Négy éve még arról szóltak az elemzések, hogy a baloldal végképp megnyerte a rendszerváltást, s az egykori állampárt utódszervezete fejezheti be az 1989-ben elkezdett folyamatot. 2006 tavaszán egy tetterős szocialista pártot láttunk, és egy ismét csalódottan távozó Orbán Viktort. A Gyurcsány–Hiller páros modernizálta az addig nehézkesen mozgó, túlsúlyos pártot. A baloldal ismét vállalta a piros színt, s közben kitörni látszott a nyugdíjasotthonok klubdélutánjainak langymeleg világából.
Négy év telt el azóta, s ma a Magyar Szocialista Párt egy szélsőjobboldali szervezettel küzd a második helyért. Nemcsak esélye, de már reménye sincs a győzelemre. A modern pártból semmi sem maradt. Egy megfáradt, veszekedő, korrupt, idős párt az MSZP – nemcsak az országot, de önmagukat sem tudták megújítani a baloldaliak.
Amikor 2002-ben a polgári kormány elvesztette a választást, Lánczi András konzervatív kiáltványban nézett szembe a magyar valósággal és a magyar konzervativizmus rövid távú sikertelenségével. Azzal a paradox helyzettel, hogy a magyar polgári konzervativizmus egy olyan polgári világot akarna megőrizni, amely egyelőre még megalkotásra vár. És hát felettébb nehéz úgy konzervatívnak lenni, hogy nincs mit értékelnünk a körülöttünk lévő valóságból. A posztkommunista magyar valóság márpedig kevés megőrzendőt, kevés értékelhetőt kínált. Éppen ezért voltak meglepők Lánczi András akkoriban írt megnyugtató szavai, miszerint mégsem a radikalizmus a megoldás. 2002-ben vagy 2006-ban a bukás elkeseredettsége mégis radikalizálta a tömegeket. És bár a konzervativizmus is tud radikális, forradalmi lenni – semmiképp sem ennek baloldali értelmében.
A baloldal számára a forradalom a fennálló intézmények, társadalmi rend lesöprése azzal a céllal, hogy a szerintük eleve jó ember megszabadulhasson a különböző láncoktól. A baloldal azonban csak a bakunyini mondat („Minden pusztítás egyben építkezés”) első felét képes megvalósítani. A posztkommunista Közép-Európában a forradalmi pusztítás után a semmi erősödött hagyománnyá. Heideggertől tudhatjuk, hogy a „semmi semmizik” – és úgy tűnik, az MSZP is ezt a létállapotot választotta. Ma Magyarországon, nyolcévnyi baloldali kormányzás után szikár hangon jelenthetjük be, hogy hölgyeim és uraim, 2010-re megszűnt a baloldal.
Egy ország azonban nem működhet hosszú távon baloldal nélkül. Bár egyesek félévente bejelentik, hogy vége a bal–jobb megosztottságnak, tán mégiscsak Norberto Bobbio valahai olasz filozófusnak lehet igaza, aki szerint a politikai válaszok a jövőben is e két pólus környékén jelennek majd meg.
A jobb- és a baloldal különbsége történelmi koronként persze eltérő. Senkinek sem jutna eszébe royalistának nevezni ma a jobboldalt vagy jakobinusnak a baloldalt, miközben azok az indokok, amelyek a korabeli jobboldalt monarchistává tették, a baloldalt meg jakobinussá, ma is jelen vannak az egyik és a másik oldalon. Norberto Bobbio szerint a fő különbség az egyenlőséghez való viszonyban áll. A baloldal az egyenlőséget államilag elérendő célnak tartja, a jobboldal viszont éppen azt véli igazságosnak, ha az eleve egyenlőtleneket egyenlőtlenül is kezeljük.
Ma Magyarországon azonban nincs baloldal, így az ő szavazóikat is a polgári párt tudta megszólítani. A polgári párt éppen ezért jelszavaiban igen széles kínálatot nyújt: egyszerre szól a jómódú vállalkozókhoz, a szegény munkásokhoz, a budai aranyifjakhoz és a borsodi munkanélküliekhez. Egy kormányprogramba azonban már nem ültethető át ez a többszólamúság. Mert a kormányprogramok nem a célokról, hanem az eszközökről szólnak. Márpedig az eszközök megválasztása eleve korlátozza a célokat. Egy kormányprogram sohasem képes minden társadalmi igényt kielégíteni.
Nyugat-Európában, ahol a jobboldal és a baloldal között egészséges verseny zajlik, és a baloldal nem felejtette el húsz éven át önmagát, a választópolgárok ezzel pontosan tisztában vannak. Tudják, hogy a baloldal győzelme adóemelést jelent, ami persze az állami kiadások növekedésével, így ingyenes egészségüggyel, oktatással, biztos és széles közalkalmazotti szférával jár együtt. Éppen ezért voksol Bécsben, Párizsban vagy Madridban egy tanár, egy kórházi ápoló vagy egy egyetemista a szocialista pártokra. Egy bécsi gimnáziumi tanár jól tudja: az ő érdeke nem feltétlenül egyezik a vállalkozóéval, a jómódú polgárokéval. A vállalkozók, jómódú polgárok adócsökkentésben, a minél kisebb állami szerepvállalásban, a szabadságban és nem az újraelosztásban érdekeltek, így természetes, hogy a konzervatív vagy a liberális pártokat ikszelik.
Magyarországon azonban vállalkozó, tanár, parasztember, fiatal és öreg, szegény és gazdag egy pártra szavaz. A Fidesznek ez a széles támogatottság felettébb hízelgő – hiszen ennek révén kerülhet akár a kétharmad közelébe –, de ugyanennyire veszélyes is, mert túl nagy, túl eltérő várakozásoknak kellene megfelelnie.
2002-nek az volt az üzenete, hogy Magyarországon nincs biztos polgári többség. Erős polgárság híján ez annyira nem is meglepő. A Fidesz ezért baloldalra is nyitott, a kádári kisember felé is megnyílt. 2006-ban mindezt túlzásba vitte, és belement egy olyan ígérgetési versenybe, amiből Gyurcsány is csak az őszödi beszéddel tudott kijönni. Mára azonban – igazolva Lánczi András nyolc évvel ezelőtti várakozásait – a konzervatív jobboldal anyagilag, számbelileg és intellektuálisan is képes volt legyőzni a posztkommunista világot. Ennek révén a Fidesz–KDNP-koalíció programja minden bizonnyal határozottan polgári, jobboldali célokat fog megfogalmazni, ehhez illő eszközökkel. Azok, akik mást várnak, minden bizonnyal csalódni fognak. Egy jobboldali párt csak jobboldali programot valósíthat meg eredményesen.
Természetesen ennek meglesznek az ellenfelei. Jobbról már most sejthetjük, hogy kik fogják számon kérni a „nemzeti forradalmat”. Azonban a szélsőjobboldal sohasem jó a távfutásban: hamar kifullad.
Éppen ezért a majdani polgári kormány valódi ellenzéke feltehetőleg baloldalról jön. Ennek egyetlen feltétele van csak: hogy addigra legyen baloldal. Ma az MSZP nem baloldali párt. Nem is azért, mert nyolcéves kormányzása során néha neoliberális irányokba is eltévedt, hanem egyszerűen azért, mert immáron a pártszerű működésre is képtelen. Amint tavaly az SZDSZ-nél brutálisan nyilvánvalóvá vált létezésének képtelensége, ugyanúgy lesz elkerülhetetlen az MSZP szétesése is. Nem a jobboldal érdeke ez, hanem éppen a baloldalé.
Természetesen az újraszerveződés nem lesz könnyű. Mert ma nemcsak Budapesten, de Párizsban, Berlinben vagy Rómában sem igen tudják az elvtársak, hogy mit jelent a baloldaliság. A francia, a német vagy az olasz szocialisták szintén fejüket vakargatva állnak a szakadék szélén. Franciaországban a zöldek készülnek leelőzni őket, és ez akár a Lehet Más a Politika (LMP) számára is elképzelhető lehet itthon, feltéve, hogy hangsúlyosabban jelenít meg szociáldemokrata értékeket a programjában. Németországban a szocdemeket egy balpopulista párt szorongatja balról. Magyarországon egyelőre az elégedetlen tömegeket inkább a jobboldali populizmus tudhatja megszólítani, és a történelmi tapasztalat is az, hogy itthon a szélsőbaloldal, ellentétben Németországgal, sohasem tudott széles társadalmi bázisra támaszkodni. Olaszországban pedig a baloldal úgy érzi, túl van ő már a végső harcon, és tetszhalott állapotban fekszik az olasz politika márványpadlóján. Ha a magyar szocialisták is képtelenek lesznek új kereteket, új arcokat, új célokat találni, és ha a baloldal helyére az eleddig túlságosan bohém-burzsoá LMP sem tud benyomulni, az egész magyar baloldal története ér véget 2010-ben.
Ám baloldal nélkül a jobboldalnak sincs sok értelme.
A szerző jogász-újságíró
origo.hu
Több nagy bank is leáll a hétvégén
