Tünetegyüttes

A Film.hu-n az idén még a megnyitó előtt interjú készült több olyan dokumentumfilm-rendezővel, akinek az alkotása versenyez a filmszemlén. Az utolsó kérdés többnyire az volt, hogy a rendezőnek milyen tapasztalatai vannak a filmszemlékről. Péterffy András, aki többek közt rendezőként, tanárként, tévés vetítések szerkesztőjeként ismerhető a magyar dokumentumfilmes világból, így válaszolt: „Sok jó hangulatú vita volt régen, a pécsi időszakban. Sajnos az utóbbi időben a negatív élmények szaporodtak: gyenge színvonalú, személyeskedő viták, alpári hangú, stílustalan, félrészegen előadott nyitó-záró események, nyegle, öntelt nyilatkozatok, unott nézők, széttördelt szakma… Szóval ezek miatt tavaly már nem vettem részt semmiben. Talán az idén érdemes lesz.”
A filmszemle versenyében induló harminc dokumentumfilmet a sajtó képviselői hétfőn és kedden tekinthették meg az Uránia moziban, szerencsére távol a MOM Park butikforgatagától, távol a filmszemle izgatott, olykor harsány stábjaitól, fontoskodó tévésektől, és sajnálatosan távol a filmek rendezőitől, akikkel az idén az első közönségvetítések végén lehet közösen beszélgetni. Majdnem két napig találgattam hát, vakon tapogatóztam, hogy milyen lesz az idei szemle. A vetítések szüneteiben próbáltam belehallgatni a beszélgetésekbe, az Uránia kis kávézójában kémleltem, sűrű-e a levegő az együtt üldögélők, álldogálók között, és hogy mi van benne.
Hallottam olyasmit is, amikor két nagyon fiatal fiú a hátam mögött arról beszélgetett, hogy nem szeretik az olyan filmeket, amik rettenetesen meg vannak csinálva, de amelyekben nem túl mély az üzenet, vagy talán nincs is. Inkább legyen szikár, érdes felületű az alkotás, csak szóljon valamiről, pontos legyen, igaz legyen. Hallottam azt is, amikor a nézőtéren körülbelül azon nevettek a kollégák, hogy nézd már, korona! Meg: nézd már, magyar! Igaz, jóval kevesebben voltak, mint azok, akik tavaly azon röhincséltek a szemle egyik vetítésén, hogy nézd má’, ezek vidékiek ottan! Ha-ha-ha!
És aztán kedd este lett, megnyitó a MOM Parkban, méltatlan, kínos helyszín a Muzsikás együttes zenéjének az akciós butikvásárok kellős közepén, és aztán egy olyan rendező filmjét vetítették az ünnepélyes megnyitón, aki már két éve beleröhögött az ország képébe, és óriási szabadságfokkal elmondta a hét végi tévéműsorban, hogy ő már csak a pénzért készít filmet évek óta. Tisztességes ember azonban pusztán a pénzért sem adna ki ilyesmit a kezéből. Tisztességes értelmiségi pedig rendezőnk érdemei elismerése mellett nem vetítene le ilyesmit, nem hiszem, hogy ebben nehéz lenne megegyeznünk. A tünetegyüttes másik aspektusa, hogy egy nagy érdeklődésre számot tartó őstörténeti-néprajzi vonulat képviselői immár nevezni sem hajlandók a dokufilmes vagy az ismeretterjesztő mezőnyben. Nemcsak azért, mert rendre kiszorultak a versenyből az elmúlt években a téma, vagy a sajátos újszerű megformálás miatt, hanem azért, mert mindig érte őket valamilyen plusz sérelem az elbírálás vagy az információs vetítés kapcsán. Ezek a filmesek járják az artmozikat és a művelődési házakat, és irigylésre méltóan nagyszámú és egyre összeszokottabb közönségük van. Sokakat arcról, névről is ismernek. Egy sokszínű réteg ez, amely pénzt, időt szán az őt megszólító kultúrára, de a filmszemlére már nem jön el.
Ebben az országban már annyi mindenkit próbáltak leváltani, utoljára még a népet is. Nem lehetne valahogy lecserélni végre egy erőtlen, hitelét, valóságérzékét vesztett, a korra reflektálni és széles rétegekhez szólni képtelen, magát alkotónak, véleményformálónak képzelő értelmiségi réteget?