Melocco Miklós két levelet kapott a televízióban évekkel ezelőtt bemutatott portréfilmje után édesapja két cellatársától, akik felidézték emlékeiket. Egyiküket, Vurai Tamást évekkel ezelőtt magam is felkerestem Balatonfüreden, s az alábbiakban – Melocco János utolsó napjait és egyéniségét bemutatandó – idézek a szobrászművésznek küldött leveléből, illetve megosztom az utóbb rögzített beszélgetés töredékét az olvasóval. (E beszélgetést még nem tettem közzé.)
„[…] Ahogy bezárták az ajtót, bemutatkozott – áll a levélben. – »Melocco János újságíró, Új Ember, feleségem [van] (fiktív válás), gyermekeim: János, Miklós, Kinga…« – és emlékezetem szerint még egy fiú, akinek a nevét már nem tudom annyi évtized után. (Péter – A szerk.) »Záhonyban kaptak le, nálam volt nyolc–tizennyolc db (?) tojás, az előadó megígérte, hogy elküldi gyermekeimnek.« Hogy ki volt akkoriban számunkra Melocco János bátyám, aki alattam, az alsó ágyon aludt, azt nem tudhatják a tévénézők. Mert könnyű nagynak, jónak és okosnak lenni szabadon, de ott és akkor!”
– Miért a bátyám elnevezés?
– Könyörgök, instálom, én 1928-ban születtem, tehát 1950-ben huszonkét éves voltam. Ő negyvenegy. Nekem „bátyám” volt.
„Megváltozott az élet a zárkában, de utólag nem lehet elmondani, leírni, hogyan. Ő – nem túlzás – napi 16 órát beszélt. (Reggel 4 órakor fölvertek minket, 22-kor takarodó volt.) Mesélt, tanított, vigasztalt, s megpróbált az életünknek értelmet adni. Bámultuk. Szerettük. Csodáltuk. Még az ellenségei is, mert itt sem volt, ebben a rettenetben egyetértés. Sokat mesélt olaszokról, abesszinokról, a görög és római mitológiáról, fáraókról, egyiptológiáról, vallásokról, hitről, filozófiáról, irodalomról, kicsi és nagy, híres és hírhedt emberekről, a régi és a közelmúlt történelméről, a Boccaccio-novellákról, a megírtakról és az ő fejében születettekről. Sokat javított a drámáján.”
– Miről szólt a dráma?
– A Hörbiger-elméletre épült, amely szerint a Hold egyre közelebb kerül a Földhöz, mígnem rázuhan, és minden elpusztul. Rómában egy bolondot választanak meg pápának, aki roppant nehezen tudja az embereket ráébreszteni arra, hogy el kell fogadniuk: úgyis meghalnak. A javítást persze úgy kell értelmezni, hogy fejben módosította a szöveget… Tessék ám szólni, ha kiabálok! Zajos helyen dolgoztam, meg aztán ez a mély hangom…
„Szappanokon szótárakat szerkesztett. (Igaz, hipis [motozás] alkalmával elvették a szappanszótárunkat.)”
– Ez hogyan készült?
– Egynémely ágy sodronyos volt. Kitörtünk belőle egy darab drótot, egyeseknek volt türelmük, és megpróbáltunk tanulni. Angolul főleg. És Melocco rákarcolta a simára kopott szappanra a szavakat: beside, behind, one, two, three…
„Résztvevője, inkább szenvedő alanya volt egy tervezett kitörési kísérletnek. Akkor nagyon leromlott.”
– Elkezdték Meloccóék magyarázni nekem, hogy ha mindenki rájuk hallgatna, ki tudnának törni az udvaron keresztül… Gigler Péter [a másik levélíró] is közöttük volt, meg egy nagyon rendes barátom, Fodor Gyula. Őt is kivégezték. Páncélostiszt volt, de megszökött az orosz frontról. Az volt a tervük, hogy amikor kivisznek bennünket ebédelni, akkor a smasszert, továbbá a két őrt meg aki az élelmet osztja, lerohanják – ez két géppisztolyt és egy pisztolyt jelentett –, megvárnak egy váltást, és kitörnek.
– Megpróbálták végrehajtani a tervet?
– Nem került rá sor, mert a szobaparancsnok, Fásy István beköpte őket. Határvadász volt, erőszakos, szörnyű primitív ember, nagyon erős. És mindig annyi kaját kapott, amennyit csak akart… Ez köpte be a tervet. Egy 19 éves „ájvós” [ávós] gyereket próbált menteni vele, és azt állította, hogy ő fedezte fel az akciót. Kiss 3 Istvánnak hívták ezt a gyereket. Később az egyik házimunkás megsúgta a szobaparancsnoknak, hogy Kiss 3 Istvánt is felakasztották.
– A beköpés után mi várt a zárka tagjaira?
– Elkezdték kivinni a manuszokat. Volt, akit nem hoztak vissza. Melocco azonban visszakerült.
– Mit csináltak vele?
– Annyira megverték, hogy nem volt emberi formája. Egy laikus nem tudja elképzelni, hogy az emberi fej mennyire meg tud dagadni. Most is előttem van: borostás, beesett az arca. Könyörgött, amikor visszakerült, hogy engedjék leülni. Akkor már harmadik napja állt.
– És hagyták leülni?
– Később megengedték, hogy leüljön. Nekem mondta utóbb: „Nem baj, hogy így történt, hidd el, ez a verés nagyon kellett nekem.”
– Mire utalhatott a mondattal?
– Végeredményben ő még írni akart. Hitt abban, hogy esetleg kiszabadulhat. Benne volt a hangjában, hogy ő ezt kibírta; hogy ilyet is kibír egy ember… Na jó, hát hol voltam én hozzá szellemileg, uram! Mintha próbarendőr f…a lettem volna. Méhészetre tanítottam. Valamikor értettem a mesterséget. Egyszer elmondtam neki valamit, s ugyanúgy visszamondta. A memóriája rendkívüli volt… Valamikor 1950. november táján szervezték a kitörést. Karácsony este kivágódott a zárkaajtó, és egy pár smasszer benézett. Volt közöttük egy irtó hülye, alacsony pasas. „Van-e itt egy mindszentysta újságíró?” – kérdezte gúnyosan. „Itt van” – feleltük. „Akkor jó” – mondták, de ezúttal nem bántottak senkit. Annyit jegyzett meg Melocco: „Ez sétált a »dobcellában« a hátamon.”
– Mit takart a dobcella elnevezés?
– Ablak nélküli helyiség volt, a falai matracokkal kipárnázva. Normál viszonyok között ön- és közveszélyes elítélteket szállítottak ide. Süket volt a szoba, azaz csak minimális hang szüremlett ki belőle, bárhogy kiabált vagy jajgatott is bent valaki.
„Amikor első fokon halálra ítélték, szinte derűsen jött vissza. Úgy magyarázta, hogy ügye szerint nem járna kötél, de társadalmi veszélyessége (»művelt, tehát veszélyes« – a periratokból kiragadva ez áll az emléktáblán – A szerk.) olyan nagy, hogy nem szabad életben hagyni.”
– A derű arra vonatkozott – jegyezte meg Vurai Tamás –, hogy – talán a görög mitológiával kapcsolatban – kérdeztek tőle valamit előzőleg a zárkatársak, de nem jutott eszébe. „Majd spekulálok rajta” – mondta. És tárgyalás közben jutott eszébe a válasz!
„Sokat emlegette érettségijét, jezsuita gimnáziumát és a Pokol csárda bankettet” – olvasom tovább a levelet.
– Igen, mert ő rendezte meg a bankettet. Érdekes, a börtönben Melocco döbbentett rá, hogy miért kell görögöt tanulni, s a nyelv milyen magasságokba vezet. (Angolul, franciául, németül, olaszul, oroszul, latinul és görögül beszélt – A szerk.)
„Nem írhatok le mindent. Ha emlékeznék is, sok papírra és irónra lenne szükségem! No és az én primitív képességem sem jogosít fel erre. Háromszögletű sajtot kaptunk vacsorára az egyik este (1 kocka, 2 fő). S hogy felvidítson bennünket, verset rögtönzött, amit sajnos nem jegyeztem meg. Töredék a versből: »Elmondták, hogy merre jártam, / Megmondták, hogy mit gondoltam, / És még azt is mind elmondtam, / Duna vize merre csobban, / És azt, hogy a lőpor robban, / Ha meggyújtják egyik végén, / Mivel mindezt elárultam, / Így Bogáré lesz a gégém.« Mellesleg az összes Villon-átköltést ismerte. Csak négy polgárit végeztem, de ma is elmondok több verset, amit tőle tanultam.”
„Megrendezte még az utolsó karácsonyt. Seprűből kitépett cirokszálból karácsonyfát készítettünk. Egy zöld rongydarabból kitépett szállal tekertük be. Ő maga készített sajtsztaniolból karácsonyfadíszeket, annyit, ahányan a zárkában voltunk, és mindenki egy díszt tett a fára. Misét is mondott latinul és magyarul, bár nem volt se kenyerünk, se borunk. És beszélt…”
– Nahát, a sajtpapírnak óriási értéke volt, tudniillik sakkot is lehetett az ezüstsztaniolból csinálni. A „bábukat” szalmaszállal tologattuk, mert olyan kicsik voltak. Az egyik felét boksszal kentük be, ezek voltak a sötét bábuk. Öt milliméter nagyságúak. Az L betű volt a ló, a kocka a paraszt, a háromszög a futó, a háromszirmú tulipán a királynő, az egyszirmú a király, a négyszög a bástya.
– Nem találták meg a sakktáblát?
– De igen, elég sokszor. Mivel azonban annyira kicsi volt, könnyen el lehetett rejteni. Végeredményben nem volt értéke a smasszerok számára. Érdekes még, hogy ezen a karácsonyon Melocco és barátja, Verő Imre – ő megúszta a kötelet; szintén újságíró volt, és ugyancsak jól beszélt idegen nyelveket – 1900-től kezdődően 1950-ig évről évre közösen elmondták a lényeges újsághíreket…
„Szilveszterre irodalmi estet rendezett, elmondta lírikusan, sok humorral az írói élettörténetét. Badacsonyt, kicsit a Balatont is beleszőtte. Persze mást is hagyott beszélni, betanított, szerepeltetett. Ötletére és közreműködésével készült egy kéményseprőbaba. (Anyaga rongy, kapcából ruha, boksz.) Vidámak voltunk (és éhesek).”
– Kenyérből volt a feje, s az anyja szentségit, még golyója is volt, két szál drótból kefét sodortak neki. Nagyon jól nézett ki. Megpróbálták elsütni kenyérért, de nem ment, mert a smasszer elcsípte. Melocco sokat „főzött” nekünk. Azt mondta: „Hát, ha egyszer kiszabadulok, vendéglős leszek, és mindenféle szalonnám lesz”, és így tovább. Iszonyú éhes volt mindig.
– Minden jel azt mutatja, hogy szeretett élni.
– És ami a fő: tudott is!
„Éjjel búcsúzott tőlünk, búcsúztunk tőle. Ketten voltak a zárkában halálra ítélve: Fábry Zoltán huszár őrnagy, vele bilincselték össze. Őt vigasztalta. »János, mit mondjak?« – kérdezte Fábry. »Zolikám, mondd: éljen Krisztus király!« Fábry is vallásos volt. »Hát te mit mondasz?« »Még nem tudom. De most figyelj! Átköltöm egy kicsit.« Melocco felénk fordult, mosolyogva intett, búcsúzott. És a zárkából kifelé menve rákezdte: »Fizetek, főúr, volt egy életem.« Mondta tovább, már a folyosón volt, még hallatszott: »De a százalék? Azt fizetem!« Hogy miért írtam le ezt az összefüggéstelen valamit? Mert a felmerült emlékek miatt jólesett. Valami kényszer. Ennek az embernek valami emléke kell hogy maradjon. Ha papírban, kőben gyatrán, de gyermekei tudatában! Hogy így próbáljam megköszönni, amit magam és bajtársaim Tőle kaptunk. Balatonfüred… Tisztelettel…”
– A búcsú előtt szét kellett szedni mindent: az ágyakat és a többit, mindenki visszakapta a civil vagy a katonaruháját.
– Melocco is?
– Vissza kellett kapnia. A ruhájára nem emlékszem, de a barna római szandáljára igen. Egyedi darab volt.
– A levelében köszöni, amit Melocco Jánostól kaptak.
– Voltak ott okos emberek, törzstisztek, tábornokok, különféle doktorok, mifene, de amit Melocco csinált, az a hangulat óriási jótétemény volt a számunkra. Ő úgy fejezte be az életét, hogy nem élt hiába – olyan értelemben, hogy sok embernek elviselhetővé tette azt a pár hónap rabságot, amit a Margit körúton vele együtt töltött. Mert amíg beszélt, vitatkozott – bármiről –, addig reménykedtünk – zárja szavait Vurai Tamás.
Melocco Miklós szobrászművésztől kérdeztem:
– Édesapja utolsó munkahelye az Új Ember szerkesztősége volt. Erről milyen emléket őriz?
– Elég gyorsan bekerült a szerkesztőségbe, mert rájöttek, hogy profi. De pluszpénzért még azt is vállalta, hogy befűt. Bement reggel, úgy emlékszem, fél hétre, fát vágott – erre a célra volt egy szép tiszta overallja –, begyújtott négy vagy öt cserépkályhába, és mire – kilenc felé – elkezdődött ott bent az élet, addig ő már megtisztálkodott, megmosdott, megborotválkozott, s elegánsan ült a széken, mintha befűttetett volna. Azért tudott élni, és győzte is…
– Vallásos is volt?
– Igen, azt hiszem, eléggé rendesen és tételesen, bár az is igaz – de ezt csak én állítom –, hogy az inkvizíció idején bizonyára eretneknek találták volna. Vallásos világba született bele, jóban volt a papokkal, s a papok, a kedélyes plébánosok víg életet éltek. Szerette és bírta a bort mellesleg. Ugyanakkor volt egy kis feudális stich is az ő európaiságában.
Vándor, ha a ferencesek pesti templomának oldalfala mellett visz el az utad, hajtsd meg a fejed egy mártír emléke előtt! O. Henry amerikai író állítja egy helyütt: „Talán nincs tökéletesebb boldogság az életben, mint a mártíroké.” Kevés az ilyen szép vigasztalás.
origo.hu
Kiderült, hogy ki a rejtélyes lottónyertes, aki óriásplakátot vett az Oktogonon
