Megjegyzések a népi-urbánus ellentétről

Fricz Tamás gondolatgazdag írásával kapcsolatban (Népi-urbánus ellentét – még mindig?, Magyar Nemzet, február 8.) a következőkre szeretném felhívni a figyelmet. A népi falukutató mozgalmat úgy érthetjük meg igazán, ha egy, az 1930-as években megjelenő új, modernizációs irányzatnak tekintjük. Magyarország ugyanis az 1919-es vörös- és fehérterror küzdelme után hatalomra jutott ellenforradalmi konzervativizmus időszakában továbbra is modernizációs kényszerhelyzetben maradt. Erre azonban nem tudott érdemi reformokkal válaszolni a kormányzati politika, mert minden jelentősebb társadalmi változtatás esetén 1918–19 megismétlődésétől tartott. Az 1918 örökségét folytató polgári radikálisok és szociáldemokraták pedig továbbra sem tudtak a nemzeti kérdésre elfogadható válaszokat adni, mert a nemzeti jelszavakban az 1919-es fehérterror diktatórikus és antiszemita kilengéseit rettegték.
Az 1920-as és 1930-as évek fordulójának fiatal nemzedéke tehát – nem tekintve most a szélsőséges jobb- és baloldali irányzatokra – lényegében két féloldalas lehetőség között választhatott. A jobboldal, az ellenforradalmi konzervativizmus igyekezett válaszokat adni a magyarság újonnan elszenvedett nemzeti sérelmeire, határozott politikával talpra állította a kivérzett, maradék Magyarországot, ugyanakkor a demokrácia és a szociális igazságosság ügyét nem tudta a kor kívánalmainak megfelelően kezelni, nem tudott egy érdemi reformkonzervatív politikát kidolgozni. A baloldal, a radikális polgári és szociáldemokrata ellenzék ugyan továbbra is következetesen küzdött a demokráciáért és a szociális igazságosságért, de a nemzeti kérdés mellett a mezőgazdasági népesség súlyos gondjaira sem voltak hiteles válaszai, miután nem ismerte annak valódi helyzetét. Az 1930-as évek elején megjelenő népi-falukutató mozgalom révén az 1918–19-ben csődöt mondott baloldali radikális modernizációs kísérlettel szemben egy új, konzervatív modernizációs irányzat fogalmazódott meg, amely módszereibe radikális elemeket is vegyített. Ennek lényege, hogy ötvözni tudták mind a bal-, mind a jobboldal időtálló értékeit. Így a baloldalról az emberi és polgári szabadságjogok érvényesülésének és a társadalmi (szociális) igazságosságnak a követelményét, a jobboldalról pedig a nemzeti eszmények és a történelmi hagyományok tiszteletének, valamint a szerves fejlődésnek a gondolatát. (Más kérdés, hogy a két világháború közti Magyarországon a népi mozgalom is baloldalinak számított.)
A baloldaliak és a népiek modernizációs elképzelései közti különbség a népinek és urbánusnak nevezett ellentét kapcsán vált ismertté a magyar társadalomban. A népi-urbánus ellentét tehát nem szerencsétlen félreértés, hanem két modernizációs irányzat vitája. Ha félreértés lenne csupán, akkor a társadalom már rég elfeledte volna. Fél évszázad utáni megújulása is ezt bizonyítja. Mert nem véletlen, hogy amikor a szovjet hódoltság megszűntével – 1989–90-ben – Magyarország ismét a modernizáció kényszere és lehetősége elé került, e két modernizációs irányzat megtestesítői váltak a magyar politikai élet meghatározóivá.
Kezdettől szerencsétlen viszont a két irányzat elnevezése és az ezekből kiinduló tartalommagyarázatok. Ha ugyanis – lényegüknek megfelelően – az urbánusokat radikális demokratáknak, a népieket pedig nemzeti demokratáknak nevezték volna, akkor már a kezdet kezdetén érthetővé válik a két irányzat közti különbség lényege.

A szerző író, történész, az MTA doktora