(jó-e a svéd modell )

Én nem tudom, hogy az a reformkényszer, amely Magyarországra időtlen idők óta jellemző, honnan és miből ered. Természetesen a rendszerváltozás előtt bármifajta változtatás a kommunisták privilégiuma volt. Kezdetként ők a társadalom egész struktúráját megváltoztatták, újra kijelölték a jó és a rossz helyét, új értelmezést adnak a magántulajdon mibenlétének, s meg akarták reformálni magát az emberi természetet, ami a felszínen sikerülni is látszott. (Államosítás, kollektivizálás, az egyház és a polgárság ellehetetlenítése, a személyiség elszürkésítése stb.)
A magyar nép érdemben csak egyszer próbált beleavatkozni ebbe a folyamatba, 1956-ban. A forradalom leverése után ismét a diktatúrára specializált baloldal vette a vállára a megújulás terhét, amely a Kádár-korszak kiegyezési politikájának máig tartó erkölcsi posványát eredményezte. A kaparj, kurta, neked is jut szelleme átjárta a társadalmat. Az állam és a gazdaság működni látszott, de az ország egyetlen lényeges – nemzedékekre kiható – gondjának megoldására sem történt érdemi kísérlet. A kommunista elit engedte meggyűlni a bajt, a nép pedig a jövőben fenyegető veszedelmekről nem vett tudomást.
A szocialisták egyes személyiségei körülbelül tíz évvel ötvenhat után rádöbbentek, hogy mindez így nem megy már sokáig, színre lépett a reformok atyja, Nyers Rezső, és kezdetét vette az új gazdasági mechanizmus, amely veszedelmesen emlékeztetett (volna) a szovjet NEP-korszakra. Ezt én már újságíróként éltem át a lelkesedés minden jele nélkül. Ez a reform – mint bármely szocialista megújulási törekvés – hamvába holt, csak Nyers Rezső maradt meg belőle máig tartó (másodlagos) szavatossági érvénnyel. A párton belül – állítólag – máig nagy tekintélynek örvend. Ha „nagy öregeket” szükséges emlegetni, akkor az ő neve kerül szóba és Vitányi Iváné. A szavatosság – Gyurcsány ténykedésének eredményeképpen – valószínűleg mostanában jár le, újracímkézni lehetetlen.
Tagadhatatlan tény az, hogy szükség lett volna reformokra a Kádár-korszakban, s úgy látszott, hogy a totális reform 1990-ben, a rendszerváltozással be is következik. Attól a pillanattól kezdve a megújulás terhe már nem annyira a kommunisták vállára nehezedett, hanem az egész átszerveződött, szabadon választott magyar politikai elitre. S ez bizony kezdettől fogva nehéz szülésnek látszott, mivel az óhatatlanul szükséges, az egész társadalmat súlyosan érintő reformok véghezvitelére politikai meggondolásból, a bukástól tartva egyetlen kormány sem vállalkozott.
1995-re ismét „meggyűlt a baj”, immár demokratikus módon. Ekkor Bokros Lajos végrehajtotta a nadrágszíj meghúzásának reformját. Ez – egyes vélemények szerint – az előző szocialista reformok szellemében nem oldott meg semmiféle szociális, gazdasági és erkölcsi problémát, a globálisan is jelentkező alapkérdéseket csak súlyosbította. A Fidesz-kormányzat négy éve szinte semmire sem volt elég, a szocialisták a kádári szellemben egyszerűen ráígértek, kampányukban eszközül használva az egyik legsúlyosabb kérdést, a társadalom elöregedésének problémáját és a nyugdíjasok helyzetét. Bagóért megvették az idős emberektől az ország jövőjét.
S most, sajnos, a választási kampány kezdetén az önmaguk reformjára is teljességgel képtelen szocialisták ismét a nyugdíjasok rémisztgetésével akarják visszaszerezni legalább a veszett fejsze nyelét. A nyugdíjreformot, amelyre kétségkívül szükség van, fenyegető rémmé tették, ígéreteikkel, hamis retorikájukkal mételyezve a közvéleményt, szociális érzékenységnek álcázva az önérdeküket. A sarokból, ahová beszorultak, a nyugdíjasok hátán akarnak kimászni. Ezért a Fidesz rémálmaként emlegetik az úgynevezett svéd modellt, ami immár egy tüzes piszkavasra emlékeztet, amihez nem jó hozzányúlni. Bokros Lajos mégis megtette. Az MDF színeiben nem tartja elképzelhetetlennek a párt programjába belefoglalni a svéd nyugdíjmodellt. Hogy ezt érdemének tekinthetjük-e, én nem tudom…