Szokatlan módon alakítja karrierjét, amely rég túllépett a könnyűzenén. Újra és újra olyan döntést hoz, amely a kívülállók számára nem tűnik kézenfekvőnek.
– Tizenhét évesen tudtam, hogy vannak sorok, amelyeket nem szeretnék elénekelni. Így történtek meg az első visszautasítások, és ez kijelölte az utamat. Gyermekkorom óta úgy gondolom, hogy akkor vannak rendben a dolgaim, ha nem sodródom az árral. Sohasem. Olyan egyszerű kérdésektől kezdve, hogy el kell-e vállalnom kezdőként azokat a rádiófelvételeket, amelyeket rám osztottak, csak azért, mert mindenki így csinálja. Egészen addig a döntésig, hogy a másfél éve vezetett reggeli tévéműsort – akkoriban a Napraforgó még igazi újdonság volt – otthagyom.
– Elege lett valamiből?
– Nem. Imádtam. Olyan embereket lehetett megmutatni, akiket ismerni, látni kellett.
– Gondolkodó emberek egy reggeli szórakoztató műsorban?
– Az volt a szempont, hogy minél több olyan embert találjunk, akit „tenyéren lehet tartani”… Aztán amikor elkezdtem írni az első saját lemezemet, búcsút mondtam. Rajtam kívül senki nem gondolta, hogy emiatt abba kellene hagyni a televíziózást. Sok éve nem fogok bele olyasmibe, amiben nem hiszek egészen. Az emberek mégis megkérdezik: „Miért nem csinálod úgy, mint…?” Miközben másokon meg pont az ellenkezőjét kérik számon: miért vannak benne mindenben, miért adják a nevüket akár elvtelenül, miért élnek a múltjukból? Miért szolgálnak ki olyan trendeket, amelyekhez közük nincs?
– És az énekesi karrier?
– Nekem nyugalmat ad, hogy egyfajta áldott tevékenységből, amilyen az éneklés és a zenélés, ki tudtam lépni. Kiléptem az esetlegességéből és a kiszolgáltatottságából, amelyet az áldottsága mellett hozni tud. Ki tudtam lépni, nem magam mögött hagyva, hanem a kifejezési formáim gazdagításával. Az írással, dalszerzéssel, egy zenei oktatóanyag létrehozásával, napi ügyekben való részvétellel meg tudtam teremteni egy olyan életet, amelyben minden megvan, ami az élet megéléséhez kell. Nem csak az a szelet, amelyet eddig láthattak belőlem az emberek.
– Pedig a szakma és a rajongók is jól fogadták a munkáit.
– Hobo meghallotta, hogy saját anyagon dolgozom, s azt üzente, hogy ez a legnagyobb lépés, amelyet előadó megtehet. Az első magamnak írt lemez után – amelyen két Szakcsi-szerzemény volt – az egyik kritikában az jelent meg, hogy „új zenés költő született”… Örültem. Olyan utat nyitottam magamnak, amelyen jó járni akkor is, ha elfogadtatása még nem teljes.
– A Kész szavak című hangoskönyv is egy az új utak közül?
– Nagyon izgatott a zene és a szöveg másfajta találkozása. A magyar popzenének sajátossága lett, hogy azok a dalok számítottak értékeseknek, amelyeknek a szövege sokatmondó volt. Nekem a szerzők miatt olyan dalokat sikerült énekelnem, ahol megtapasztalhattam, milyen óriási, ha mindkettő kivételesen erős. Mióta én is szerző lettem, szembesülnöm kellett azzal, hogy olykor a dalforma miatt a teljes gondolat nem kibontható, így maradtak bennem olyan mondatok, amelyeket szívesen kimondtam volna. Ez az első írások megszületésének története. Írás közben hallom, hogyan szól a szöveg, ezért akartam én elmondani, mert a szavak zenéje, ahogy bennem szól, hozzátesz valamit a mondanivalóhoz.
– Ám valószínűleg kevesebben ismerik az új Katona Klárit, mint a régit…
– Amikor valaki megkérdezi, hová lettek a gyöngyök a hajamból, arra gondolok, nyilván az elsők között lenne, aki nevetségesnek tartana, ha ma gyöngyökkel a hajamban látna.
– Elnézve a hamvaikból feltámadó régi előadókat, nem mindenki gondolja így. A régiek valóban nem tudnak újat mondani?
– Azok többsége, akik kitartanak az elképzeléseik mellett, ma nem hallhatók és láthatatlanok. Tudok legalább egy tucat olyan zenészt és előadót, akiknek agyonhallgatottsága a műfaj igazi vesztesége lett.
– Vajon csak mifelénk zajlik ez így?
– Az biztos, nem törvényszerű, hogy így legyen. Fantasztikus volt látni Tom Jonest úgy, hogy mostani, Bonótól kapott dalával kezdi a koncertet, és énekeli az új dalokat. Ugyanígy volt ezzel Tina Turner, Eric Clapton, George Michael. Akik egyszer elérték, hogy az előrevivő emberek közé tartozzanak, ma is megmutatják, hogy tovább tudnak lépni. Persze megvillantják a múlt nagy dalait, de ezt kapocsként, közös pontként használják, ami jelzi, hogy egyetértés van arról, mi a jó, a maradandó. Ez alkalmat ad arra, hogy újat adjanak. Mi pedig folyamatos nosztalgiázásban tartjuk a zeneipart…
– Sokak szerint azért, mert értékválság van.
– Nincs értékválság. Döntések vannak, amelyek miatt bizonyos értékeket háttérbe szorítunk, mert vannak más, könnyebben el- és átadható dolgok, üzenetek, álmok, kreálmányok. De ez az ember válsága és nem az értékeké.
– Minek van értéke igazából?
– Mindenki számára másnak, miközben vannak valamennyiünk által vágyott, kapaszkodót adó értékek. Ezek térnyerését valamennyiünknek tevőlegesen is segítenünk kellene ahelyett, hogy hiányukat máson kérjük számon.
– És az ön számára?
– A nem ártást az elsők között mondanám. Egymásnak, egy területnek, a tehetségeseknek a szabadság, a szeretet nevében nem ártani: igazi érték. Emellett nekem az is az, ha rajtam keresztül olyan információhoz, élményhez, gondolathoz, zenei hangokhoz, kimondott mondatokhoz juthatnak az emberek, amilyenekhez mások által nem.
– Ennyi?
– Miért, talán az volna a fontos, hogy legyen egy mások által érdekesnek tartott karrier, amely tele van vállalhatatlansággal? Az is beleférhetne, de azzal a megjegyzéssel: bolond művész… A popzene legcsodálatosabb énekesnői közül nem egyet bele tudtak vinni abba – akár anyaként is! –, hogy szexszimbólumként legyenek érdekesek, meghökkentőek. Mintha a zene csodájával hatni kevés lenne.
– Hosszú idő óta másképp is igyekszik „hatni”: karitatív munkát végez, adományt gyűjt segítő szándékú civil szervezeteknek. Némelyik ilyen felkarolt kezdeményezés korábban tabunak számító problémákkal kezdett el foglalkozni.
– Ilyen például a titkolt terhesség. Először erős ellenállással kellett megbirkóznunk. Aztán két évvel később az emberek egészen másfajta megértéssel fordultak a téma felé. Megkönnyebbülést hozott a probléma nyílt, pontos bemutatása. Emellett ez a munka huszonnégy baba életében hozott konkrét változást. Ők a tájékoztatás miatt kerülhettek biztonságba, majd családba. Ezt én igazi társadalmi szerepvállalásnak tartom, mert túlmutat a gyűjtésre való figyelemfelhíváson: elgondolkoztat, és szemléletváltozást hoz. A hajléktalanok kapcsán is sokan megértették, hogy azokat kell segítenünk, akik ennek a problémának a megoldására áldozzák életüket. Az ő munkájuk támogatásával azt segítjük, hogy megoldják a nekünk megoldhatatlannak látszó gondot.
– Ezek nem olyan állami feladatok, amelyeket néhány lelkes vagy kétségbeesett civil magára ránt?
– Tisztázni kellett, hogy bár ebben a témában sok minden állami feladatnak látszik, mégis sokkal inkább emberi probléma, mint „végre nem hajtott feladat”. Nem külső szemlélőkre, kritizálókra van szüksége a társadalomnak, hanem olyan emberekre, akik a saját helyükön hozzá tudják és akarják tenni a magukét. A fintorgás gátolja az értelmes, előrevivő cselekvést.
– Az alapítványok zömét pont ez a személyes indíttatás teremtette meg. A Down Egyesületet az ezzel a kórral született babák szülei hozták létre, az autisták gondjaival olyan szülők foglalkoznak, akik érintettek.
– …sokak problémájára megoldást adva.
– Közben óvodások számára készített zenei anyagot, ami sok helyen már az óvodai nevelés része.
– Szabadon választott része persze. Izgatott, vajon mi a válasz arra, hogy a gyerekek egy része úgy kerül ki az óvodából, hogy nem szereti és nem akarja a zenét. Nem véletlenül merült fel, hogy az ének a továbbiakban ne legyen része az általános iskolai kötelező tananyagnak. Az éneklés elmarad az emberek életéből.
– Ez olyasmi, amit az ember szomorúan, vállrándítva tudomásul vesz, mondván, ez van.
– Többnyire, én azonban válaszokat kerestem. Furcsa tényekkel szembesültem: az óvodáskor végéig „fel kell húzni” a gyerekeket egy bizonyos hangmagasságig, ez követelmény. Nyilván ez sokakat elborzaszt, de ennél sokkal rosszabb, hogy a tehetségesség kérdése ebben a korban az énekkel és a rajzzal van összekötve, így aki nem tud énekelni, az tehetségtelennek érezheti magát. A felismerések után már csak az volt a kérdés, miként lehet „megkínálni” a kicsiket olyan zenei anyaggal, amelyben örömüket lelik, és ráérezhetnek adottságaikra. A dalokat magasabb és mélyebb zenei kísérettel is énekelhetik, ez is segít a hangjuk megtalálásában. Sorra jönnek a visszajelzések. Fodor Katalin zenepedagógus egy több száz fős óvodapedagógiai továbbképzésen ezt az anyagot állította középpontba a zenei fejlesztés eszközeként.
– Nem elég elkészíteni az anyagot, el is kell juttatni a gyerekekhez.
– A Nemzeti Kulturális Alap egyik pályázatának a segítségével sikerült eljuttatni a hangzó anyagot 1300 óvodának. Az utóbbi időben sokat dolgoztam azon, hogy a segítségükkel most filmre, televízióba kerüljön az anyag. A zenefelvételek alatt láttam, mennyit jelent, ha a gyerekek megértik az énekelt szöveget. Megszületik az előadás a legkisebbeknél is. Jó megmutatni, milyen könnyű rátalálni a zenélés örömére.
origo.hu
Kiderült, hogy ki a rejtélyes lottónyertes, aki óriásplakátot vett az Oktogonon
