Őshon

Bajban van a róka. Közel száz év után ugyanis visszatért kedves élőhelyére, Kis-Magyarországra az aranysakál. És ez azt jelenti, hogy ezentúl osztoznia kell a ravaszdinak egéren, pockon, halovány gidákon.
Az aranysakálnak elég rossz a píárja, nevezték toportyánféregnek is, de legalább újra a miénk. Délről jött, mint az egyetlen szép szél, nyilván elege lett abból, hogy ott Tito után szétcsúszott még a vadgazdálkodás is. Egyszer ittam lengyelekkel Dalmáciában. Lengyelekkel inni bárhol a világon jó Gdansktól Athénig, de azért ott volt a legszebb. Amikor egyszer csak megszólalt az aranysakál. És az a lengyel lány úgy nevetett, olyan önfeledten, olyan boldogan és soha senki a történelemben nem mondta ki olyan viccesen azt a szót, hogy sakál. A sakál sikolt, a sakál nevet. Jó, hogy itt van újra, gazdagabbak lettünk vele is, hozott magával egy kis Balkánt, ami bár zűrzavaros, de mégiscsak őszinte, mint egy laza vérbosszú.
Mindig rakok el krumplit is. Édesanyámmal szoktam, rítus ez. Kiszedegetni őket meg pláne, ott a csoda. Kiflikrumplira gyúrok. Gyönyörű sárga, ultrabio, kézzel szedegetem le a csíkos hátú bogarakat is. Idén lehet, hogy Keszthelyre is elmegyek vetőgumót venni. Olvasom ugyanis, hogy ott kétszáz éves múltja van a burgonyatermesztés kutatásának, tehát bizonyára nem bízzák a véletlenre. A nemesítés hatvan évvel ezelőtt, a fajtáknak már a nevük is szép, Katica, White Lady, Rioja, Lorett, Hópehely, mint egy leánygimnáziumi érettségi találkozó résztvevői. A legérdekesebbnek a Démon ígérkezik, piros héjú, sárga húsú, jövőre lehet majd hozzájutni a vetőgumókhoz. Egyébként meg tényleg rémes, mi mindent etetnek meg velünk, ha hagyjuk, némelyik „élelmiszer” előállítóját tényleg elő lehetne venni tömeggyilkossági kísérletért, de néha azért már felcsillan a fény az alagút végén, a meccs még nincs lefutva, pedig borzalmas túlerő ellen focizunk.
Gödöllőn például olyan baromfigénbankunk van, ami párját ritkítja a világon. Őshonos magyar fajták, amelyek nem tojnak be egy kis fagytól, a nap alatt élhetnek Isten teremtményéhez méltó életet, minden falusi kertben elférne belőlük néhány, oszt fújhatnák a vegyészek a gyári tojást. Erdélyi kopasznyakú tyúk, magyar parlagi tyúk, gyöngytyúk, rézpulyka, bronzpulyka, magyar lúd, magyar kacsa, még kimondani is jó, arról nem beszélve, hogy kiaknázatlan kincseken ülünk, miközben a vidék jelentős része parlagon (és a padlón) hever, a teljes kilátástalanságban. A falusiak tömegesen veszik a bevásárlóközpontokban a tejet és sajtot, amelyek egy percre sem láttak tehenet, a szerencsétlen, halálra kínzott külföldi gumicsirkét és a negyven százalékban vizet tartalmazó sertéshúst. De mondom, vannak biztató jelek. Szürkemarhák, rackák, kecskék legelésznek, mangalicák bandukolnak vidáman a hóban. Így kell elkezdeni a haza visszafoglalását. Akár néhány kacsával.