Pesszimista jövőképünk

Könnyen beteljesedhet a népességtudományi kutatók jóslata 1992-ből: 2050 körül hat és fél millióan leszünk. És végül igaza volt és lesz Fekete Gyulának (Véreim, magyar kannibálok!), nem kell nekünk ellenség, nem kell tatár, török, német, muszka, szerb, oláh, rác, nem kell nekünk Sztálin, Tito, Benes, Hruscsov, Ceausescu, Funar, Slota, Fico és más magyarirtó

A néhány napja, nyolcvannyolc évesen eltávozott Fekete Gyula élete nagyobbik felét a magyarság fizikai megmaradása – családalapítása, gyermekvállalása és felnevelése – érdekében végzett felvilágosító munkának szentelte. 1970-től – először a Nők Lapja cikksorozatában, majd a Magyarország felfedezése sorozat könyvei közt – volt olvasható az Éljünk magunknak? című szociológiai vészjelzése, miszerint mi, magyarok egyre kevésbé reprodukáljuk a népességünket, aminek következtében csupán idő kérdése, meddig lehet velünk számolni a Kárpátok közt (és szerte a világban). A nemzete megmaradásáért aggódó, perelő író vízióját az 1990-es évek első felében már szikár számadatok öntötték konkrét formába. A Központi Statisztika Hivatalon (KSH) belül működő Népességtudományi Kutatóintézet adatelemező tanulmányainak sorában többféle változat is napvilágot látott a magyar népesség természetes szaporulatának – vagy inkább nem szaporodásának – várható prognózisáról. Ezek közül a legoptimistább számítás is erősödő negatív trendet jelzett az ezredforduló utáni évtizedre, míg a hosszabb időszakra vetített népfogyatkozás mértéke felért egy hivatalos vészjelzéssel. A Demográfia című folyóiratban publikált párhuzamos születési adatsorok, valamint a házasodási és gyermekszülési hajlandóság mutatói segítségével 1992-ben kiszámították, hogy a legrosszabb esetben 2050-re Magyarország lélekszáma 6,5 millióra csökken.
A kilencvenes évek derekán még egyfajta reményt táplált a szomszédos országokban élő, „trianoni” magyaroknak a miénknél erősebb gyermekvállalási kedve, az évszázad (és évezred) végére azonban a megismert adatok alaposan lehűtötték a nagymagyar ábrándokat. Különösen Szlovákiában, de a többi utódállam területén is apadni kezdett az újonnan érkező gyermekek száma. Szerbiában a többségi nacionalisták erőszakos politikája, a hatósági szintre emelkedett magyarellenesség, gazdasági és kulturális diszkrimináció sújtja honfitársainkat; Kárpátalján a valószínűtlenül mély szegénység és a szintén új erőre kapott szláv nacionalizmus veszi el az ottani magyarok kedvét még az élettől is; az utóbbi években pedig mintha Pozsony többségi politikája is a belgrádi és kijevi példát követné. Sajnos, még a mind közül a legjobb helyzetben lévő romániai magyarokban is lanyhul a gyermekvállalási kedv, ott a nyílt politikai okok helyett inkább a gazdasági változások kettős hatása okán, ami – a magyarországi helyzethez hasonlóan – így szól: ha jól megy a dolgunk, akkor azért nem kell gyerek, ha meg nem megy jól, akkor azért nem kell. Fekete Gyula intelme az önzésről négy évtized múltán messzi túl jár a trianoni határokon.
A határon túli magyarság népmozgási adatai, trendjei a szintén a KSH kiadásában megjelenő Történeti Demográfiai Füzetekből ismerhetők meg, a felvidéki helyzetről Popély Gyula, a pozsonyi magyar gimnázium volt igazgatója írt drámai jelentést Népfogyatkozás című könyvében. Idehaza az jelent nagy újságot a témakörben, hogy ebben az évben valószínűleg tízmillió alá fog esni a Magyar Köztársaság polgárainak száma, amit már eddig is csak a bevándorlás tartott afölött. 2010-et írunk, érdemes belenéznünk a száz évvel ezelőtti népszámlálás adataiba, hátha levonhatunk belőlük valami tanulságot. Ha nem, akkor is érdekes számokat, tendenciákat olvashatunk ki belőlük. Az 1910. évi népszámlálás adatai azért különösen értékesek, mert ez volt a történelmi Magyarország lakóinak utolsó összeírása, az első világháború és a Kárpát-medence szétszabdalása előtti békeállapot örök érvényű rögzítése. A Horvátország nélkül számított Magyar Királyság területén ebben az évben 18 246 533 főnyi lakosságot írtak össze. Az ország Trianon előtti területe 283 ezer négyzetkilométer volt, aminek csupán gyenge harmada a maradék ország 93 ezer négyzetkilométernyi területe, azonban a népessége közel a felét tette ki a réginek a központi megyék és városok jóval nagyobb népsűrűsége miatt. A számlálóbiztosok
9 944 627 magyar anyanyelvűt, közel kétmillió német ajkút, ugyanannyi szlovák nyelvűt és kevés híján hárommillió románul beszélőt találtak az országban, a maradék a rutének, a szerbek, a horvátok és még vagy tucatnyi kis nép között oszlott meg. Érdekes, hogy a nem magyar anyanyelvűeken kívül a felsoroltak közel negyede beszélt magyarul is, a hat évnél idősebb lakosság kerek kétharmada (!) pedig tudott írni-olvasni (ezzel a statisztikával újabban egyik-másik nagy nyugati nemzet is megelégedhetne). Felekezeti megoszlás szerint az ország fele volt római katolikus, közel a negyede görög katolikus és görög ortodox, egyötöde protestáns és 5 százaléka izraelita vallású (ez utóbbiak több mint 900 ezer főt tettek ki). Ebbe a népességbe vágott sűrű rendet 1914 és 1918 között a kaszás, majd vette el tőlünk a maradék nagyobb részét Trianon: 1920-ban mindössze 7,6 millió lelket tett ki Magyarország lakossága. (Megjegyzendő, hogy az 1910-ben az Egyesült Államokba kivándoroltak száma 119 901 fő volt, ott az évben összesen 495 ezer Magyarországon született, és 315 ezer magyar anyanyelvű polgárt tartottak nyilván; a tömeges kivándorlás 1914-ig, majd 1920 után tovább folytatódott.)
1938-ban 10 123 778-an éltek Magyarországon. Lehet, hogy a Horthy-rendszer átkos volt, mindazonáltal 18 év leforgása alatt legalább két és fél millió lélekkel gyarapodott az ország. Apámnak három, anyámnak öt testvére született ezekben az években. A második nagy kaszálás után, 1945-ben 9 453 087 lakost tartott számon a KSH, a sok százezer elesett és elhurcolt ember veszteségét ugyancsak százezrekben mérhető gyermekáldás enyhítette hét esztendő leforgása alatt. Ötven évvel ezelőtt, 1960-ban kétezer híján tízmillióan éltek Magyarországon, tíz évvel később a számuk újabb 300 ezerrel gyarapodott. Az 1970-es években jelent meg nálunk egy addig ismeretlen szülői magatartás, amit a korabeli szociológia röviden a „kicsi vagy kocsi?” szlogennel írt le, vagyis a fiatal házasok elkezdték méregetni, mi a jobb, kényelmesebb nekik: gyermeket vállalni és nevelni, vagy Trabanttal szállni…
Ez volt a jelek szerinti végzetes fordulópont a magyarság reprodukciójának menetében. A lakosság száma még néhány évig lassuló ütemben, de emelkedett, 1980-ra – 10 711 fővel – elérte a csúcspontját, aztán eleinte lassan, majd mind gyorsabban fogyatkozni kezdett. Magyarország lélekszáma az idén tízmillió alá apad, pár év múlva szépen visszasüllyed az 1945. évi, 9,45 milliós szintre – ’56-ot leszámítva közel hat évtizednyi békeidőszak után. Az idén várhatóan negatívrekord-számú újszülött egyik fele 16-18 év múlva kerül szülőképes korba, s vagy szül gyermeket negyvenéves koráig, vagy nem. Könnyen beteljesedhet a népességtudományi kutatók jóslata 1992-ből: 2050 körül hat és fél millióan leszünk. És végül igaza volt és lesz Fekete Gyulának (Véreim, magyar kannibálok!), nem kell nekünk ellenség, nem kell tatár, török, német, muszka, szerb, oláh, rác, nem kell nekünk Sztálin, Tito, Benes, Hruscsov, Ceausescu, Funar, Slota, Fico és más, hatalmas vagy hatalom nélküli magyarirtó.
Kipusztulunk, kérem, magunktól is.