Mint papírhajó a tengeren

Kárpátalja kétszázezres magyarsága soha nem volt a történelem kegyeltje, így az sem véletlen, hogy az egy főre jutó hétköznapi hősök száma valószínűleg magasabb, mint bármely anyaországi megyében. A kényszer emelte hőssé Kárpátalja zenepedagógiai nevelőjét, az autodidakta zenészből kórus- és zeneiskola-alapítóvá lett Ivaskovics Józsefet is, akinek neveltjei a térségben szétszóródva igyekeznek megőrizni Kárpátalja magyar zenei hagyományait.

Klementisz Réka
2010. 03. 12. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ivaskovics József története igazi kárpátaljai mese. Autodidakta zenészként évekig járta a világot, eljutott Finnország egyik történelmi tartományába, Karalenbe, zenélt Szibériában, Kazahsztánban, aztán jött egy ukrán rendelet: zenélni állami oklevél nélkül nem lehet. Ivaskovics József nyelt egyet, letette a gitárt, és mint a mesebeli hétpróbás vándor, elment a Kárpátokon túlra, hogy ha már egyszer a törvény előírja, Galícia legnyugatibb csücskében elvégezze a karvezető szakot. – Hasznomra vált, nem bántam meg – bólint a sorsra utólag, s még azt is hozzáteszi: – Olyan jó társaság jött össze, hogy a tanári kar talán a mai napig emlegeti.
A képzés után Ungvárra került egy magyar iskolába, ahol újra űzhette, amihez ért: zenélt, és gyerekekkel foglalkozott. Az öröm nem sokáig tartott, az ukrán bürokrácia szigora ismét közbeszólt. Nem nézték jó szemmel, hogy Jóska bácsi a gyerekekkel olykor a Himnuszt is elénekelteti, templomba viszi őket zenélni, karénekelni. Hogy állása elvesztése után is folytathassa, amit elkezdett, a gyerekekből iskolán kívül kórust szervezett. – Utánam jöttek a gyerekek, hogy Jóska bácsi, ne hagyjuk abba! Hát nem is lett volna más választásom, folytattam – meséli nevetve, s bár még messze a mese vége, összegez: – Kallódik az ember, hánykolódik, mint papírhajó a tengeren, de végül csak kiköt valami jó helyen. A gyerekekből iskolán kívül szervezett Credo együttes alakulásakor épp a templomban, ahol befogadták őket. És a történet még csak itt vett lendületet.
A Credo mellett 1998-ban létrejött azonos nevű – nemrég Magyarországon is bejegyzett – alapítvány fogja össze Ivaskovics József kezdeményezéseit; a Kisgejőci Görög Katolikus Kórusiskolát, a Rafajnaújfalui Keresztyén Művészeti Iskolát, az Ungvári Alkotóstúdiót, a Credo Verséneklő Együttest és a Gyöngykaláris gyermekcsoportot. A Credo Alapítvány feladata nem pusztán a tehetségkutatás, az intézmények, csoportok fenntartása. Fő célkitűzése a magyar kultúra hagyományainak ápolása Kárpátalján – mindezt szinte a semmiből, valahogy.
A kisgejőci iskola a falu görög katolikus közösségének lelkésze, Ambrus József támogatásával és Ivaskovics József vezetésével először a plébánia melletti raktárhelyiségben rendezkedett be. Itt tanultak a gyerekek zeneirodalmat, zeneelméletet, népi hangszereket – Kárpátalja egyetlen magyar nyelvű zenepedagógiai intézményében. A falu adakozásából vettek zongorát, szombathelyi barátoktól kaptak kottát. A Credo közben működött, a négy-öt fős kórus lányai énekeltek, Jóska bácsi pedig kísérte őket, bárhol, ahová hívták őket. A papírhajó hánykolódott tovább.
– Öt éve keresett meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karáról Szomráky Pál, ő hívott Nagymarosra, hogy zenéljünk ott a Credóval. A meghívások szerencsére azóta is sokasodnak. Csak a határátkeléssel járó stressz ne lenne. Nem tudom megszokni – teszi hozzá. Nem panaszkodik, de halkan azért azt is megjegyzi: – A határ olyan, amilyen, a kárpátaljai magyarság problémája nem is ez, sokkal inkább a megosztottság, s hogy ukrán támogatás híján minden kezdeményezés erősen függ az anyaországiak jóakaratától. A beregszászi vidék már fel tud mutatni több öntevékeny sikert, Ung megye tétovább.
Ivaskovics József nem fél, nincs mitől, mondja, rajta ne múljon a haladás. A nagymarosi meghívásból zenei tábor, igazi hagyomány lett, sőt, az anyaországiak lelkesedésén felbuzdulva Jóska bátyám – ahogy minden barátja hívja – tavaly először Kárpátalján is szervezett népzenei és néptánctábort.
– Ki-ki hozta, amit tudott: matracot, sátrat, ennivalót. Népdalokat tanultunk, a Credo külön fesztivált tartott Kisgejőcön, hihetetlen hangulat volt. Az emberek nem gondolták, hogy népzenére ekkora mulatságot lehet csapni. Az összefogás szép pillanata volt – meséli, de nem fecsérel sok szót a múltra. Tervez, mint mindig, most épp Kisgejőcön csángó népzenei tábort. – A kárpátaljai magyarság szinte semmit sem tud Csángóföldről. Ideje betölteni ezt a hiányt – mondja. A Jóska bácsi keze alól kikerült fiatalok táboron kívül is rendszeresen találkoznak, sokan közülük zenepedagógiával foglalkoznak, van, akinek lemeze is jelent meg, s a nyári Credo- fesztiválokra még azok is hazajönnek, akik időközben külföldre kerültek. A Partiumtól a Felvidékig szinte az egész Kárpát-medencét bejárták már, de mert a feladat otthon van, mégsem kötnek ki máshol. Hánykolódnak inkább, hittel, zavaros vizeken.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.