Száz év azonosság, száz év változás

Torday Emil etnográfus munkásságának állít emléket a Néprajzi Múzeum nemrégiben megnyílt kiállítása. A Száz év azonosság, száz év változás című tárlaton a világhírű Afrika-kutató fényképeit, feljegyzéseit és az expedíciói során összegyűjtött műtárgyakat most száz évvel későbbi követőinek anyaggyűjtésével együtt tekintheti meg a közönség.

Száz évvel ezelőtt, 1909-ben tette utolsó, legjelentősebb kutatóútját a Kongó-medencében Torday Emil néprajztudós, aki saját korában egyedülálló módon tisztelettel közelített a belga gyarmatosítók által vadaknak tartott őslakossághoz, és először mutatott rá arra, hogy mennyire komplex és értékes kultúra rejtőzik az afrikai kontinens mélyén. „Munkásságát ismerjük, becsüljük. Leírta a kultúrát, és amit írt, még ma is igaz” – mondta róla az ezredfordulón a kongói kuba népcsoport uralkodóházának hercege. Torday Emil méltán volt népszerű a négerek között: nyolc kongói nyelvet beszélt, az ott élő őslakosságról pedig azt tartotta, hogy „gentlemanek a szó nemes értelmében”. Kutatómunkájáról számos feljegyzés és fénykép tanúskodik: ezekből készített reprezentatív válogatást az a Szilasi Ildikó antropológus vezette kutatócsoport, amely 2009-ben, a Torday-Kongó-expedíció során tett kísérletet arra, hogy Torday útvonalának egy részét bejárja. A Torday által összegyűjtött anyag ilyen módon Lóránt Attila jelenkori fotográfiáival és a Reisinger Dávid operatőr közreműködésével készült két rövidfilmmel, valamint tárgyi illusztrációkkal is bővült.
Utóbbiak közül legbeszédesebbek azok a játékok és hangszerek, amelyeket a legkülönbözőbb hulladék anyagokból készítettek a felnőttek kézművestechnikáit korán elsajátító afrikai gyermekek. A jellegzetes motívumokból fölépülő karácsonyfadíszek pedig jól mutatják a kongói kultúra különös kettősségét, amelyben a boszorkányűző szertartás és a vasárnapi mise még napjainkban is összefér. A 2009 nyarán készült rövidfilmek egyikét a Gunguban évente megrendezett nemzetközi táncfesztiválon forgatták: a rendezvény azért jött létre, hogy az egyesült, békés Kongó eszméjét képviselje azzal a főleg külföldön elterjedt vélekedéssel szemben, amely az ország nevét a háborúkkal és az éhezéssel azonosítja. A felvételeken a helyi értelmiség képviselői számolnak be a kongói társadalom problémáiról: a területet napjainkban is sújtja a munkanélküliség, a gyermekek nem járnak iskolába, és legtöbbször még az alapvető létfeltételek is hiányoznak. A lakosság ilyen körülmények között próbál egyensúlyozni hagyományőrzés és modernizáció között, és – mint az a kiállítás anyagából kiderül – egyre tudatosabban igyekszik visszanyúlni az ősi kultúra identitásteremtő hagyományaihoz.