A hólepte Gödöllőt elhagyva az Isaszeg felé vezető út bal oldalán a vasút, jobbra transzformátorállomás, dísznövénykertészet, mezőgazdaságigép-kereskedés. Azután egy kihalt csirketelepet látunk apró víztoronnyal, majd kapuhoz érkezünk lelakatolt portásfülkével, felette felirat: Állattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet, Gödöllő. Az 1800-as évek végén alapította a magyar állam a baromfitenyésztéssel, halászattal és méhészettel kapcsolatos nemesítés céljára. Húszhektáros területét nyugatról kilenc horgásztó szegélyezi, a vasút túloldalán pedig a méhészeti kutatórészleg kapott helyet.
A vasút fontos volt egykor, mert az itteni genetikai alapokból kikeltetett csibéket vonaton szállították akár az ország (a Kárpát-medence) legtávolabbi szegletébe is. A háború előtt a vasúttársaság képes volt szavatolni, hogy huszonnégy órán belül bárhová megérkezzék a csibeszállítmány.
A halászati kutatásokra létrehozott hét horgásztó a szocializmus idején már csak a befolyásos elvtársak szórakozását szolgálta. A központi bizottság horgásztava mellé építkezett Grósz Károly is a nyolcvanas években, akinek nádfedésű, magas kerítéssel elzárt parti háza ma is megvan. A kilencvenes években még megkísérelte – közvetítő útján – megkaparintani magának a tavat, de az igazgatónak sikerült elhárítania a veszélyt. A kutatóintézet jó adottságú területe ingatlanbefektetőknek azóta is csábító. Időről időre megjelennek itt szimatolni befolyásos politikusok társaságában. Az igazgató – mint mondja – minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy ne ingatlanspekulánsok húzzanak hasznot a területből, hanem Gödöllő és Isaszeg önkormányzatával együttműködve az állami terület közcélokat szolgáljon.
Pedig ez a részben lepusztult környezet nem csak az ingatlanfejlesztők számára rejt kincseket. Itt működik az az Európa-szerte egyedülálló baromfigénbank, amelynek munkatársai a magyar őshonos állatfajták megőrzésére tették fel életüket. Első pillantásra a program talán valami múltba révedő, felesleges foglalatosságnak tűnhet a nem szakavatott érdeklődők számára. Ám ha ehhez csak annyit teszünk hozzá, hogy olyan haszonállatokról van szó, amelyek évszázadok alatt mutatták meg, hogy a magyar természeti adottságok mellett, nem nagyüzemi körülmények között is kifizetődő a tartásuk, akkor hamar rájöhetünk: a munkanélküliséggel küzdő és elfelejtett magyar vidék egyik nagy lehetőségét rejti ez az intézet.
*
Nem arról van szó, hogy a nagyüzemi állattenyésztésnek ne lenne létjogosultsága, hiszen olcsó tömegárura mindig szükség lesz. De a minőségi húsnak is megvan a helye a piacon, az pedig csak hagyományos tenyésztéssel, leginkább ökológiai szemlélettel állítható elő – vallják a hungarikumok hívei.
De vizsgáljuk a kérdést társadalompolitikai nézőpontból! Több százezer ember megélhetése ma azon múlik a vidéki Magyarországon, hogy talál-e megfelelő kiegészítő keresetet szűkös forrásai mellé. Az egyszerűen tartható őshonos fajták éppen ezt ígérik: a „háztáji” újbóli elterjedését.
Hibridek fénykora
A gödöllői kutatóintézet fénykorát a hetvenes években élte, amikor a maival éppen ellentétes kutatási irány volt az elvárás. Jelentős állami források álltak rendelkezésre az úgynevezett hibrid fajták nemesítésére, a nagyüzemi termelés elősegítésére.
Az ekkor épült irodák és a baromfitelep egy részét ma nem használják, kísértetváros képét mutatják. Az igazgató reméli, hogy egyszer életre fogják kelteni: innen lehetne ellátni kitűnő genetikájú, ökológiai tartásra is alkalmas őshonos tenyészállattal a magyar agráriumot.
Csak éppen a háztáji termelés újjáélesztését szorgalmazó politikai akarat hiányzik ehhez.
– Tény, hogy nem ilyennek képzelnénk el egy kutatóintézetet egy normális országban – ismeri el Szalay István főigazgató-helyettes, miközben elindulunk, hogy bemutassa az itt folyó munkát. Arról beszél, hogy az idelátogató külföldi nemesítő kollégák a megkopottságot látva és a fogyatkozó támogatásokról értesülve sajnálni kezdik a magyarokat. Aztán megmutatják nekik az őshonos faji génbankot, mire elakad a szavuk az irigységtől! Nyugat-Európában már régen kihaltak vagy hobbitenyészetekbe szorultak vissza az adott tájra jellemző őshonos baromfifajták, talán a gall kakas is már csak a címerben létezik. Ehhez képest, ami nálunk összejött az elmúlt kilencven év során, egyedülálló csoda!
Ilyen génbankot nem úgy kell elképzelni, hogy laboratóriumi körülmények között, lefagyasztva tárolják az értékes génszekvenciákat, mivel az biológiai képtelenség volna. Itt magukat a megőrzésre kiválasztott, élő állatokat tartják és szaporítják. Olyan ez, mint egy szárnyasokra szakosodott „Noé bárkája”.
A telep bejáratánál választani lehet a cipőtalp-fertőtlenítő edény (vegyszerbe áztatott forgács) és a lábra húzható nejlonkalucsni között.
– Az elittenyészetre a fertőzések jelentik a legnagyobb veszélyt, a madárinfluenza idején szabályosan rettegtünk attól, nehogy valamilyen vadmadár behozza a fertőzést, aztán kijöjjenek, és levágják az egész állományt – előzi meg kérdésemet az igazgató.
– Tehát pótolhatatlan mindaz, ami itt van?
– Elővigyázatosságból vannak kihelyezett állományaink is az ország több pontján. Ezek a vérfrissítés szempontjából is fontosak.
Miközben az istállónyi méretű baromfiólakhoz közeledünk, Szalay István lelkes magyarázatba kezd módszereikről. A génmegőrzés feladata, hogy a beltenyészet elkerülése érdekében a baromficsaládok kakasait egy-egy tenyészidőszak után cseréljék. 1-es család kakasa megy a 2-es családba, 2-es kakas a 3-asba, és így tovább, utolsó, előre fuss! Minden egyes példány saját azonosítóval rendelkezik, így ez tervszerűen megoldható.
– Tehát idővel minden kakas találkozik minden tyúkkal? Izgalmasan hangzik…
– Nos, nem panaszkodnak – mosolyog magyaros bajusza alatt Szalay István.
Az egykori hibridtenyészetek számára felépített hosszú ólakat e célból úgy alakították át, hogy minden baromficsalád szeparálható, tágas kifutóval rendelkezzen, miként ez a háztájiban is szokás. A kifutókat itt azonban felülről hálóval, oldalról villanypásztorral védik a vadmadaraktól és a rókáktól, amelyek azonban időről időre kijátsszák a védelmet. Egyedül a pulykák vannak biztonságban, mert a pulykakakasok képesek elkergetni a rókát!
Az első ólban az erdélyi kopasznyakú tyúk fekete, fehér és kendermagos változatai laknak. Ők Erdélyen kívül a szerb és bosnyák hegyvidéken is őshonosak.
– A kopasz nyaknak melegebb vidéken az állat testének hűtésében van szerepe – mondja az időközben hozzánk csatlakozott Barta Ildikó tenyésztő. – A téli hidegben a kopasz nyak megtelik vérrel, ezért vérvörös színben pompázik. Most a friss hóba nem szívesen mennek ki kapirgálni, de egyébként az egész napot a szabad ég alatt töltik.
Aztán a magyar parlagi tyúkokhoz érkezünk. A honfoglaló eleink által behozott ázsiai, illetve a Kárpát-medencében őshonos fajták keveredéséből alakultak ki a földrajzi körülménytől függően fehér, sárga, kendermagos- és fogolyszínben. A következő rész a Nyugat-Afrikából elszármazott, de nálunk már évszázadokkal ezelőtt honosult gyöngytyúké, amelynek génbanki alapját már csak eldugott tanyákról sikerült összegyűjteni a kihalása előtti utolsó pillanatban. Különálló, nagy kiterjedésű területet népesítenek be a réz- és bronzpulykák: a világ legviccesebb és legbarátságosabb madarai. Egyszerre, szinte vezényszóra gurguláznak, így üdvözölve minket. Körénk sereglenek, hogy karnyújtásnyi távolságról fürkésszenek bennünket. A tavasz közeledtét jelzi, hogy a kakasok már kitárják legyezőszerű farktollaikat, és felborzolják a begyüket fedő tollazatot is, hogy minél pompásabbnak hassanak pulykahölgyeik előtt.
Továbbhaladva az ugyancsak erdélyi gyűjtésből származó magyar lúd sima és fodros tollú változatait, illetve a tőkés réce háziasításából származó magyar kacsa fehér és tarka tollazatú típusait láthatjuk.
– Mostanában előfordul, hogy egyik-másik kacsa leül, és odafagy – meséli nevetve Barta Ildikó –, nem egyszerű kiszabadítani.
Hova tűnt a háztáji?
– Szép-szép, hogy egyedülálló módon sikerült ide összegyűjteni őshonos magyar fajtáinkat, de vajon érdekességük mellett miféle haszon származhat ebből? Egyáltalán, mi szól az őshonos baromfifajták mellett a hibridekkel szemben? – kérdezem az igazgatótól, mire Szalay István mély levegőt vesz. Láthatóan nem először hall efféle kérdést.
Kifejti, hogy az őshonosok évszázadok során részben természetes szelekció révén, részben nemesítéssel kialakult fajták, amelyek passzolnak a Kárpát-medence klímájához, a tartási szokásokhoz. E fajták fő jellemzője, hogy igénytelenek. Elég őket kiengedni a mezőre, ahol összeszedegetik az ennivalót, és csak este kell nekik némi kukoricát adni kiegészítésül. Öröklött tulajdonságaik mellett változatos táplálkozásuknak köszönhetően messze jobb húst és tojást adnak, mint a hibridek, márpedig a magyar konyha elképzelhetetlen kiváló minőségű alapanyag nélkül. Mint mondja, a hibridek kialakításánál az volt a nemesítők feladata, hogy olyan fajtákat hozzanak létre, amelyek másfél hónap alatt elérik a vágósúlyt. Ennek azonban ára van: speciális tartási körülményeket kell biztosítani, az állatok rövid életüket szűk, fűtött istállóban töltik, mozogni nincs módjuk, napot nem látnak, a mesterséges tápok szinte „felfújják” őket.
– Ezek a börtönben nevelt szerencsétlen állatok olyannyira érzékenyek, hogy ha Mari néni megpróbálja őket a ház körül tartani, csakhamar elpusztulnak – mondja. – Ezért nincs ma háztáji. Mari néni ugyanis nem jut tenyésztésre alkalmas csibékhez, mert a külföldi érdekeltségű cégek a francia hibrid fajtákat erőltetik!
Ugyanez a helyzet a specializált hús- és májlibákkal, -kacsákkal. Kisüzemi termelésben jóval gazdaságosabb lenne a hagyományos fajták tartása, csak épp egyesek mindent megtettek, hogy ezek eltűnjenek a színről.
Vita felett áll, hogy minőségi magyar élelmiszerre jelentős igény volna, hisz tudható, az emberek jelentős része már eljutott a csendes lázadás állapotába. A hipermarketekben kínált fonnyadt, tartósítószer és víz elegyével telepumpált külföldi csirke áll szemben a hagyományos tenyésztésű friss és egészséges hazaival. Sajnos azonban utóbbi húsáru beszerzése városi ember számára szinte lehetetlen. Az élelmiszer-kiskereskedelmi forgalom 70-80 százalékát lebonyolító nemzetközi hipermarketláncok ebben ellenérdekeltek.
Gyógyír a vidék bajaira
De vegyünk egy másik szempontot! Ha valóban háztáji körülmények között is kifizetődő az őshonos fajták tartása, akkor az már nemcsak mezőgazdasági vagy élelmezésügyi kérdés, hanem szociológiai vagy, ha úgy tetszik, politikai is. Ennek megvilágítására lássuk egy szociális válságban lévő kistérség példáját!
Tiszafüreden a Központi Statisztikai Hivatal szerint a rendszeres munkajövedelemmel nem rendelkezők aránya az aktív korúakon belül 51 százalék. Saját kistérségét tekintve Tiszafüreden a legjobb a helyzet, Tiszaderzsen is 71,8, Tiszaburán 72,8 százalékos a ráta. A Tiszafüred környéki 13 falu az ország hátrányos helyzetű kistérségei között is a legreménytelenebb 33 közé tartozik. Ide még véletlenül se jön működő tőke, elkerüli a környéket a nanotechnológia, nincs összeszerelő üzem, se kutatóbázis. Egyáltalán nincs semmiféle ipar. Csak termőföld van – mellesleg elég jó. Zömmel parlagon.
És emberek vannak eladhatatlan házukba zárva. Sokuk antidepresszánson él, vagy kannás borba fojtja álmait. Belőlük sosem lesz CNC-szerszámgépprogramozó, vendéglátós vagy ügynök. A jószághoz, a földhöz értenek. Nem mintha nem lehetne átképezni legalább a fiatalabbját, de kérdés, egyáltalán milyen szakmára, ha egyszer nincs itt ipar. Majd a falusi turizmus! – harsognak a politikusi szólamok. De ugyan hány turista kíváncsi a keletmagyar nyomor világára? E vidék ma pusztulásra van ítélve. Ám lehetne másképp is.
Sipos István agrármérnök ötvenes éveiben járó energikus, szókimondó ember. Egykor téeszelnök volt Tiszafüreden, ma a baromfitenyésztéssel foglalkozó Diána Farm Kft. tulajdonosa és ügyvezetője. Ő Tiszafüred legnagyobb foglalkoztatója. Lokálpatrióta, aki nem rejti véka alá elkötelezettségét. Hisz abban, hogy a térség felemelkedéséért és a falusi életforma feltámasztásáért vívott harca megnyerhető. Sőt karnyújtásnyira érzi a megváltást jelentő megoldást.
Sipos István lúdtelepén sokáig „intenzív” fajták tenyésztése folyt. A becsődölt Hajdú-Bét kis híján őt is a tönk szélére juttatta, amikor – mint fogalmaz – több tízmillió forintot „loptak ki” a zsebéből. A kolosszális szélhámosságnak egy haszna azonban volt: rádöbbentette, hogy bármikor bekövetkezhet hasonló eset, ha termelőként ki van szolgáltatva a felvásárlóknak. Új alapokra kell tehát helyezni az itt folyó termelést.
Az agrárvállalkozó a kitörés lehetőségét kutatva ismerte meg Szalay Istvánt. Kiderült, hogy mindketten ugyanazt az utat gondolják járhatónak a magyar agrárium felemelésének ügyében.
Sipos István ekkor ismerkedett meg a Szalay doktor vezette Magyar Kisállat-nemesítők Génmegőrző Egyesülete (MGE) által kidolgozott mintafaluprogrammal, amelynek azóta ő is részesévé vált.
– A jóízű hungarikumok fogják megmenteni a magyar vidéket – vallja őszinte hittel a tiszafüredi agrárvállalkozó, Sipos István, aki lelkesen tárja elénk terveit. Tiszafüredi telephelyén fogja szaporítani a gödöllői őshonos fajtákat, melyeket kiscsirkeként helyez ki magánházakhoz nevelésre. Ő biztosítja a takarmányt, szakmailag felügyeli a tartást, végül szerződés szerint átveszi a vágásérett állatot, amelyet saját vágóhídon feldolgozva értékesít.
– Nincs új a nap alatt, korábban ez jól működött, csak a téesz és az ÁFÉSZ csinálta – mondja.
Én persze megfogalmazom az ellenvetést:
– Megváltozott a világ! Az árversenyt hogyan fogja bírni a hipermarketek kínálatával szemben?
– Simán! Most tekintsünk el attól a „csekélységtől”, hogy a háztáji baromfi húsának, tojásának minősége nagyságrenddel jobb, mint a fonnyadt dán gumicsirkéé. Árban is versenyképesek tudunk lenni! Ma 600 forintért veszi át tőlem a kereskedő a libamájat kilónként, amely
