Meglőtt anyag

Ha van a magyar keramikusok között valaki, akinek művészete folytonos párbeszéd a természettel, az anyaggal, akkor az éppen Schrammel Imre. Szenvedélyesen kutatta a föld tulajdonságait, azt például, hogyan keletkezik, rakódik le a finom agyag a folyó kanyarulataiban, hogyan válnak el a különböző minőségek. Az anyagok iránti vonzódásába talán az is belejátszik, hogy a tervezés különböző területei érdekelték: kezdetben díszlettervezőnek készült, később ötvösséget is tanult. Szó szoros értelmében vett keramikus azonban sosem volt. Porcelántervezőként végzett a főiskolán, s ez újabb lehetőségeket adott az anyag, a technológia megismeréséhez, hiszen a magas hőfok, amelyen az anyag kiég, maga is alakítja a formát, a színeket.
Hollóházán két évig, 1958–59-ben tervezett porcelánt, az újjáéledő szocreál időszaka volt az, így hát hamarosan két lábbal rúgták ki, nemcsak onnan, de az ország összes finomkerámia-gyárából. Talán szerencse is, hogy így történt, másként – baráti segítséggel – aligha kezdett volna kísérletezni a tokgyártáshoz szükséges samottal, amelyet mások csak hulladékként kezeltek. Olyan magas hőfokon lehetett égetni a belőle készült szobrokat, amelyen még a bazaltkő is megolvadt.
A kötet bevezető tanulmánya, amelyet éppen úgy Kernács Gabriella jegyez, mint a Dokumentumok fejezetben közölt interjúkat, lépésről lépésre sorra veszi azokat a jellemzőket, amelyek miatt Németh Lajos professzor Schrammelt az egyik legfontosabb művésznek nevezte. „Szinkronban van a világgal, de úgy, hogy újat teremt. Nem utánoz. Ugyanolyan a jelentősége, mint Kondor Bélának.” Valahogy úgy is fogadta Schrammelt a korszak művészetpolitikája (no meg nem egy rosszindulatú, de legalábbis féltékeny pályatárs), mint Kondort: a Budavári Palotába készült reliefjét egy évtized múlva egyszerűen leverték a falról, évekre nemkívánatos személlyé vált Siklóson, ahol 1969-ben az első kerámiaszimpóziumot megszervezte – miközben a faenzai nemzetközi kerámiakiállításon 1971-ben nagydíjat, 1974-ben aranyérmet nyert, s nemzetközi rangot szerzett a magyar művészetnek. Nem is került be más a magyarok közül abba a nyolckötetes kiadványba, amely világhírű keramikusművészek műhelyeit mutatja be, csak ő.
Nyomot hagyni – ez az alapvető emberi vágy már legkorábbi munkáin is egyéni gesztusokban nyilvánult meg. Kobaltkék festékkel bekent kezével hagyott nyomot egy 1959-es lopótök vázán, húsz év múlva samottba nyomta be kezét. Madárlenyomatokban próbálta megragadni az időt, megidézte a történelem, a mítoszok alakjait – keresve a romló testet átlényegítő erőt. Drámai erejű alkotásai közé tartozik az 1956-os sorozat, amelynek első darabja már 1976-ban elkészült, akkor, amikor talán még senki nem gondolt arra Magyarországon, hogy egyszer emlékművet lehet majd állítani ’56 áldozatainak. Az úgynevezett lőtt munkák közé tartozik a rakutechnikával készült, 1140 fokon kiégetett alkotás, szinte szétrobban az anyag, ahogyan a lövedék belehatol. Ez is Schrammel Imre meghökkentő leleménye volt a hetvenes évek közepén, s amikor elismerő cikk jelent meg a művekről egy nyugati szaklapban, hónapokig várta, hogy a rendőrségen felelősségre vonják a „lőgyakorlatokért”.
Majdnem elégtételt kapott, derül ki az albumból, a hollóházi kirúgatásáért: több mint harmincéves szünet után, 1993-ban újra készített porcelánszobrot, mégpedig a herendi porcelángyárban. Az első szerelemhez való visszatérés igazi művészi sikert hozott Schrammelnek, s ahogyan például az 1995-ös Térdelő Minótaurosz és a lány című plasztika mutatja, sikerült úgy ötvöznie azokat az értékeket, amelyek a porcelán sajátjai, s amelyeket a korábbi évtizedekben más anyagokkal hozott létre, ahogyan – amint Fekete György fogalmazott a művekkel kapcsolatban – a világon senki más nem lett volna képes. És ez persze egyáltalán nem majdnem, egészen pontosan a teljes elégtétel.
(Schrammel. Magyar Képek Kiadó, Budapest, 2010. Ármegjelölés nélkül)