Mert túl sok James Bond-filmet néznek – így élcelődött e hét elején Avigdor Liberman izraeli külügyminiszter az őt nyúzó újságírókkal, hogy a zsidó állam milyen szerepet játszott Mahmúd al-Mabhúh palesztin Hamasz-aktivista megölésében. Izraelnek nincs köze az akcióhoz – ismételgette jó papagájként a diplomácia vezetője. Talán Liberman változtatna elutasító érvelésén, ha a dubaji hatóságok előállnának a gyilkosságról közölt felvétellel. Ám ilyen nincs. Így kitartóan kell mondogatni, hogy Izrael semmiben sem részes, a most hőbörgőt játszó európaiak előbb-utóbb úgyis megnyugszanak. Az Európai Unió bátor – és iránymutató – nyilatkozattal állt elő: a felelős ország megnevezése nélkül elítélte a hivatalos dokumentumok felhasználását. Nagyjából ezt is vártuk tőlük.
Miért van az, hogy a XXI. század elején egyes országok titkosszolgálatai más államok területén, mindenfajta bírósági ítélet nélkül embereket likvidálhatnak? Milyen erkölcsi többlettel rendelkezhetnek azok, akik eldöntik: ez bűnös, ez pedig nem? Vajon meddig hat felmentő erővel a múltban elszenvedett népirtás, amelynek tényét ilyenkor mindent megmagyarázó érvként lehet lobogtatni? A szemet szemért stílusú, „sikeres” kivégzéseknek nem az-e az egyetlen céljuk, hogy bosszút szüljenek, amelyet majd újból meg lehet torolni?
Vajon miért van az, hogy ha Izrael szóba kerül, akkor szinte pillanatok alatt felveti valaki a Moszadnak, az ország titkosszolgálatának nevét? Csodáljuk, de nem szeretjük. Nyilván olyan jellemzővel bír, amely az egyszerű állampolgárnak megfoghatatlan: kis túlzással mindenütt jelen van, mindenhova beépült, a világ másik végén is pillanatok alatt talál ügynököket, híres és hírhedt célzott akcióiról, amelyek során csak ritkán hibázik. Árnyékhatalom. Az elmúlt közel hatvan évben nemegyszer bizonyította, hogy a titkosszolgálatok közt ott van az élbolyban, ha nem vezeti a szakmai listát.
Ha a történelemből nem tanulták volna meg, a zsidó államot alapítók még a függetlenségi harcok során a maguk bőrén tapasztalhatták, hogy mennyire szükséges a jó felderítés, a megbízható értesülések megszerzése, az ellenség kémeinek kiiktatása, a belbiztonság kérdései, a kis csoportokban végrehajtott akciók. Magyarán a kémkedés, a kémelhárítás.
Ezerkilencszáznegyvennyolc májusában megalakult Izrael. Az ország egyik alapítója, első miniszterelnöke, David Ben Gurion a Hagana (Védelem) gerillaszervezetet példának véve szervezte meg a különböző biztonsági szervek működését. Három évvel később, 1951-ben „együttműködési intézetet” hoztak létre a belbiztonsági, a katonai, a titkosszolgálati szervek, valamint a politikai döntéshozó testület munkájának összehangolására. Ettől számítjuk az izraeli titkosszolgálat, a Moszad (Intézet) létrejöttét.
Manapság gyakran felteszik a kérdést: vajon Benjamin Netanjahu, az ország miniszterelnöke tudott-e a dubaji akcióról? A Moszad csak a mindenkori kormányfőnek felelős. Arról lehet vitatkozni, hogy „kiküldetésük” előtt valóban találkozott-e személyesen a kormányfő az izraeli kommandó tagjaival, ahogyan a The Sunday Times brit lap állítja, de hogy ne tudott volna az akcióról, az kizárt. Az Moszad által célzott megsemmisítésre javasolt személyekről egy jogászokból álló testület dönti el, hogy az illetők bűnösek-e. Tehát valamiféle titkos tárgyalás megelőzi az ítélet végrehajtását.
A tel-avivi Moszad-központban mintegy 1500 fő dolgozik nyolc részlegbe osztva. Ezek: az információszerzés, a kutatás, a lélektani hadviselés, a technológia, a tervezés, a különleges akciók, valamint a kiképzés és az adminisztráció osztálya. A világot 15 területre osztották fel. Becslések szerint az egész világon 35–40 ezer „kacájuk”, azaz nyilvántartott ügynökük van. Ami különösen meglepő, hogy ezt mindössze 40–50 fős titkosszolgálati tiszt felügyeli, míg a testvérszervezeteknél, az amerikai CIA-nál vagy az orosz FSZB-nél ez a szám ezrekre tehető.
Ám a hatékonyságát az izraeli titkosszolgálatnak az adja meg, hogy vallási, származási alapon működik. Mindenhol találnak segítőt, azaz sajant, aki a szükséges eszközökhöz, értesüléshez juttatja a Moszad-ügynököt. A diaszpóra tagjai könnyen beépülnek az állam szerveibe, ahonnan bizalmas információkat oszthatnak meg az „intézettel”, amely nemcsak Izrael, hanem a határokon élő zsidóság védelmét is szolgálja.
A Moszad halálos fegyvere a kidon, ami héberül bajonettet jelent. A különleges akciókat irányító Cesarea csoporthoz tartozik az a mintegy ötven kiválogatott személy, aki a célzott likvidálásokat hajtja végre. Ők a hadsereg kommandóiból kerülnek ki, fiatal férfiak és nők, akik mindent tudnak a különböző ölési technikákról. A Negev-sivatagban lévő kiképzőközpontjukban mindenfajta fegyver használatára, különböző gépjárművek kezelésére, puszta kézzel végrehajtott ölésre, bombakészítésre, „nyomtalan” gyilkosságok elkövetésére készülnek fel. A kidonszolgálat nem hosszú távú, a fizikai és szellemi megpróbáltatások miatt két-három évnél többet nem engedélyeznek.
A nyilvánosságra került adatok szerint a közelmúlt egyik leghíresebb kidonja Cipi Livni külügyminiszter asszony volt, akinek már csak fiatal korára tekintettel is lesz még szava az izraeli politikában. Egyébként szinte lámpással kell keresni azt a személyt a csúcsvezetők közt, akinek valamilyen módon ne lett volna köze a Moszadhoz. Vegyük a jelenlegi kormányfőt és az ellenzék vezetőjét: a konzervatív Benjamin Netanjahu és a munkáspárti Ehud Barak még az 1970-es években egy kommandó parancsnokaként (Barak) és helyettes vezetőként (Netanjahu) vállvetve harcolt. A teljesség igénye nélkül felsorolunk néhány nálunk is ismert politikust, akik az izraeli titkosszolgálattal vagy annak valamelyik elődjével kapcsolatban álltak: Menahem Begin, Jichak Samir, Jichak Rabin, Chaim Herzog, Ariel Saron, Jichak Navon.
Végül is mi a baj a dubaji megsemmisítő akcióval? Hogy volt némi hiányosság, az korántsem kérdőjelezi meg az eredményességet. Egy izraeli szakértő a L’Express francia hírmagazinnak az útlevelekről a következő magyarázatot adta: „Korábban olyan útlevelet hamisítottunk, amilyet akartunk. Kitaláltunk egy nevet, és már kész is volt. Most azonban a különböző nagy teljesítményű számítógépes rendszerek révén olyan dokumentum kell, amely mögött valós személy áll. Így jönnek szóba az elhagyott, bevont, lejárt vagy leadott útlevelek. Hogy ez most nyugat-európai országokat és izraeli kettős állampolgárokat érintett, hát van ez így.”
A kidonok az akciót hibátlanul hajtották végre. A célszemély meghalt, a kommandó tagjai veszteség nélkül hazatértek. Annak, hogy a dubaji hotel biztonsági kameráinak felvételein azonosíthatóak a résztvevők, nyilván célja van: vagy egyszerűen nem törődtek vele, vagy pedig ennyire biztonságban érezték magukat, és ezzel is üzenni akartak az áldozat köreinek. A dubaji hatóságoknak több mint egy hét kellett, míg előálltak a Moszad elleni vádakkal.
Azt leszögezhetjük, hogy Mahmúd al-Mabhúh – mint egy izraeli biztonsági szakértő jellemezte – „nem volt egy Teréz anya”. Az ötvenéves palesztin férfi a Gázai övezetet uraló Hamasz fegyverbeszerzője volt. Az Ezzedin al-Kasszám Brigádok – a titkos és rettegett palesztin szervezet – alapító tagjaként részese volt két izraeli katona elrablásának és számos merényletnek. Kínát, Észak-Koreát és Iránt járva hozzájárult, hogy a Hamasz ne maradjon fegyver nélkül. Dubajban is egy iránival kellett volna találkoznia.
A mindig óvatos, visszahúzódó palesztin férfi szobájába valahogy bejutottak – a felvételeken jól látszó – teniszruhát viselő gyilkosai. A feltételezések szerint elektromos sokkolóval lebénították, majd olyan hatóanyagot fecskendeztek belé, amely szívinfarktust vált ki. A kiérkező dubaji orvos természetes halált állapított meg, miután a rendőrök nem találtak semmilyen dulakodásra vagy erőszakos cselekményre utaló nyomot.
Valóban olyan fontos személyiség volt-e Mahmúd al-Mabhúh, hogy így kellett végeznie? Vagy esetleg Benjamin Netanjahu bosszújáról van szó, ugyanis az ő nevéhez köthető egy másik Hamasz-vezető elleni elpuskázott merénylet? – feszegeti a kérdést a Haaretz baloldali izraeli újság. A Moszad, amikor előzőleg Netanjahu kormányfő volt, 1997-ben egyik látványos kudarcát volt kénytelen elszenvedni: a célpont a Jordánia fővárosában élő, akkoriban második számú Hamasz-vezér, Kaled Mesal volt – mára egyébként ő a szervezet vezetője.
Két kanadai turistát játszó kidonnak az volt a feladata, hogy egy ártatlan utcai ütközés során észrevétlenül beadja a mérget Mesalnak, aki nyolc óra múlva elhalálozik. Ez sikerült is, de palesztin testőrei feltartóztatták a „turistákat”, akik fejvesztve menekülni próbáltak. Bármennyire is jól voltak kiképezve, elkapták őket.
A Moszad akkori vezetőjének igencsak sietnie kellett – táskájában az ellenanyaggal – Ammánba, hogy megmentse a palesztin vezető életét, valamint a bimbódzó izraeli–jordán kapcsolatokat. Időben érkezett. Igaz, volt még egy ár, amit a jordánok kértek: Ahmed Jaszin sejknek, a Hamasz Izraelben bebörtönzött szellemi vezetőjének szabadon engedése. Nem volt mit tenni, visszanyerte szabadságát, de csak 2004-ig, míg egy izraeli rakéta meg nem ölte.
Most is egy jó kapcsolatot kockáztat az izraeli kormány, ugyanis az Egyesült Arab Emírségek azon kevés arab állam közé tartozik, amely nem fogadja Izrael minden megnyilvánulását ellenséges szándékkal. Legalábbis eddig nem fogadta.
*
Sikerek és kudarcok
1956 A Moszad közvetítésével jutott el Amerikába Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak a XX. kongresszus zárt ülésén Sztálin bűneiről elmondott felszólalása. A beszéd, amelyet egy lengyel pártvezetőtől szerzett meg a titkosszolgálat, az amerikai közlés után valóságos földrengést keltett Kelet-Európában.
1960 Az izraeli titkosszolgálat egyik legnagyobb sikere Adolf Eichmann náci háborús bűnös argentínai elfogása. A németet – bedrogozott állapotban – az El Al légitársaság stewardjaként Izraelbe szállították. Itt bíróság elé állították, majd kivégezték.
1972 Az Isten haragja műveletre azt követően adtak utasítást, hogy a müncheni olimpián a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet lemészárolt tizenegy izraeli sportolót és sportvezetőt. Az izraeli titkosszolgálat tizenhárom palesztint, akik a terrorcselekményt kitervelték, megvalósításához hozzájárultak, megölt.
1973 Az egyik legnagyobb Moszad-melléfogás: a norvégiai Lillehammerben tévedésből lelőttek egy marokkói pincért, mert összekeverték egy palesztin terroristával.
1976 A palesztin emberrablók fogságából az ugandai Entebbe repülőterén végrehajtott túszszabadítás során az izraeli titkosszolgálati és katonai kommandók több mint száz izraeli túszt tudtak kiszabadítani, minimális veszteséggel. Az egyik áldozat a katonai kommandó parancsnoka, Benjamin Netanjahu bátyja.
1979 Bejrútban gépkocsistul felrobbantották a müncheni akció egyik fő kitervelőjét, Ali Szalemehet.
1981 A Bagdad környékén épülő Osirak atomerőmű lebombázása.
1984 Húszezer falasa (etióp származású zsidó) áttelepítése Izraelbe.
1988 A palesztin Fatah második emberét, Abu Dzsihádot Tuniszban egy izraeli kommandó meggyilkolta.
1990 Gerard Bull kanadai ballisztikakutató megölése Brüsszelben. Bull az iraki diktátornak, Szaddám Huszeinnek akart egy szuperágyút készíteni, amellyel akár Izraelt is megtámadhatta volna.
1992 Párizsban sikeres merényletet követtek el a Palesztin Felszabadítási Szervezet biztonsági összekötője, Atef Bsesio ellen, aki fel akarta venni a kapcsolatot a francia titkosszolgálattal.
1995 Fati Shaki palesztin vezető likvidálása Máltán.
1997 Merényletkísérlet a jordániai Ammánban, amelyet a Hamasz-parancsnok Kaled Mesal túlélt.
2004 Légitámadással megölték Ahmed Jaszin sejket, a Hamasz szellemi vezetőjét.
2008 A libanoni terrorista, Emád Mugnije damaszkuszi meggyilkolása mobiltelefon-robbantással. A Hezbollah katonai parancsnoka elleni vád emberrablások megszervezése és a bejrúti amerikai tengerészeti bázis 1983-as felrobbantása, amely 241 halottat követelt.
