Mókuskerék

Csak formális, hogy az állami végrehajtó vagy a Sigray-örökösök lépnek majd ki tizennégy festménnyel a Nemzeti Múzeum kapuján? Persze mégsem mindegy, mi lesz a történet üzenete. A tét ugyanis: elég erős-e már a húszéves jogállam, hogy igazságot tegyen a történelmi igazságtalanságok dolgában? A Sigray család harca nem ezt bizonyítja.

Elkóborolt Károlyi-tányérok
„Gróf Károlyi István hagyatéka a fóti kastélyból” eredetmegjelöléssel került árverési katalógusba az a harmincnyolc darabos porcelán étkészlet, amelynek eladását végül Károlyi László megakadályozta az aukciósháznál. Nagyházi Csaba galériatulajdonos az első jelzésre visszavonta a készletet, így megkezdődhet annak a vizsgálata, hogy kit is illetnek törvényesen a családi címeres tányérok. A huszonnégy személyes szervizt a XVIII. század végén készíttette Károlyi István Párizsban, és nincs semmiféle hivatalos irat arról, hogy kikerült volna a család tulajdonából.
Árverésre bocsátó jelenlegi tulajdonosának tehát a következőkben bizonyítania kell, hogy törvényesen jutott a porcelánkészlethez, ami nem lesz könnyű. Károlyi László közlése szerint ugyanis azt valóban a fóti kastélyból vitték el, csak épp nem legálisan. „Talicskán tolták ki a tárgyakat az államosítás után” – mondja a gróf, aki szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy a rablás a mai napig nem fejeződött be. Mindent meg is tesz, hogy visszaszerezze jogos örökségét, ami aligha lesz nehéz. Az európai normák szerint ugyanis egyetlen galéria sem vállalhatja, hogy tisztázatlan eredetű tárgyat ad el. Azzal a jó hírét teszi kockára.

Kétezer-négy március 11-én a Pénzügyminisztériumban tartott megbeszélés témája eredetileg a Sigray-kérdés tisztázása volt, ám Hiller István kulturális és Draskovics Tibor akkori pénzügyminiszter között végül általános érvényű megállapodás született. Lényege: 1. Az államnak az az érdeke, hogy a műtárgyak minél tovább a közgyűjteményekben maradjanak. Ennek érdekében az állami szerveknek minden eszközt, ha szükséges, a peres eljárást is igénybe kell venniük, ha esély van az állami tulajdon fenntartására. 2. Azokban az esetekben azonban, amelyekben a tulajdonjog nem kétséges, a műtárgyakat minden külön eljárás nélkül ki kell adni. Azóta az állam minden szerve szigorúan a Draskovics–Hiller paktum első passzusához tartja magát, mindenki erre is hivatkozik. Gróf Sigray Antal hat örökösének emiatt kell perre költenie, ügyvédet fizetnie, majd pernyertesként éveket várnia jogos jussára. Nincsenek egyedül. Jelenleg több mint tíz hasonló ügy van.
A sajtó nyilvánossága előtt hozták ki a Sigray-örökösök tavaly tavasszal az Iparművészeti Múzeumból a XIX. századi angol karosszéket, így sikerült elérniük, hogy tizenöt éve húzódó, máig elintézetlen ügyük végre a figyelem középpontjába kerüljön. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben. A jogerős bírósági ítélet szerint is a tulajdonukat képező Ocskay Johanna képmása című festményt végrehajtóval kellett kihozatniuk 2007-ben a Nemzeti Múzeumból, a keszthelyi Helikon Kastélymúzeumban pedig csak azért nem a hatósági ember ment a visszaperelt Párisz ítélete című szoborért, mert azt Czoma László igazgató a végrehajtást megelőző nap gyorsan átadta a családnak. Most ismét tizennégy, jogerősen megítélt festmény várakozik becsomagolva a Nemzeti Múzeumban, hogy érte menjenek a Sigray-örökösök. Lehet, hogy ezekért is a végrehajtó kopog majd.
A Nemzeti Múzeum főigazgatója, Kovács Tibor és a közgyűjtemény jogásza, Illényi Péter Tamás nem érti, miért ragaszkodik a család ahhoz, hogy a múzeum rossz hírét keltse, miközben ők készek bármikor átadni a festményeket. Csak az időpontot kell egyeztetniük. Illényi szerint ha a Sigray-örökösök ragaszkodnak a végrehajtóhoz, akkor nyilván más céljuk is van, mint a festmények visszaszerzése. Patay Géza, a család jogásza azonban természetesnek tekinti, hogy az előzmények után nincs bizalom a két fél között. Az első rossz tapasztalatot az örökösök a Nemzeti Múzeumban még 2002-ben szerezték.
A rendszerváltozás után gróf Sigray Antal hat örököse jelentette be az igényét azokra a műkincsekre és használati tárgyakra, amelyek a negyvenes-ötvenes években kerültek letétbe magyarországi múzeumokban. A németellenes nézeteiről ismert Sigray már 1943-ban a Nemzeti Múzeumba menekítette néhány műtárgyát. A politikust nem csalta meg az előérzete: 1944 márciusában a németek Mauthausenbe deportálták. A lágerből súlyos betegen került ki, 1947-ben New Yorkban halt meg. 1952-ben leánya, Margit immár az államosítás elől menekítette múzeumba és helyezte nemzeti érdekű magánygyűjteményként letétbe a háborús cselekmények során a csoda folytán épségben maradt ivánci családi kastély berendezését. Dokumentummal bizonyítható, hogy az akkori kultuszminisztérium utasította az átvevőket: csak letétként vehetik át a részletesen lajstromba írt műtárgyakat. 1952-ben a több ezer darabból álló kollekciót a keszthelyi Balatoni Múzeumba vitték, majd később kapott belőle az Iparművészeti, a Természettudományi, a Nemzeti, a Szépművészeti és a Helikon Kastélymúzeum is: itt azonban a tárgyakat már a törzsgyűjteménybe leltározták be. Vagyis jogellenesen államosították.
Az örökösök az ötvenes években, majd a kilencvenes évek elején kérték vissza a műkincseket az államtól. Három múzeum, a Balatoni, a Szépművészeti és a Természettudományi a kilencvenes években a tárgyak nagy részét vissza is adta, azonban hárommal – a Nemzeti, az Iparművészeti Múzeummal és a keszthelyi Helikon Kastélymúzeummal – az örökösök nem tudtak zöld ágra vergődni. Pedig 2002-ig jól haladtak. A Kincstári Vagyoni Igazgatóság (a KVI a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő, az MNV Zrt. elődje) igazoltnak látta a család tulajdonjogát, sőt a Helikon Kastélymúzeum még 3,5 millió forintot is kapott a kulturális tárcától, hogy a visszaszolgáltatás után pótolni tudja a berendezési tárgyait, mivel kiállítóterének szinte teljes bútorzata a Sigray-hagyatékból származik. (A pénz időközben másra költődött, a családi tárgyak pedig máig a Festetics-kastélyt ékesítik. Patay Géza nem tartja kizártnak, hogy jogalap nélküli gazdagodás miatt pert indítanak a múzeum bevételéből való részesedésért.)
A 2002-es kormányváltást követően megváltozott a hangulat, az örökösökre hirtelen más szemmel kezdtek nézni. Mindez akkor derült ki, amikor 2002 őszén a KVI igazolásával a zsebükben a megbeszélt időpontban megpróbálták elhozni a Nemzeti Múzeumból az őket illető tárgyakat. Kész volt már az ajándékozási okirat is, mely szerint több darabot a magyar államnak adtak volna. Az átadandó tárgyak listáját előtte hosszan egyeztették. Egy nappal az ünnepi aktus előtt azonban fax érkezett a múzeumból: a ceremónia elmarad, a letétben lévő múzeumi tárgyakat nem adják vissza, mert előbb le kell folytatni a védetté nyilvánítási eljárásukat. Nyilvánvaló, hogy ürügy volt, mondja Patay ügyvéd, hiszen magántulajdonban lévő tárgyat is le lehet védeni.
Ebbe a kormányváltás utáni, kialakulatlan helyzetbe ütött be a Vida-ügy: Görgey Gábor, a Medgyessy-kormány frissen kinevezett kulturális minisztere 2002 novemberében per nélkül visszaadott a Magyar Nemzeti Galériából négy festményt Vida Jenő egykori kultuszminiszter örököseinek. (Munkácsy A baba látogatása című képe a következő évben 160 millió forintért kelt el árverésen.) Az eset nagy visszhangot váltott ki, vizsgálta az Állami Számvevőszék is, mely megállapította, hogy ezekre az esetekre nincs szabályozva az államigazgatási eljárási rend. Végül is következmény nélkül maradt Görgey akciója, pedig felelősségre vonással is végződhetett volna. A Vida-örökösök által indított bírósági eljárásban ugyanis mind a másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla, mind a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a műtárgyak tulajdonjogát a magyar állam elbirtoklás útján megszerezte, ezért az örökösök kiadás iránti keresetét elutasította. A festmények tehát nem jártak volna viszsza. (Nem ez volt Görgey író-miniszter egyetlen nagy melléfogása!)
A Vida-ügy után időhúzás helyett végre dönteni kellett tehát, hogyan viszonyuljon a szocialista kormány a restitúciós igényekhez. Ennek megoldásaként született meg 2004 tavaszán a fent idézett Draskovics–Hiller paktum, mely nem rendelet, ám máig ez az irányadó hozzáállás. Egységes hivatalos rendelkezés máig nem született, ami nem lehet véletlen, ugyanis ezzel az ügyeket gyakorlatilag sikerült is befagyasztani. Minden intézmény, hatóság a másikra mutogat. Az időhúzásnak ugyan látszólag nincs értelme, mert jogállamban előbb-utóbb úgyis vissza kell majd adnia az államnak, ami nem az övé. Ám arra jó, hogy fárassza az igénylőket.
– A hat Sigray-örökös nem vagyonos és nem is fiatal ember – mondja Patay Géza. – Mintha az állam arra játszana, hogy valamelyikük meghal, és akkor elhúzódik az eljárás. Műtárgyakért pereskedni nem olcsó mulatság, az eljárási illetéket a per tárgyának értéke alapján kell megfizetni. Azt akarják elérni, hogy a tárgyakat egyenként, külön eljárásban pereljék viszsza. Ehelyett mi próbapereket indítottunk, melyeket meg is nyertünk.
A próbaper rendeltetése a precedensteremtés, de erről az Oktatási és Kulturális Minisztérium hallani sem akar. „Kiemeljük, hogy e perekben hozott ítéletek anyagi jogi jogereje kizárólag az adott perek tárgyát képező tárgyak kiadására terjed csak ki” – olvasható lapunkhoz eljuttatott nyilatkozatukban. A Sigray-örökösök azonban ebbe nem kívánnak belenyugodni.
– Abban a letéti okiratban, amelybe az Ocskay Johanna-portré tartozott, tizennégy másik kép is volt. A próbapert egyetlen festményre nyertük meg, de mert végül a csomag többi darabját nem kaptuk meg, pert indítottunk azokért is – magyarázza Patay Géza. – Ezt is megnyertük. Most ehhez, valamint ahhoz a további tizenegy festményhez szeretnénk hozzájutni, amelyek ugyancsak a múzeumban letétként lettek elhelyezve. Ezt nemcsak mi, hanem a múzeum korábbi főigazgatója, Gedai István 1999-es listája is bizonyítja. Végleges választ még mindig nem kaptunk, a végrehajtási folyamat beindult a perrel megnyert másik tizennégy festményre.
– Hetven év törvénykezési hibáit a mai generáción verik el – vélekedik Kovács Tibor, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, aki szerint nem veszik figyelembe, hogy a közgyűjtemények a nehéz években is megóvták és közkinccsé tették ezeket a tárgyakat, és ezért elismerés, sőt védelem illeti őket. Mint mondja, részükről mindig maximális volt a konszenzuskészség, ám az öröklési jog bizonyításától nem lehet eltekinteni, emellett ellenséges lépésnek tekintik az örökösök részéről az esetleges végrehajtási eljárás elindítását. Szó sincs arról, hogy obstruálnák az eljárást, de a szeptember 22-én hozott jogerős ítélet jogerőre emelkedését, illetve az erről szóló bírósági végzést meg akarták várni, ezért csak októberben küldték meg a kulturális minisztériumnak a leltári törlés iránti kérelmet. Ezt a jogi eseménysort már Illényi Péter Tamás, a nemzeti közgyűjtemény jogásza magyarázza. Azt mondja, csupán ezért nem reagáltak, csak november elején a család konkrét időpont-egyeztetési kérelmére, ugyanakkor ezt megelőzően folyamatos kapcsolatot tartottak az örökösökkel. A jogász szerint vétlenek abban is, hogy annak idején Ocskay Johanna képmását a jogerős ítélet után csak két évvel tudták kiadni, mivel addig nem kapták meg a kulturális minisztériumtól a leltári törlésből való engedélyt. Illényi beszámolt arról is, kezdeményezik, hogy a jogerősen a családnak ítélt tárgyakhoz hasonló jogi státusban lévő, a múzeumban őrzött tárgyakat bírósági út nélkül is kaphassa vissza a család. Egyébként is minden segítséget felajánlanak, hogy a még tisztázatlan kérdéseket tisztázhassák.
Nem csak a Nemzeti Múzeum nem érzi magát hibásnak az elmúlt évek nehézkes ügyintézése miatt. Minden beszélgetőtársam az eljárási folyamat rendezetlenségére hívja fel a figyelmet. A Sigray-örökösök által szintén perbe fogott Iparművészeti Múzeum főigazgatója, Renner Zsuzsanna fontosnak tartja elmondani, hogy ők a jogerős bírósági ítélet után semmiféle akadályt nem gördítettek a visszaszolgáltatás elé, sőt már az ítélet kézhezvétele előtt elküldték a leltári törlésből való kérelmet a minisztériumhoz. Kérték továbbá, hogy a hasonló jogállású másik száz Sigray-tulajdonú tárgyat is törölhessék a törzsleltárból. A kérelmüket azonban a tárca elutasította. Ezt a kulturális minisztérium sajtóosztálya is megerősítette. Renner Zsuzsanna is úgy véli, hogy a jogvitában az utolsó szót az MNV Zrt.-nek kell kimondania. Ha kiengedi a tárgyat a nemzeti vagyon köréből, akkor vihetik. A főigazgató megerősítette, 1953-ban a Sigray-hagyaték darabjai nem letéti, hanem törzsleltárba kerültek a múzeumban, ezek tulajdonosa pedig jelen törvények szerint a magyar állam. A múzeumok csak kezelői, őrzői ennek a vagyonnak. Úgy tudja, az Oktatási és Kulturális Minisztérium jelenleg egyeztet ezekről a kérdésekről az MNV Zrt.-vel.
– Nem azért nem adjuk vissza a tárgyakat, mert nem akarjuk – állítja Renner Zsuzsanna. – Mi szeretnénk a legjobban, ha ez az ügy lezárulna, ha a műtárgyak jogos tulajdonosukhoz kerülnének.
Amikor felvetjük, hogy többségükben olyan tárgyakról van szó, amelyek nem kiállítási, hanem raktári darabok, és nem pótolhatatlan értékek, a főigazgató elmondja: semmi szerepet nem játszik a döntésben, hogy a tárgyak mekkora értéket képviselnek. Ugyanakkor érthető, hogy nehezen mennek a dolgok, hiszen felelős döntést kell hozniuk az illetékeseknek. Renner Zsuzsanna nem győzi hangsúlyozni azt sem, hogy az egész ügy rossz fényt vet a múzeumokra. Arra a kérdésre, miért nem veszi a kezébe az ügyintézést, miért nem lép közvetlen kapcsolatba az MNV Zrt. illetékeseivel, és vár ehelyett a láthatólag tétova és lassú minisztériumra, azt feleli, hogy egyrészt nincs az eljárás menete szabályozva, másrészt meg a minisztérium tárgyal, tehát ki kell várni az egyeztetés eredményét. A megállapodás amúgy sem a múzeum hatásköre.
Hogy kié, nehezen fogjuk az alábbiakból eldönteni.
A kulturális tárca szerint az örökösök kiadási igénye csak akkor lenne teljesíthető, ha az MNV Zrt. mint a magyar állam törvényes képviselője olyan jognyilatkozatot tenne, hogy az adott vagyontárgyat a nyilvántartások ellenére nem tekinti az állami tulajdonba tartozónak. Csak ezután engedélyezheti a kulturális miniszter, hogy töröljék a múzeumok a leltárból. Azonban nem az MNV Zrt., hanem a bíróság joga megállapítani, hogy ki a tulajdonosa.
A nemzeti vagyonkezelőtől viszont a következő választ kaptuk: pontatlanul jelent meg a sajtóban, hogy Sigray-gyűjteményből származó műtárgyak leltárból való törlését végső fokon az MNV Zrt. engedélyezheti, illetve nyilatkozata vagy állásfoglalása alapján dönthető el az állami tulajdonjog kérdése. A nemzeti vagyongazdálkodási tanács (mely az MNV Zrt. része) peren kívüli egyezségre, műtárgyak kiadására akkor adhat felhatalmazást, ha arról az illetékes állami szervek állásfoglalása alapján aggálytalan megállapodás születik. Az MNV Zrt. is csak a sajtóból szerzett tudomást arról, hogy a Sigray család a próbaperekben követelt tárgyakkal azonos eredetű tárgyak teljes körére is bejelentette már az igényét. (Vajon hol akadt el a tájékoztatás?) Álláspontja szerint az újabban követelendő műtárgyak azonosítása, nyilvántartási jogcímének megállapítása a közgyűjtemények dolga, ezért első lépésként szükséges lenne, hogy az érintett múzeumok átvizsgálják a nyilvántartásukat, és hajtsák végre az igénylőkkel az adategyeztetést. (Tizenöt év után kezdődik minden elölről?) Ám a vagyonkezelő felcsillantja azért a reménysugarat: azoknak a javaknak az esetében, amelyekről a bíróságok minden kétséget kizáróan megállapították, hogy azonos tulajdoni státusban vannak, indokolt lehet az egyezség megkötése.
De a nemzeti vagyongazdálkodási tanács csak a szakterületek álláspontjának figyelembevételével hozhat megalapozott döntést, tehát a miniszteri rendelet által megkívánt törlési engedélyezés és a törvényi felhatalmazáson alapuló testületi határozat sorrendje nem cserélődhet fel. Minderről az MNV Zrt. már tavaly tájékoztatta a kulturális tárcát.
Ki-ki eldöntheti ezután ízlése szerint, hogy kormányzati tehetetlenségről vagy szándékos akadályépítésről van szó. Akár egyik, akár másik, e történet nyomán azért sok minden a mi életünkből is más megvilágításba kerülhet.