Egy panteisztikus tragédia

Csütörtöktől látható a magyar mozikban a Magyarországhoz személyes szálakkal kötődő angol filmrendező, Peter Strickland Erdélyben forgatott balladája, a Varga Katalin. A kolozsvári színészekkel előadott, Sepsiszentgyörgy környékén készült film egy különös, megkésett bosszú története a főszereplővé előlépett, panteisztikus tájban. A film 2009-ben több díjat nyert, legutóbb decemberben, az Európai Filmakadémia (EFA) elsőfilmes rendezők számára kiírt, európai felfedezés elnevezésű kategóriában.

A Varga Katalin balladája 2007-ben készült el. Miért kellett három évet várni a forgalmazásig?
– Azért, mert nem szerették a filmet. Tavalyig egyik nemzetközi fesztivál sem válogatta be, még a kicsik sem, így képtelenek voltunk a hangutómunkához szükséges pénzt összeszedni. A film első pár éve tulajdonképpen a sikertelenség története volt. Akkoriban Magyarországon éltem, de kénytelen voltam hazaköltözni Londonba az édesanyámhoz, és tanítást vállalni, hogy meg tudjak élni. Ezek után nagyon megdöbbentem, amikor tavaly meghívták a filmet a berlini versenyprogramba.
– A film balladaszerű bosszútörténet, ha úgy tetszik, archaikus sorstragédia erdélyi közegbe ágyazva. Hogyan találta ezt a sztorit?
– A bosszú témája érdekelt, mert tele van ellentmondásokkal. Az egyéni bosszúállás tilos, de népként már megengedett, mint ahogy azt Amerika és Anglia esetében látjuk. És fontos az igazságszolgáltatás problémája is, mert az istenítélettől a jogrendszerig sok mindent érint. Az én célom az volt, hogy egy kicsit összezavarjam a nézőt. Itt a kiindulópont egy egyértelmű múltbeli bűn, az asszony megerőszakolása. A film jelene azonban nem ilyen egyszerű. Nem mondhatunk ítéletet, mert minden személyiség árnyalt. Még az erőszaktevőt, Antalt sem lehetett szörnyetegként bemutatni, hiszen tíz évvel az esemény után találkozunk vele, amikor már családja van. Annak ellenére, hogy tönkretette egy asszony életét, a másikat boldoggá tette. Nincsenek pozitív vagy negatív jellemek. Lehet azt mondani, hogy Katalin jó, de rossz irányba fordul, Antal pedig rossz, de megjavul. Gondolkodni és ítélni a közönségnek kell, ezt a film nem teszi meg senki helyett.
– Ez eddig egyetemes probléma. Miért döntött úgy, hogy Erdély lesz a helyszín?
– Mert ha mondjuk Londonba vagy valamelyik másik városi környezetbe helyeztem volna, esztétikailag olcsóvá vált volna a film. Nekem pedig elemelésre, költészetre, méltóságra volt szükségem. Erdély meg tudta adni azt a balladisztikus hangulatot és ritmust, amire szükségem volt, bár hangsúlyozom, hogy a film nem Erdélyről vagy a székely emberekről szól, egyszerűen így alakult. A Katalint alakító színésznőben, Péter Hildában megtaláltam, amit kerestem. Aztán Sepsiszentgyörgy is hatással volt rám. Ha lenne egymillió dollárom, akkor is ott forgatnék, ugyanezekkel az emberekkel. Teljesen más ott a munkához való hozzáállás, mint mondjuk Londonban: a színészek alázatosak voltak a feladattal szemben, nem a hagyományos siker érdekli őket, hanem a minőség.
– Mégis mit jelent önnek Erdély?
– Valamiféle panteisztikus jellege van az erdélyi tájnak, a természet szinte isteni. Az ottani erdők nagyon különböznek az osztrák vagy német erdőktől. Van bennük valami vadság. Van valami, amit nyugaton már elvesztettünk. Persze hipokrita vagyok, mert egy nagyvárosban élek, és élvezem annak minden előnyét, de van bennem valamiféle romantikus vágy az erdélyi életforma iránt, bár nagyvárosi létemre már nem tudnék úgy élni. Erdélyben a szegénységet is máshogy viselik, mint Angliában. Nálunk az erőszakba menekülnek, míg Erdélyben méltósággal viselik a sorsukat az emberek. És nagyon szeretem az archaikus és a modern élet keveredését Erdélyben, amit meg is próbáltam ábrázolni, például abban a jelenetben, ahol Katalin szekéren utazik, de mobiltelefont használ. Ez nálunk mindenkit teljesen összekevert. Talán sikerült érzékeltetnem Erdély hangulatát, a nézők legalábbis szeretik, még ha üzleti sikert nem is arattunk.
– A Varga Katalin balladája magyar film?
– Fogalmam sincs. Sokkal több magyar dolgozott a filmben, mint angol. Mégis azt mondom, hogy mindenki annak tartja, aminek akarja.
– Ki finanszírozta?
– A forgatást és a vágást én magam finanszíroztam egy rokoni örökségből. A nagybátyám rám hagyott egy lakást, amit eladtam, és a pénzt a filmre költöttem. Pályáztam a tervvel mindenhova, de első- filmesként mindenhol zárt ajtókra találtam. Egyetlen esélyem a lakásért kapott 200 ezer euró volt, amit mind beleöltem a munkába. Persze később, az alatt a két év alatt, amíg a filmmel nem történt semmi, szüntelenül ostoroztam magam emiatt. Végül 2007-ben találtam egy román producert, aki 70 ezer eurót költött a hangutómunkára, így tudtuk befejezni. A következő filmemmel könnyebb lesz a helyzet, hiszen ha későn is, de voltak fesztiválszerepléseink, díjaink is, ilyen háttérrel több nyitott ajtót találok. Szóval utólag – bár még mindig csak veszteségem van a filmből – azt mondom, megérte a befektetés. És csodálkozom, amikor a magyar barátaim panaszkodnak, hogy nem tudnak forgatni. Van lakásuk, autójuk, de nem mernek kockáztatni. Pedig ha az ember nagyon meg akar valósítani egy filmet, akkor mindent megmozgat. Ráadásul ma már jóval olcsóbb a filmkészítés, úgyhogy nincs sok mentség arra, hogy valaki otthon üljön, és siránkozva a támogatást várja.