs, a tavaly elõdöntõs Sopron és az újonc Szeged már az alapszakaszban elvérzett. Egy góllal alulmaradt a PAOK-kal szemben Szalonikiben, s ezzel megpecsételõdött a Szeged sorsa a férfi kézilabda Bajnokok Ligájában. (A görögök az athéni olimpia elõtt legfeljebb hírbõl ismerték ezt a sportágat). Ezért aztán különösen megbecsülendõ, hogy legalább a Veszprém tartja magát, megverte a francia Chambéryt, s elsõ a csoportjában. A hölgyeknél a Gyõr a Larvik otthonában maradt alul, ami azt veti elõre, hogy a csoportkör után a középdöntõbõl is meg kell szenvednie a továbbjutásért. A Debrecen menetelése viszont már a tizenhat között véget ért a KEK-ben; és akkor arról még nem is szóltunk: hol van a többi magyar csapat, hiszen néhány éve BL, EHF, KEK – szinte minden fronton többnyire legalább a legjobb nyolcig eljutottak. S a végére talán a legfájóbb színtér: férfi vízilabdában a Vasas csak dubrovniki gyõzelemmel juthatna tovább az Euroligában, az Eger még reménykedhet, a Honvéd viszont már nem. Ezek csupán a mögöttünk hagyott hét eredményei, de ha kiszélesítjük a horizontot válogatottjaink szereplésével a közelmúlt világeseményein, akkor kiált a felismerés: csapatsportokban folyamatos és megállíthatatlannak látszik a visszaesés. Kosárlabdában a hölgyeknél két Eb-t nélkülünk rendeztek meg, tavaly végre kijutottunk a tornára, de nem volt benne köszönet, három súlyos vereséggel és a fájó felismeréssel távoztunk: földrészünk elsõ tíz együttesétõl is messze kerültünk, hát még az olimpiai részvételtõl. A férfi szakág gyakorlatilag nem tud és nem is igazán akar kitörni a határon túlra, a klubcsapatok – tisztelet a ritka kivételnek – nem vállalják a nemzetközi szereplést, a sikerélményt elvétve hozó válogatottság pedig kezd nyûggé válni a legjobbaknak. A röplabda a népszerûséget tekintve világszerte a labdarúgás mögött a kosárlabdával küzd a második helyért, nálunk a kaposvári férfiakat leszámítva bázisát vesztve amatõr sporttá silányult. Kézilabdában a nõk 2000-ben még olimpiai, 2003-ban pedig világbajnoki döntõt vesztettek el eltékozolhatatlannak tûnõ elõnyrõl, tavaly viszont a vb-kilencedik helyet szinte sikerként értékeltük. A férfiak Athénban olimpiai negyedik, 2009-ben pedig világbajnoki hatodik hellyel tértek vissza a világ elitjébe, ahonnan szédítõ gyorsasággal hullottak ki az év eleji Európa-bajnokságon. Vízilabdában ugyan megvédtük olimpiai bajnoki címünket, de Londonra tekintve továbbra is csak az aranygeneráció legkiválóbb játékosaiban, Kásásban, Birosban, Kiss Gergelyben, Szécsiben bízhatunk, a fiatalok sehogy sem tudják átvenni a stafétabotot. A jégkorongot üdítõ kivételként jelölhetnénk meg, de ne feledjük, a közvetlen élmezõny és üldözõi között – ahová mi még csak szeretnénk tartozni – hokiban tátong a legszélesebb szakadék. Valamennyi sportágban érvényes látlelet, hogy a világklasszist sejtetõ tehetségek elmaradoznak, miközben a nemzetközi mezõny egyre sûrûbb. A csalódást okozott pekingi szerepléssel együtt pedig azt is kijelenthetjük, a válság elérte a magyar rendszerváltás sikerágazatát, a sportot. Persze már ez a sikeresség is viszonylagos, hiszen a hagyományok és a nemzetközi sportéletben betöltött szerepe alapján a labdarúgás önmagában a teljes sport fele, s futballban az elmúlt húsz évben volt igazán látványos a visszaesés. Az 1988-as Európa-bajnokságra valószínûleg csak a példastatuálás szándékával kirobbantott, önmagában semmit meg nem oldott, ám a válogatott szétverését felgyorsított bundabotrány miatt nem jutottunk ki, a rendszerváltozás két évtizede viszont egyenlõ a kudarcok sorozatával. De hagyjuk most a labdarúgást, anélkül is egyre sivárabb a kép. Azzal sincs értelme áltatni magunkat, hogy az elmúlt esztendõben az olimpiai sportágak világbajnokságain nyolc aranyérmet szereztünk. Ebbõl négy egyetlen sportágra, a kajak-kenura, s azon belül is a nõi szakágra esett. Miért következett be a visszaesés, és merre keresendõ a kiút? Ha az elmúlt hetek, hónapok hírfolyamából akarjuk kihámozni a magyarázatot, a pénzhiányt jelölhetjük meg a gondok forrásaként. Kétségtelen, a továbbapasztott sportköltségvetés miatt kiszakadt segélykiáltás nem a kampány része, hanem a bekerített erõdbõl felmentõ seregért áhítozó várvédõk jajszava. Ám igazán az szomorú, hogy odáig jutott a magyar sport, hogy önmagában a pénzcsapok megnyitásával – amit mindenki oly nagyon vár – tényleg csak kampányszerû eredményeket lehet elérni, a baj orvoslásához szívós építõmunkára lenne szükség. Hiszen kiemelt támogatással néhány egyéni sportolót, sõt sportágat is lehet menedzselni, aminek köszönhetõen már Londonban visszakerülhetünk az éremtáblázat élmezõnyébe, de valóban ez a cél? Ahhoz, hogy sikeres magyar sportról beszélhessünk, elsõsorban a széles tömegek érdeklõdését folyamatosan fenntartó, a lelki azonosulást ösztönszerûen kiváltó csapatsportágakban kellene eredményt elérni. Tömegesítés és képzés a két kulcsszó. Természetesen még utánpótláskorban. Különösen az elõbbi terén állunk rosszul. Közismert társadalmi jelenség, hogy az elmúlt húsz évben csökkent a sport vonzereje a fiatalok körében. Legyünk derûlátók, okos hírveréssel ez a tendencia megfordítható. Ám van egy másik, ritkábban hangoztatott gond. Azon korosztály, amely az ezredforduló környékén ért el sikereket, durván 1975 körül született. Abban az esztendõben 194 ezer világra jött gyermekbõl kellett kiválasztani azt a mintegy százat, akik – valamennyi sportágat ideértve – eljutottak a válogatottságig; s a hetvenes évek második felében átlagosan végig meghaladta a születések száma a 170 ezret. Azok, akiktõl Londonra tekintve várnánk az eredményeket, a nyolcvanas évek közepén, második felében jöttek világra, évente átlagosan már csupán 125 ezres létszámmal. Csak a népesedési válság miatt körülbelül negyedével csökkent a magyar sport – s bár szorosan nem ide tartozik, mégse féljünk kimondani: Magyarország – versenyképessége. Újabb évtized múltán évente már kevesebb mint százezer gyerekbõl kellene kihozni ugyanazt a minõséget. A képzés hatékonyságával és az infrastruktúra fejlesztésével ez ellensúlyozható lenne, de az utánpótlásedzõket, ahelyett, hogy megbecsülnék, inkább lenézik, a megszállott testnevelõ tanárok lassan kivesznek, sportlétesítményeket pedig legalább olyan számban számolnak fel, mint építenek. El kell fogadnunk, hogy a magyar sport ez ideig utolsó aranykora leáldozóban van. El kell fogadnunk, az elvárásokat ehhez kell igazítanunk, de beletörõdnünk nem szabad. Vízilabdában és nõi kézilabdában továbbra is a legszûkebb nemzetközi élmezõnyt kell megcélozni, nõi kosárlabdában, férfi kézilabdában és esetleg jégkorongban meg kell kapaszkodni mögötte, férfi kosárlabdában és röplabdában az életben maradás a reális célkitûzés. Elrettentõ példaként a labdarúgás lebeghet a szemünk elõtt. A világszínvonal magaslatáról a futottak még szintjére rombolták le a sportágat, ahonnan szinte mindent elölrõl kell kezdeni. A legtöbb sportágban még nem tartunk itt. De az érintettek jó, ha tudják, Magyarországon csak a futballnak muszáj léteznie. A társak hiányát – lásd röplabda – szép lassan megszokjuk. Addig irányítható, amíg magasan, avagy szem elõtt van a labda, amíg le lehet csapni. A lepattanó sorsa már bizonytalan.