Szent László és a kun

Égbe nyúló hegyek és gyors patakok, festői várak és romantikus utcácskákból álló városok, gótikus templomok és reneszánsz paloták teszik vonzóvá ma is a Szepességet az utazó előtt. No meg a festmények a szárnyas oltárokon és a falakon. Prokopp Mária és Méry Gábor könyve, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia tudósklubjában mutattak be, nyolc szepességi város középkori falképeit gyűjti egybe.

Újabb közös szellemi kalandra vállalkozik a művészettörténész Prokopp Mária és a fotóművész, kiadó Méry Gábor a Középkori falképek a Szepességben című kötettel. 2002-ben ugyanis publikálták már a „mosoly, derű, halk szívesség” vidéke, azaz Gömörország többé-kevésbé ismeretlen, rejtőzködő templomainak freskóit – ahogyan a korábbival, a mostani kötettel is jóval többet adnak annál, mint amennyit az egy-egy térség nevezetességeit szisztematikusan bemutató útikönyvek. Történelmet idéznek a kiváló műalkotásokat vallatva, előfeltevésük és kötetük végkövetkeztetése egyben az, hogy abban a korban, amelyben a művek születtek, a Magyar Királyság a képzőművészetben is kivívta európai egyenrangúságát, s az, hogy ott, ahol a könyvben szereplő művek (számos, a könyv keretei közé be nem férő társukkal együtt) megszülettek, nagyon gazdag városi, polgári kultúra alakult ki, amelynek tanulmányozása a XXI. század elején sem haszontalan.
A városok mellett az egyházi és a világi hatalmasságoknak – például a szepeshelyi káptalannak, az országos méltóságokat viselő Drugetheknek, Szapolyaiaknak – is jelentős szerepük volt az építészeti értéket képviselő templomok építésében, a helyi mecénások udvarhoz kötődő vagy épp nemzetközi kapcsolatainak köszönhető például, hogy olyan remekművek születtek meg, mint a csütörtökhelyi Szapolyai-kápolna, amelyhez egyes vélemények szerint a korban csak a párizsi Sainte-Chapelle fogható.
Olyan gazdag az emlékanyag, hogy bár a Szepesség fénykora – a XV–XVI. század – óta eltelt időszakban sok minden elpusztult a falképek közül is, a kutatók ma is új, lefalazott, lefestett műveket tárnak fel, a művek restaurálása folytán is gazdagodik az összkép. A kötet nyolc régi szepességi város templomainak a freskóit közli, közülük a legrészletesebben a Szepesség egykori fővárosa, Lőcse híres Szent Jakab-templomának 1350– 60 körül keletkezhetett képsorait: a Szent Dorottya életét végigkövető együttest, az irgalmasság cselekedetei és a hét főbűn ábrázolásait. A középkori magyar művészet jellegzetes képtípusát képviselik a Szent László és a kun harcát fölidéző művek, a kötet két képsorozatot is ismertet. Az egyik a kakaslomnici Szent Katalin-templomban maradt fenn, ahogyan Prokopp Mária írja, az 1300 körüli évek európai festészetének legjobb színvonalát képviseli, a másik, megejtően naiv hangulatú sorozat Vitfalván található. A szepeshelyi prépostsági templom fő értéke az I. Károly magyar király megkoronázását ábrázoló nagyszabású 1317-es freskó, Szepesdaróc falképei Remete Szent Antal tiszteletéről beszélnek, Zsigrán páratlanul szép utolsó vacsora kompozíció látható, Poprádon és Podolinban a többi között a gyermek Jézus életének jeleneteit felidéző képek érdemesek a figyelemre. Olyannyira, hogy a könyv, a képek átböngészése után szívesen tanulmányozzuk őket in situ, azaz a helyszínen, „élőben” is.