Gyászritmus és vacogó ország

A Magyar Írószövetség lapja, a Magyar Napló februári számára burkolt eszmei vezérfonalként ül rá együtt az egyéni és a nemzeti szorongás, a csüggedés és a várakozás szólama. Kondor Péter Írni, szeretni című költeményében az alkotás és a magány paradox összefonódása jelzi a lét kettős arcát. Az alkotáshoz szükségszerű az egyedüllét, sőt bizonyos értelemben a magány is, hiszen az író a teremtés pillanatában csak önmagára számíthat. Ám a költő is ugyanolyan társas lény, mint bárki más, s e kettősség egész életünkön átvonul. Varga Klára munkatársunk Kísérőénekek című négytételes verséből ráébredünk, hogy a halálfélelem a hívő emberben is ugyanolyan erős, mint a hitetlenben. A számunkra kedves, ráadásul időnek előtte eltávozott jó barát hiányának feldolgozásában alig segíthet bármi is, sőt, a gyász sokkja felerősíti az egész nemzet félelmét a jelentől: „új halott híre / tépázza a völgyet. / Tölgyek dőlnek. / A tavasz kapujában / gyászritmust toporog / egy vacogó ország.” Tornai József is egyetemessé avatja a halálszorongást Együtt halni meg? című versében. „látható, hogy az űr / hátrál meg előlünk és meghalni, / elbúcsúzni innen annyi, mint a tűz / pattogása a lét festett bölénybőr sátra alatt.” Oláh János is elmondja az Útban a végső hallgatáshoz című versében, hogy a halál felett aratott győzelmeink ideiglenesek: „Ítéletünk, bizony halálos, / Hisszük, nem hisszük, mindenképpen az / Mint virág hajlik a kaszához, / s kéjjel bukik el minden tavasz.” Kiss Benedek a nagyanyja emlékét megidéző Forradás a hüvelykujjon című verssel példázza, hogy a múltból mérhetetlen erőt meríthet a jövő embere.
Két esszé is folytatja az életértelem-keresés, az elmúlás, a feltámadás motívumot, a nemzet sorskérdéseire kiterjesztvén gondolatait. Mezey Katalin költő „Az utolsó szó jogán” idézi meg Ady Endre alakját mint a történelmi Magyarország utolsó költőjét, ki táltosi, sámáni erővel megszólaltatja a nemzet egészének szorongásait, apokaliptikus félelmét és csak azért is életvágyát. Az esszéíró ugyanakkor őszintén néz szembe azzal a ténnyel is, hogy a történelmi Magyarország Szent Korona által jelképezett egysége 1526 után szimbolikussá, mi több, virtuálissá vált, hiszen Mohácsot követően három részre szakad az ország, s két királyt is megkoronáztak Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd személyében. Az írás emlékeztet arra is, hogy az 1541-es „felszabadulásunk” a török iga alól a Habsburg-uralmat szabadította ránk, s a kiegyezés 1867-ben sem hozta magával önálló államiságunk visszanyerését. Ady Endre költészetében benne feszül nemzeti létünk számos illúzióvesztése, fájdalma, s ez a tény azokat az írókat, irodalomtörténészeket is meggyőzi költészetének jelentőségéről, akik kritikusan viszonyulnak hozzá. Egedy Gergely Salamon Konrád Ez volt a magyar huszadik század című, az Auktor Kiadónál megjelent könyvét ismertetve jut el az első világháború, majd Trianon tragédiáján át a második világégés és a kommunizmus poklához. Azt is kimondja, hogy a rendszerváltozás felemássága a XXI. század magyarságára és a következő kormányra is nehéz terheket ró, hiszen „valamelyest politikai konszolidáció ugyan megtörtént, de nem következett be nemzeti konszolidáció”.
A biztatás ígéretét hozhatják a nemzeti példaképek, például Csoóri Sándor, kit Kovács István költő köszönt nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Biztatás hordoz a lapban közölt beszélgetés L. Simon László költővel, aki őszintén reméli, hogy hamarosan kikerülünk a zsákutcából, s egy olyan világ kezdődhet az élet minden területén, ahol nem a kontraszelekció, hanem a tehetség és a teljesítmény alakít ki végre az ügyeskedés helyett egészséges versenyhelyzetet.
(Magyar Napló, a Magyar Írószövetség lapja, XXII. évfolyam, február, 40. old.)