Rekedt oroszlán

Lukács László, a tavaly húszéves fennállását ünneplő Tankcsapda frontembere február közepén töltötte be 42. évét. Élete legnagyobb kudarca az volt, amikor 12 éves korában a televízióból megtudta, hogy már nem lehet az első magyar űrhajós, mert Farkas Bertalan megelőzte. Ebbéli csalódását csak akkor heverte ki, amikor hetedik osztályosként először fogott gitárt a kezébe. Már le tudta fogni az első C- vagy G-dúrt, s pengette az első rock and roll sémákat. Egy debreceni Trial-boltban vásárolt ötszáz forintos bolgár Orfeusz dobozgitárral gyakorolt, és csak elsőéves gimnazista korában látott közelről elektromos gitárt. A Szoboszlai úti testnevelés tagozatos általános iskolába, majd a Csokonaiba járt, a nyolcvanas évek közepén ez középkategóriás gimnáziumnak számított a cívisvárosban.
Töretlen volt a sikerük, de nem „szállt el”. Előfordult olyan is, hogy Lukács László kiment az újságíró elé a vonathoz. Előző nap engem is felhívott, mondván, részletesen szeretné elmagyarázni, hogyan jutok el a találkozónk színhelyére. Kissé bicegve érkezett az interjúra egy debreceni kávézóba. Régi sérülés: ha kicsit „kitekeredik” a lába, érzékennyé válik a térde. Megműttethetné, de ódzkodik az orvosoktól.
– Annyi szakembert ajánlottak már. Úgy vagyok vele, mivel a kenyeremet nem a térdemmel keresem, mint egy profi jégtáncos, inkább halogatom a beavatkozást.
Pólóban van, átlagos no name farmerban és tornacipőben. A pólón most Jimi Hendrix látható, máskor meg a Motörhead vagy valami más formáció. Könyökhajlatában barnás folt éktelenkedik: önkéntes véradáson vett részt. Az alkarján két tetoválása van: egy négyzetben látható repülőgép és egy japán írásjel, amely a mindenséget, az ősforrást jelképezi.
Két meghatározó dolgot említ, amelynek szerepe volt zenei stílusa kialakulásában: a Motörhead 1984. szeptember 22-i debreceni koncertje s az a három év, amelyet gimnázium után lemezbolti eladóként töltött el a cívisváros főutcáján.

Tudok egy munkát, tudok egy munkát,
Tudok egy munkát, ahol dől a pénz,
Szavak helyett fegyverrel beszélsz,
Mesterlövész-célkereszt,
A fejedbe végül golyót ereszt.
(1992)

– Nem voltam Motörhead-rajongó, de akkor, ha bármilyen zenei formáció fellépett Debrecenben, meghallgattuk a koncertet. Pláne a Motörheadot. Olyan súlyos, hangos, borzasztóan csörömpölős rock and rollnak tűnt, bár éreztem, mégis van benne valami. Chuck Berry, a Rolling Stones s a Doors jelentette addig a rock and rollt. E koncert kapcsán nyílt ki a szemem: lám, van másféle játékmód is! A másik fontos dolog: 1986-ban érettségiztem, és attól fogva az akkori Vörös Hadsereg útján, az úttörőházzal szembeni Hungaroton-hanglemezboltban dolgoztam 1989-ig. Nyáron mindenki a vízparton volt, pangott az üzlet, mi pedig délelőtt fél tíztől estig bakelitlemezeket hallgattunk unalmunkban. Nemcsak könnyűzenét, hanem kortárs és komolyzenét meg dzsesszt is. Dvoráktól Sárdy Jánoson át az akkoriban nagyon népszerű 3+2-ig, Z’Zi Laborig. És persze Judas Priestet és Scorpionst is. Volt, amit átmentettünk polimer kazettára, volt, amit kedvezménnyel meg is vettem. Boltnyi lemezünk volt.
Lukács László egy újkerti panellakásban nőtt fel. Gimnazistaként párhuzamosan két zenekarban is játszott: a Vörös Kakasban meg a PG Csoportban. Aztán Tóth „Labi” Laboncz Attila basszusgitárossal és Buzsik György dobossal létrehoztak egy név nélküli hobbizenekart, és a tanítóképző főiskola pincéjében örömködtek. „Mivel akkor még mindenkinek volt anyazenekara, egyfajta oldalprojektként, zenei önkielégítésként játszottunk zajos punk and rockot.” A zenekar kezdetben az Európa Kiadó-s, URH-s, Kontroll Csoport-os, Neurotic-féle irányzatot képviselte, később AC/DC-, Motörhead-, Deep Purple-feldolgozásokkal próbálkozott. Idővel ráálltak a saját számok kidolgozására. Lukács László énekel és szöveget ír.
– Elérkezett az első koncertek ideje, de kiderült, hogy név is kell a plakátokra. Lehettünk volna a Három Paraszt Debrecenből zenekar, de hosszúnak tűnt, így egy kocsmában nekiálltunk inni és hezitálni. Labi volt a pihent agyú, így a Küsmödi és Unokái, a Vágóhíd és a Boncasztal is szóba került. Tizenkét sör után azt is próbálgattuk, hogyan lehet ezt skandálni, hiszen komoly rajongótáborra számítottunk. Azt, hogy Kótyomfitty Jenő és Társulata, sehogy sem lehet kiabálni. Aztán kikeveredett a tankcsapda szó. Tank-csap-da, Tank-csap-da, na ezt jól lehet skandálni! Így lettünk Tankcsapda. A nyolc–tíz ötletből ez maradt fenn a rostán. Jó keményen hangzik, kicsit militáns is. Ne felejtsük, hogy ez néhány hónappal a rendszerváltás előtt volt, akkor még Szűrös Mátyás bejelentése nem hangzott el! Egyébként, ha azt nézem, mi leszartuk a politikát, nem akartunk rendszerváltó úttörők lenni, csak egy jól hangzó névre volt szükségünk. Hozzátartozik, amikor az ismerősök megtudták, hogy mi a nevünk, hófehér arccal hallgattak el, hümmögtek, esetleg hozzátették, ennél rosszabb nevet elképzelni se tudnának. Egy szó, mint száz, döntöttem a sört magamba. Amúgy rég volt, ennél többet nem tudok elmondani erről – fogalmaz.
Ekkor még tartott a Hungaroton Magyar Hanglemezkiadó Vállalat monopóliuma. Lukács folyamatosan próbálkozott azzal, hogy népszerűsítse zenei világát, de mit számított, hogy lemezbolti eladóként esküdözik: márpedig a Tankcsapdából híres zenekar lesz. Most úgy gondolja: 19 évesen önmagát nagyon tehetségesnek tartó fiatalember volt.
Ezerkilencszáznyolcvankilencben nyolc saját számmal a tarsolyukban a debreceni Ifjúságpolitikai Klubban, az IPK pódiumtermében elkészítették első demójukat Baj van címmel. Ezt a kazettát magnóból magnóba rakták az emberek, így az underground zenekarok közé emelkedtek. A számok döntő többsége punk stílusú volt, de már egyre inkább igazi rockbandává alakultak át. 1990-ben a német Nagorny Karabach zenekarral hatállomásos német turnét bonyolítottak le, de felléptek a Petőfi Csarnok színpadán is. Az állandó utazás ellenére 1990 nyarán megszületett első stúdióalbumuk Punk and Roll címmel, majd 1992-ben A legjobb méreg címmel újabb kazettát adtak ki. 1993 januárjában kilépett a basszusgitáros Tóth Laboncz Attila (mert nem akart egész életében gitározni, érdekelte az irodalom, a filozófia, s egy ideig újságíróskodott is), akinek a helyére a korábban technikusként dolgozó Molnár „Cseresznye” Levente érkezett, míg a basszusgitárt Lukács Laci vette át.
A banda koncertezett tovább, és olyan nagy nevekkel lépett színpadra, mint a Sex Action vagy a Moby Dick. 1994 márciusában látott napvilágot az első CD-n is megjelenő nagylemezük Jönnek a férgek címmel. A csapat nagy elismerésként élte meg, hogy június 7-én a zenekar budapesti koncertjén ők játszhattak a Motörhead előtt. Az 1997-es Sziget-rendezvényen már interjút adtak a francia MCM és az európai MTV zenecsatornáknak. Dolgos és sikeres évek következtek. (Buzsik György 1997-ben elbúcsúzott a zenekartól, Elek Ottó lépett a helyébe dobosnak 2000-ig, azóta Fejes Tamás ül a hangszernél.) A Tankcsapda 2004-ben szakmai díjak (eMeRTon, Fonogram, Artisjus) sorát söpörte be. A lemezanyaghoz készült klipek meghódították a hazai zenei csatornákat, mi több, a legutóbbi kislemez, az Örökké tart több rádió játszási listájának elejére ugrott. A Tankcsapda külön üzletággá fejlődött. A Mennyország tourist, Ez az a ház, Örökké tart, Be vagyok rúgva, Azt mondom, állj! slágerekkel az együttes már nem csak a rockereknek szól, ugyanúgy „bejön” a tízéves gyereknek, mint a hatvanéves diplomásnak. 2009 októberében jelent meg a Minden jót című, tizenegyedik Tankcsapda-album.
– Az sohasem érdekelt, hogy 1989 körül figyeltek-e benneteket?
– Az igazság az, hogy tettem rá, még ha figyeltek is. Annyira egyszerű gyerekek voltunk. Legyen sör, legyen gitár, és ha még van ott a környéken egy kis szöszi, akit lehet a színpadról hülyíteni, akkor még inkább rendben van a dolog. Persze hogy kaptunk jelzéseket. Egyébként sokkal jobban figyeltek bennünket 1990 után, hogy a rendszeres nyugat-európai, svájci, holland, német turnékról nem hozunk-e haza drogot. Hazahozni bármit is! Hát nem vagyunk mi kereskedők! Olyan ez, mint amikor elmegy az ember a sivatagba, s hazahozza a vizet. Hát persze hogy „megittuk”, ami volt nálunk.
– Hogyan lehet megállni, hogy dalaitokban az előző rendszert sohasem kezditek ki?
– A Tankcsapda sohasem politizált. Emberekben, érzésekben, emóciókban gondolkodunk. Jelenségek „jönnek ki” a szövegeimből, és persze visszásságok is. Persze a jó dolgokról is énekelünk. Előfordul, hogy hetekig-hónapokig egy sor sem jut eszembe, de van olyan, hogy nem győzöm telefonos diktafonba mondani a gondolatokat, rímeket.

Ha nem hiszed el, hogy az élet ajándék.
nézd meg jobban, hogy élnek anyádék!
Ha nem hiszed el, hogy az élet
tényleg örökké tart,
hiába úszol, belefulladsz,
pedig ott van a másik part
(2003)

Több könyvet írtak és számos fílmet forgattak már a Tankcsapdáról. 2005-ben elterjedt, hogy Koltay Gábor a Tankcsapdáról forgat. „A rendszerváltás óta eltelt 15 esztendőnek ez kimagaslóan a legjobb zenekara” – indokolta döntését az Indexnek a Honfoglalás és a Trianon rendezője. Ahogyan fogalmazott: „A legpontosabban fejezik ki az ezredforduló világát. Rendkívüli tehetségű három zenészemberről van szó, akik különleges intuíciókkal rendelkeznek.”
„A vállaltan jobboldali elkötelezettségű rendező munkáinak ismeretében meglepő, hogy Koltay Gábort napjaink egyik legsikeresebb, elementáris erejű punk&rollt játszó zenekara foglalkoztatja. A Tankcsapda dalaiban nem találni direkt aktuálpolitikai utalásokat, és a zenekar nem számít az úgynevezett nemzeti rockot játszó formációk közé sem” – írta a Népszabadság. A szándékból nem lett semmi. Vajon miért?
– A filmmel kapcsolatos elképzeléseink különbözőek voltak – tudom meg az énekes-szövegírótól. Amikor rákérdezek, hogy egy jobboldali szálat is ki akartak-e hozni a filmből, elhallgat, majd tömören azt feleli: valami ilyesmiről volt szó.
Lukács László jól ismeri a róluk kialakult képet, a megjelent kritikákat. Poós Zoltán író A legjobb méreg című, 1992-es albumuk kapcsán így ír róluk (ez a szöveg részlete készülő, popesszéket tartalmazó könyvének is):
„A Tankcsapda az egyetlen olyan, a rendszerváltás környékén alakult rockcsapat, amely nemcsak megőrizte, de folyamatosan növelni is tudta népszerűségét. Éppoly jól szólnak a Kisstadionban, mint a kisvárosi művelődési házakban, ahol az évi egy Tankcsapda-koncerten kívül jobbára cipő- és műanyagvásárokat tartanak.” „A Tankcsapdának többek közt az a titka, hogy képesek a fülbemászó boogie-s dallamokat közös nevezőre hozni a súlyos, a progresszív metál és a punk eszközkészletével, és a sátras kempingezés huncut, bukolikus idilljétől a biblikus látomásokig megénekelnek mindent, ami csak témája lehet a rock and rollnak. Ügyesen variálják a mozgósító nemzedéki himnuszokat a csajozós boogie-kkal, a filozofikus tételekkel, füvezős számokkal és a belassult, a sátánt megidéző doom-metálos témákkal.”
– Mi húsz év után is szeretünk zenélni. Ha kitalálnánk azt, hogy baromira menő rockzenekar vagyunk, és csak 5–12 ezres koncerteken lépünk fel, akkor az ország méretéből adódóan évente csak néhány koncertünk lenne. Persze mi annál sokkal jobban szeretünk zenélni, hogy évente hétszer álljunk színpadra, és az év másik háromszázötvenvalahány napján meg lóbáljuk a lábunkat. Másrészt csomó olyan rajongónk van, aki nem engedheti meg magának a viszonylag drága fesztiválbelépőket. Tehát gondolunk az előszállási és soltvadkerti srácokra is, akik szeretnék a Tankcsapdát élőben látni. Ha beköltöztünk volna a magyar rockzene nem létező fellegvárába, és onnan tekintenénk le a gyarló alattvalókra, akkor joggal mondhatnák, hogy álságosak vagyunk. Tavaly például a húszéves jubileumi turnén számtalan faluban is játszottunk a helyi művelődési ház icipici színpadán. Nyilván háromszáz ember előtt nem tudunk pirotechnikát és kivetítőket használni, de ez nem is lényeges.
– És eljön a pödrött bajszú bácsi is?
– Eljön. Mellesleg a pödört bajusz már nem jellemző, nincsenek ilyen bácsikák. Kunszentmártonban kajakra eljött a koncertre a helyi pásztor is gyöngyös dolmányban. Nem a farsangi mulatságról nyergelt át hozzánk, hanem ő valóban a birkapásztor volt. Hát ennyit az életkori, társadalmi szélsőségekről. Azért jellemzően rockzenét kedvelő közönségünk van.

Nem akarom látni a híreket, hogy
bombát dobnak az arabokra, hogy
gyerekek szakadnak szét apró darabokra, vagy
arccal a falnak éhen halnak, közbe’ meg annyi
reklám megy a tévébe’, mintha a világ
az utolsó évébe lépett volna, csak valahogy eddig
senki nem szólt róla.
(2009)

És még egyszer a kritikákról. Saját csapdájában a Tankcsapda? címmel jelent meg a HVG-ben 2010 januárjában Sebők János írása. A zenekar mára „egyhangúvá” és unalmassá vált, fejlődése megrekedt, az alkotómunka a kifáradás jeleit mutatja, az ötödik X-be lépő Lukács László pedig időközben multimilliomossá gazdagodott – véli a cikk szerzője.
– Mit szól hozzá?
– Semmit, ha majd azt írják rólam, hogy kecskékkel fajtalankodom, vagy pedofil vagyok, az átlépi a tűréshatárt, és bírósághoz fordulok. Őszintén szólva nem az írás lepett meg, hanem az, ahol megjelent. Ha a szerző így gondolja, semmi baj… Mióta internet van, bárki bármit írhat. Mivel én tudom, hogy nem váltam hiteltelenné, nem vagyok multimilliomos, s nem azért járok tornacipőben és baseballsapkában, hogy a gazdagságomat leplezzem, ezen csak mosolyogni tudok. Nem akasztottam be a szekrénybe a fényes, csillogó zakót és a krokodilbőr csukát. De bizonygat a túró.
Lukács László helyett mások válaszoltak a HVG honlapján. „Ennyi idióta, begyöpösödött hülyeséget még életemben nem láttam egy helyen.” „Tiszteletre méltó, hogy a Tankcsapda ide küzdötte fel magát, és megnyeri magának a fiatalokat is!” „Sebők a múlt rendszer popzenei szakírója volt. Akkor fizetett tollnok, mára súlytalan ember.” „Ilyen elmebetegeket miért kell klaviatúra elé engedni???” „Azért kell lejáratni a Csapdát, mert a sok mocsok hazai »médiazene«, amiket lejátszik a